A Gyűrűk Ura tündérmese. Mégpedig – legalábbis terjedelmét tekintve – alighanem minden idők legnagyobb tündérmeséje. Tolkien képzelete szabadon, ráérősen kalandozik a könyv három vaskos kötetében – vagyis abban a képzelt időben, mikor a világ sorát még nem az ember szabta meg, hanem a jót és szépet, a gonoszat és álnokot egyaránt ember előtti lények, ősi erők képviselték. Abban az időben, mikor a mi időszámításunk előtt ki tudja, hány ezer, tízezer esztendővel a Jó kisebbségbe szorult erői szövetségre léptek, hogy a Rossz erőit legyőzzék: tündérek, féltündék, az ősi Nyugat-földe erényeit őrző emberek, törpök és félszerzetek, erdő öregjei fogtak össze, hogy a jó varázslat eszközével, s a nagy mágus, Gandalf vezetésével végül győzelmet arassanak, de épp e győzelem következtében elenyésszen az ő idejük, s az árnyak birodalmába áthajózva átadják a földet új urának, az emberfajnak. Különös világ ez az emberfölötti – vagy emberalatti –… (tovább)
A király visszatér (A Gyűrűk Ura 3.) 392 csillagozás
Eredeti mű: J. R. R. Tolkien: The Lord of the Rings – The Return of the King
Eredeti megjelenés éve: 1955
Szereplők népszerűség szerint
Aragorn · Legolas · Arwen · Faramir · Gimli · Éowyn · Galadriel · Pippin · Szauron
Minden enciklopédia-szócikk 10

Kedvencnek jelölte 118
Most olvassa 29
Várólistán 111
Kívánságlistán 47
Kölcsönkérné 2
Elcserélné vagy eladná
Népszerű értékelések
Körülbelül hatodjára olvasom a trilógiát, és mivel a legutolsó alkalom óta jó nyolc év telt el, én pedig időközben egy cinikus disznó lettem, túlfejlett kritikai érzékkel, most már szúrja a szemem sok dolog, ami fölött akkoriban elsiklottam: a temérdek leírás, a temérdek battyogásról nem is beszélve, amit csak néha-néha szakít meg valamilyen izgalmasabb esemény, a szereplők mesterkélt beszédstílusa, a történet teljes szexmentessége (mivel nem csak cinikus, hanem perverz disznó is lettem időközben), és így tovább…
Értem tehát, miért nem kedveli sok ember A Gyűrűk Urát, különösen, ha felnőtt fejjel kezdett neki. Az érzelmi kötődés nálam is sokat nyom a latban (végül is ezen a könyvön kezdtem el megtanulni "olvasni"), ugyanakkor úgy vélem, a jó irodalom kicsit olyan, mint a vallásos hit: ahhoz, hogy célt érjen, a befogadónak fel kell függesztenie minden, világról alkotott tudását, és fenntartás nélkül elfogadnia egy szuverén szabályrendszert (jelen esetben az író gondolatait), mégha az szembe megy a logikával és talán a személyes ízléssel is. A jó író az, aki ravaszul rá tudja kényszeríteni olvasóit erre az önfeladásra, márpedig Tolkien – minden utólagos, hideg fejű mérlegelés ellenére – úgy éri el ezt, hogy az utolsó kötetet becsukva az olvasó nem érzi magát átverve: vannak ennél komolyabb művek, talán érettebbek is, feszesebbek pedig mindenképp, de ami a katarzist illeti, bármelyik elbújhat mögötte.
Tolkien számomra az örök példakép marad, nem csak írói, de nyelvészi szempontból is. Imádom a világot, amit felépített, azt a sok munkát, azt a rengeteg nyelvet, sok fajt, teremtéstörténetet, mindent. Nem tudnék mondani még egy ilyen aprólékosan kidolgozott világot, mint az övé, és én imádok újra és újra elmerülni benne. Olyan, mintha nem csak a szereplők, de én magam is velük tartanék a nehéz úton, amit végig kell járniuk. Csak belecsöppenek a világába, és utána nem is itt vagyok, hanem Középföldén kalandozom valahol, emberekkel, tündékkel vagy hobbitokkal. És akármilyen is a vége, fáj kiszakadni belőle, mert annyira szeretem ezt a világot. Szeretem a hobbitokat (kivéve Samut, aki még itt is idegesítő volt), mert mindenhova reményt és vidámságot csempésznek; az embereket (főleg Aragornt), mert pont olyanok, mint a való világ emberei; a tündéket, mert annyira bölcsek és mindig látják a jót; a törpöket, mert kemények és igaz barátok (imádom Gimli és Legolas párosát); az enteket a maguk lassúságával; Gandalfot; még Gollamot is, mert szerintem nagyon érdekes karakter.
