A hobbit 91% 507 csillagozás

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A klasszikus fantasy történetek alapvetően három forrásból táplálkozhatnak: a történelemből, a mítoszokból és a mesékből, s hogy az olvasók közül kit ragadnak meg igazán, az nagy mértékben attól függ, hogy ezen három közül melyik a dominánsabb.

A hobbitban még egyértelmű a mesének a meghatározó szerepe – Tolkien maga is még meseként mondta el ezt a gyermekeinek, és abból kanyarított végül egy teljes történetet.
Tolkien ekkor már régóta dolgozott Középfölde mitológiáján és már ebbe a könyvébe bedolgozta annak elemeit, még ha bizonyos dolgok, mint pl. Szauron, a Sötét Úr, még csak egyfajta előképként, mint a Feketemágus jelenik is meg, és a többnyire koboldként emlegetett orkok is inkább a mesebeli gonoszként funkcionálnak.

A regény tele van mesékből ismerős momentumokkal, kezdve a kaland céljával, ahol a törpék, egy hobbit és egy varázsló támogatásával útnak indulnak, hogy legyőzzék a sárkányt és megszerezzék a kincsét, folytatva a nagyjából lineáris történetvezetéssel, amely során folyton újabb és újabb szörnyekkel kell megküzdeni, amelyek ellen többnyire nem erővel, hanem furfanggal és némi szerencsével győznek.
A mesés hangulatot erősíti Tolkien elbeszélésmódja is, amely a régimódi történetmondás jegyében született, ami bennem egy jóságos nagyapó néhol kicsit csapongó, de szeretettel teli stílusát idézi fel.

Persze a történet korántsem annyira egyszerű, mint egy kisgyerekeknek szóló történet.
Emlékszem, hogy először kilenc-tíz évesen olvastam és akkor Gollam aljas gonoszsága, a Bakacsinerdő nyomasztó hangulata, de a szereplők egymással való civakodása milyen kényelmetlen érzéseket keltett bennem – túlságosan is valószerűek és ismerősek voltak ezek a való életből.

A regény utolsó harmadában a mesés elemek helyét szép lassan inkább a mítoszokból ismerős konfliktusok veszik át. Smaug legyőzése és főleg az azt követően a sárkány kincse fölötti civakodás már egyértelmű utalás a Nibelung mondakörre, amelyben a sárkány kincse megront mindenkit. Sokáig itt is az látszik, hogy a józan hobbiton kívül az összes szereplő a mohóság áldozata lesz és hiába pusztították el a sárkányt, végül még holtában is az fog diadalmaskodni fölöttük.
Ennek a történetszálnak a beillesztése formálta számomra egyértelműen inkább fantasyvé a regényt, mint mesévé, még akkor is, ha a történet során kibontakozó legérdekesebb konfliktus végül egy külső körülménynek köszönhetően oldódik meg.

A hobbit kisebb hibái és hiányosságai ellenére is alapmű, amit A Gyűrűk Ura előzményeként, de önálló, kalandos mesés-fantasyként is nyugodt szívvel lehet olvasásra ajánlani bárkinek, mivel mindkét módon megállja a helyét és nagyszerű élményt nyújt.

Szépen üldögélsz a lyukadban, egyszer csak vagy egy tucat, vagy mégtöbb, de tíznél biztosan több, de lehet, hogy van az tizenöt is, vagy mégsem?, (lehet a törpök nem is tudnak számolni?) törp egyszer csak felakasztja a kabátját a fogasodra és már benne is vagy a közepében…. Mennél is meg maradnál is, mert vonz a kaland, de fogalmad sincs, hogy jössz te a történetbe, de tulajdonképpen mindegy is, mert már nyakig benne is vagy….
Hallottál már a Hobbitról? A törpökről, koboldokról, tündékről meg mágusokról? Nem? Na, akkor itt az ideje, hogy tegyél egy kirándulást a Ködhegységbe meg a Bakacsin erdőbe. De vigyázz, mert a fantasyhősök élete nem csak játék és mese. Hallottál már a gonoszról, a csúf Smaugról, a nagy sárkányról és Gollamról aki a drágaszága rabjává vált? Olyan kalandokba keveredsz, hogy csak na. Megesik, hogy csak egy találós kérdésen vagy egy árulkodós rigón múlik az életed, ám a könyv végén azt veszed észre, újra egy nagy gyerek vagy és Bilbónál teázgatsz, mert várod, hogy betoppanjon Gandalf, mert szólni akarsz neki, hogy majd a gyűrűk urában nagyon vigyázzon Fehér Szarumánnal, mert az a dög Vasudvardba lépre akarja csalni , hogy bebörtönözhesse.
Na valahogy így.
Mindezt nekem Kaszás Attila mesélte el, és mivel az orgánuma tökéletes ehhez a meséhez, kényszert érzek, hogy ide írjam: .
Thorin Balin, Dwalin Óin,Glóin, Fili, Kili, Dori, Nori,Ori,Bifur, Bofur, Bombur Tercsi, Fercsi, Kata, Klára, s valahány név a naptárban, eljövünk még hozzátok. Viszontlátásra pajtások.