Kedvenc helyem a Megye, mert valahogy oda pont beillenék, néha én magam is olyan vagyok, mint egy hobbit, és Völgyzugoly, ha létezne, én ott élnék, meg Lórien. Nagyon tetszett Aragorn és Arwen története is, ezt most először olvastam, mert mikor először olvastam a GyU-t, kimaradt a függelék. De azért még mindig Beren és Lúthien története a kedvencem.
Imádom Tolkien stílusát, ahogy mindent olyan aprólékosan elmesél, a szép, hosszú leírásokat, amiket nem lehet megunni, mert tényleg nem. Egyszerűen imádom az egészet úgy, ahogy van.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Hű meg ha. Nem tudok mást mondani, mint az első két résznél: imádom, és örülök, hogy megtört a jég, és végre én is elmerültem Tolkien bácsi elképesztő világában. Tényleg nem találkoztam még más könyvben ilyen részletes világkidolgozással, ráadásul Tolkien összes műve ebben az univerzumban játszódik. Jó lehet, ha az embernek ennyi fantáziája van, hogy az utolsó nyüves rúnát is kidolgozza. :) A tájleírások még mindig csodaszépek és sok szép gondolat is elhangzik, a dalokról, illetve versekről nem is szólva.
Igazából a történetről nincs mit mondani, mindenki tudja, miről szól ez a könyv. Engem személy szerint megint jobban érdekelt mindenki más, mint Frodó és Samu nyüglődése. Mármint ne tessék félreérteni, elismerem érdemeiket, naagy elismerés a kis drágáknak, és Frodó sokkal kevésbé irritált, mint a filmben, de az én szívem csücske Aragorn, Legolas és Gimli hármasa. Na meg Faramir, akinek az apja egy idióta volt, már elnézést, és igazán ráfért az, ami. Théoden viszont nagyon is szimpatikus volt, olyan kedves, ahogy Trufával viszonyultak egymáshoz. Trufa sokkal jobban járt vele, mint szerencsétlen Pippin Denethorral.
Láttam, hogy sokan hiányolták a szerelmi szálat. Nos, ezt nem értem kristálytisztán, van itt szerelem, a Faramir-Éowyn szál szerintem nagyon szép (és igen, végre megkedveltem Éowynt, pedig régebben ki nem álhattam!), és hát nem feledkezhetünk meg Aragornról és Arwenről sem. Igaz, hogy a történet közben csak kevés sort áldoznak kettőjükre, de könyörgöm, ott van a függelékben. Szerintem egyszerűen gyönyörű a történetük, egyszerű de nagyszerű. Bebizonyosodik, hogy nem feltétlenül kell egy szerelem leírásához nagy szenvedélyes áradozás meg oldalanként három szexjelenet. Olyan keserédes, és ó, a vége… nos, a végétől végem volt. Ami viszont egy picit hiányzott nekem, az a filmbéli nyakláncos dolog, mert én sokkal korábban láttam a filmeket, ahogy már mondottam volt, és ez benne az egyik kedvenc részletem, de ettől természetesen elvonatkoztatok. Csak jó lett volna. És nem bántam volna, ha kicsit részletesebb az a rész, amikor a Holtak Ösvényére léptek… bár így megmaradt titokzatosnak, ami akár pozitívum is lehet.
Meg kell mondanom, sajnálom, hogy Samu végül nem vallott szerelmet Frodónak. :D Tudom, tudom, barátság… de azért micsoda édeshármasban élhettek ezek.
A végén meglepett a megyei helyzet, de végül is reális volt, nyilván nem lehet az a béke szigete, ha az egész világot elborította a Homály és csúnya dolgok történtek. Magamat is megleptem azzal, hogy egészen meghatódtam a végén, és valahogy elszomorított, hogy ki kell lépnem ebből a világból, ahol három varázslatos hetet tölthettem volna, ha nincs a világon iskola. Hiányozni fog.