(De kedves Tolkien. Nem öldösünk cukitörpöket, és nem pakolunk tele egy mesés világot annyi névvel meg rokoni vagy egyéb kapcsolódási viszonnyal, hogy a folytatáskor majd elölről kell kódolni mindent. Persze ez igaz fordítva is, hogy ha később olvassuk az előzményt, vissza kell fejteni a változtatásokat)

Ki tudja merre, merre visz a végzet…
Tolkien meséjét olyan volt olvasni, mintha az író lenne a nagypapám, aki ül a karosszékben, én lekuporodom a földre, és úgy hallgatom őt tágra nyílt, kíváncsi tekintettel. Bilbó kalandjait, akárcsak a legjobb meséket, egy percig sem untam, és örülök, hogy lassan olvastam, nem egyszerre faltam be (az utolsó 100 oldal kivételével). Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen rövid regényben ennyi kalandot el lehet mesélni, és ilyen jól fel lehet építeni egy egész világnak a vázát.
Érdemes volt útra kelnem a kis hobbittal, és itt nagyon igaz az, hogy az út volt a lényeg, nem a cél. Ne féljetek hát ti is útra kelni vele, és azt kívánom, sose hulljon ki a lábujjatok szőre!

Abban a gyönyörűségben részesültem, hogy ezt a remekművet hangoskönyv formájában „olvashattam”, Kaszás Attila tolmácsolásában. Nem kevés ideig tartott, mert többször is meghallgattam a fejezeteket.
Nincsenek arra szavak, milyen meghatározó mű volt az életemben A Gyűrűk Ura. Megalapozta a fantasy iránti vonzalmamat, csodás volt újra elmerülni ebben a világban.
Hab a tortán, hogy decemberben a mozikban is viszontláthatom Bilbót és a törpöket, alig várom. Peter Jackson neve garancia arra, hogy remekül visszaadja majd a könyvet, ahogy a trilógiánál is tette. A könyv is megjelenik az új filmes borítóval, a polcomon a helye.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ki cibál el engem is egy kalandra?
Tündebarát szeretnék lenni, szeretnék beszélgetni egy sárkánnyal (tejóég, milyen gyönyörű lehetett Smaug… jó, tudom, ő itt a rosszfiú, de én mindjárt átállok a sötét oldalra), de azért lehetőleg legyen a közelben egy mágus. Szükség esetére.

Itt jegyzem meg, ez nekem kötelező. A Tolkien-kurzusra. Ami az egyik legjobb órám ebben a félévben, imádom, és remélem, az esszéírást is legalább annyira fogom élvezni, mint az olvasmánylistát.
Azt pedig nem tudom leírni, mennyire várom már a filmet.

(Zárójeles hangyányi megjegyzés: ismeri valaki a Hobbits kekszet? Zsákos Bilbó kedvelné, a csokis különösen finom.)

Vidd hírül vándor…
Aki kalandra és mesére vágyik, ne hagyja ki.
Aki hobbitokra, orkokra, tündékre vágyik, ne hagyja ki.
Aki arra vágyik, hogy a világ egy rejtett, fantasztikus szeglete nyíljon meg előtte, kalandosan, mókásan, nosza olvassa ki.
Ajánlom ezen kívül minden felnőttnek és minden gyereknek és mindenkinek, aki a közös nyelven egy kicsit is ért…
Szerintem egy cseppnyit sem rosszabb a Gyűrűk Uránál.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

a film után olvastam, és azt hiszem, jót tettem vele magamnak. mert ha a könyv alapján nem biztos, hogy moziban akartam volna látni. még akkor sem, ha a GYU-filmeket szeretem.
nem rossz a könyv egyáltalán, de tudjuk, hogy mese. és mint olyan, nekem kicsit unalmas és egyszerű – bár ezen sokat segítettek a lábjegyzetek, az izgi volt.
és amiért levontam azt a fél csillagot: mesehőst kinyírni nem ér!

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Több embernek is fejtegettem már, hogy mindenképpen érdekesnek tartom A hobbitot, részben azért, mert a trilógia előzménye (bár nem szorosan kapcsolódik hozzá, mégis színesíti és elmélyíti azt), illetve a különböző mellékszereplők miatt. Nem tartanék teljes felsorolást, mert minek, de Gandalf még mindig rejtélyes, eltűnik, majd jókor lesz jó helyen (hiába, bölcs varászló mágus az ilyen) és nagyon fontos: aki szerette a törpöket a trilógiában, nagyon fogja élvezni ezt a könyvet (is). Mondanám, hogy Tolkien sokféle törpjellemet mutat be, de nem mondanék igazat. Felvillant egy-két jellegzetességet, de nem is ez a lényeg, hiszen (számomra legalábbis) a címszereplő-főszereplőnk sem könnyen kedvelhető figura. Nem mondanám összetettnek vagy ravasznak. Csavaros hobbit gondolkodása van és ne feledjük el kiváló rejtőzködő képességeit sem (magyarán a Gyűrűt) [ez az utolsó előtti fejezetben egészen vicces jelenetet eredményez], mégis… nem tudok túllépni azon, hogy ez már a múlt.

Értékelhető-e önmagában a kötet? Minden bizonnyal, bár ha azt nézzük, itt nem kapunk fejezeteken keresztül magyarázatot és leírást ezekről a fura kis lényekről (= hobbit), mégis tudjuk hová tenni őket. A cselekményről annyit, hogy érdekes és fordulatos, sok segítővel és elszórtan poénokkal – mégis azt mondom, a műfajban olvastam már jobbat is. Mondjuk a trilógiát, szóval látható, bármennyire is próbáltam függetleníteni magamat, nem tudtam külön olvasni őket, s így a kistestvér legkörözte a nagyot.

Kedvenc karakterek: Beorn és Bard
Legkevésbé kedvelt karakter: Thorin

A Szobotka-, Tótfalusi-, Füzessy-féle fordítást olvasom. Ha jól látom, ez a nevek és földrajzi nevek kivételével szó szerint ugyanaz a szöveg, mint A Babó.
Csak a széljegyzetek kicsit lassítják az olvasást, de különben nagyon hasznosak.
Szerintem bővebb véleményt a két változatról majd karcban fogok tenni. Így, ebben a formában sokkal befogadhatóbb számomra, sokkal inkább érzem, hogy A Gyűrűk Ura előzménye, nem pedig holmi mese lyukakban lakó babókról, hegyben lakó manókról és manóevő Nyelemről. Nyilván Nyelem ilyenforma neve jobban emlékeztet arra a hangra, ami ki is jön belőle, de ez olyan, mint a Mumin fordítások. Mindenkinek az első az igazi, amivel találkozik, ezért Gollam az csak Gollam lehet nálam.
Tetszetős, hogy tele van illusztrációval, a különböző kiadások illusztrációival. Leginkább Rusz Líviáé és Tove Janssoné tetszik, persze nem szabad elfeledkeznem Tolkien saját rajzairól sem. Ha valaha elcserélném A Babót A Hobbitra, csakis ezt a kiadást választanám.

Imádtam! Végig izgultam a törpénetet :) Bilbóval, Gandalfal és a törpökkel. Jó kis mesés álomvilágba utazás volt minden egyes alkalommal mikor kinyitottam a könyvet beszippantott és elrepített a varázslatos, de félelmetes helyekre.