Összességében kijelenthetem, hogy ez a mű rászolgált hírnevére, Tolkien bácsi pedig igazi csodát alkotott a molyocskáknak. Biztos, hogy nem utoljára olvastam.
Ui.: A Függelék bizonyos részei pedig egy történelem vagy nyelvtan tankönyvnek is becsületére válnának. ;)
Egyedül kezdtem neki,aztán közös befejezés lett belőle úgy, hogy a férjem menet közben vette ki a kezemből,mondván, hogy muszáj elölről kezdenie,aztán annál a résznél, ahol én abbahagytam már együtt értünk a végére. Ebből is látszik, hogy Tolkien csodavilágából nagyon nehéz kiszakadni.:) Az utolsó oldalnál azon gondolkodtam, hogy mikor lehetne újrakezdeni,mert annyira elragad, hogy aztán észre se veszed, hogy a végére értél. De most, hogy vége éppen annyira „megtelíti” az embert a sok „közös” pillanat, hogy pont elég egy későbbi közös úthoz. Nem szeretek búcsút inteni a szeretett aprónépnek, a Megyének, Aragornnak, Legolasnak,és a sok-sok szereplőnek, akik nélkül nem lett volna ez a történet ilyen monumentális és teljes, de Középföldén újra béke honol, ideje a fantáziának is megpihennie…
A kötet szerkezeti felépítése ugyanaz, mint az előző kötetben. Először Minas Thirit ostromát és kapcsolódó eseményeit, majd Frodó és Samu további vándorlásait követjük végig az oldalakon. Még több csata, még több kétség és még több megpróbáltatás vár a főhősökre. Bevallom, hogy az utolsó pár fejezet, amit az író levezetésnek és minden lezárásának szánt már nem töltött el olyan lelkesedéssel, mint az előtte leírt események olvasása, de hozzá tartozik a történethez és sok mindenre magyarázatot kapunk. A könyv végén közel 150 oldalon, függelékekben leírtak egészítik ki a már megismert történetet. Elolvastam ezt is. Az utolsó betűig és nagyon élveztem. Teljessé tette az élményt.
A második kötetet (ami számomra a legérdekesebb volt a trilógiából) ez a rész nem múlja felül, de szórakoztató volt annak ellenére is, hogy néhol kicsit unalmassá vált.
Összegezve arra jutottam, hogy ez csakugyan egy kedves, szívmelengető történet a szeretetről, becsületről és a hűségről. Minden van itt, ami egy jó meséhez szükséges, és belátom, hogy a filmek alapján elég elhamarkodott volt ítéletet mondani (közben újranéztem mindet, és továbbra sem tetszenek). Az első könyv kissé nyögve-nyelős, de utólag belegondolva rájöttem, hogy kellett ez a terjengősség a hangulat és a későbbi események megalapozásához. Sőt, a legtöbb dolgot, amit az első könyvben hibának éreztem, a harmadikban már nem is éreztem annyira zavarónak (most még annak is örültem, mikor kiderült, hogy Samu pónija megkerült, és nem csócsálták meg a farkasok), de az is lehet, hogy csak immunis lettem. A végére már szinte együtt sírtam-nevettem (nyilván nem szó szerint) a karakterekkel, egy részük pedig talán még a szívemhez is nőtt (nehéz dolguk volt, hiszen a szőrhöz hozzátapadni nem olyan egyszerű). Csavardi Samu egy sziklaszilárd jellem, a tisztesség és becsület szobra. A legjobb szereplő az egész könyvben, és az abszolút kedvencem. Még a Frodóhoz fűződő arcpirítóan zavarba ejtő kapcsolata ellenére is. Kicsit csalódott is voltam, mikor a végén megnősült ("alibi-ribi"?).
Végül pedig szeretném megemlíteni, hogy mennyire tiszteletre méltó a szerző munkássága. Ez az ember tényleg szerette ezt a világot. Ez már a könyvek olvasása során is érződött, de a harmadik rész függeléke végképp meggyőzött. Elképesztően belemerült, aminek eredményeképp egy rendkívül aprólékosan kidolgozott miliőt hozott létre, ahol az egyes művek cselekményei hol szorosabban, hol lazábban fűződnek össze. Ha az ember nem is szereti a műfajt (bár én igen), ez a teljesítmény még akkor is figyelemre méltó.
Az új magyar kiadás pedig gyönyörű. Ennyi.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Hát,ennek a történetnek is vége. Rajtam kívülálló orkok okok miatt elég lassan haladtam vele, de ma reggel végre kiolvastam, és azt kell mondanom, teljes és kerek lett a befejezés. Más könyvben még nemigen találkoztam azzal, hogy a nagy akció után ilyen részletesen foglalkozunk azzal, hogy a főhősök hogyan mentek haza és mi várt rájuk otthon. Itt részletesen elvarrta a szálakat, mindenki hazatért és új életet kezdett. A film után meglepetést okozott Saruman sunnyogása a Megyében, az a fejezet sok újat nyújtott, pedig azt hittem, már nem érhetnek meglepetések.
Igen, eljött a béke, de azért okozott egy kis nyugtalan borzongást, amikor megtudtuk, hogy Frodó egy gyémántot hord a nyakában, mintha a Gyűrű lenne, és néha rohamok törnek rá az elvesztése miatt.
Tetszett, hogy Trufa és Pippin micsoda hősök lettek a Megyében, és Samunak családja lett.
Faramirt itt jobban megszerettem, mint a filmben, az ő jelenetei a kedvenceim között voltak.
Szép könyv, izgalmas cselekmény, sooook szereplő, de mind kidolgozva, igazi, egyedi hangulata van az egésznek. A versek pedig még adnak hozzá egy kis pluszt. A kedvencem az a dal, amit Legolas énekelt az 1406. oldalon:
"A Tenger, a Tenger vár! A sirályhad vijjog,
Tombol a szél ma, fehér habokat vet a szirtfok.
Nyugatra, nyugatra, a nap is oda bólong;
Hallod-e szavukat, szürke hajó, mondd?
Embereim szava szól, kik előttem járnak;
Már jövök, én sem bújok, bár itt óvnak az ágak.
Ég veled, otthon, órák s évek hullnak romolva;
Vigyen a vizek hátán a magány jelképe, vitorla!
Végső Part, hullámaid itt még fájnak a szívnek,
Elveszített Sziget, édesen árad rólad az ének,
De vár Eressea, Tündehon, ott nem lel soha szem ránk,
Ősz sincs, nyár lobog egyre, örökre miénk ez a szent láng!"
Persze @Belle_Maundrell már kiidézte :) Szóval örülök, hogy végre rászántam magam és elolvastam ezt a könyvet, és nem elégedtem meg csak a filmes élménnyel. Nehéz is lesz kilépni ebből a világból és valami teljesen másba kezdeni.
Éljen a drágaszág:))
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Vázlat a könyv értékeléséhez:
– Utolsó kötet olvastatja magát.
– Csataleírásoknál végigrágtam a körmöm, olyan izgalmas volt.
– Miért a Húrin gyermekei miért nem Bombadil, miért pont Babó?
– Film és könyvbeli eltérések: pl.: Saruman halála.
– A koronázás és a király visszatérte a legjobb rész.
– Kedvencem Aragorn és Gimli még mindig képtelen vagyok Samut és Frodót megkedvelni, bár vitathatatlan, hogy mit értek el a regényben.
– Mintha Bibliai elemek sora csattanna el a könyvben.
-Tolkien egy zseni. Kétségtelenül!
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Nagyon nagy meglepetés volt a könyv vége, a harc Hobbitfalváért. Nem értem hogy a filmben miért csinálnak bolondot a két hobbitból (Pippin meg Trufa). Annyira bölcsek és felnőttek, igaz barátok.
Az egész könyv tele volt meglepetésekkel, mert eddig csak a filmet láttam.
Hát ennek is vége, nehéz szívvel válok meg tőle. Hiába ismertem a történetet, de akkor is végigizgultam minden történést, hiszen annyira részletes, összetett ez a világ, hogy minden olvasással felfedezünk valami újat, ami eddig nem szúrt szemet. A Trilógia utolsó része jól bizonyítja, hogy, ahogy a való életben, úgy itt sincs teljesen happy end, mindig szembe kell kerülni újabb és újabb bajokkal, és ahogy Gandalf is mondta: „nem a mi dolgunk, hogy a világ minden eljövendő áramlatán úrrá legyünk”, így kellene élnünk nekünk is.
Lehet, csak én vagyok ilyen érzékeny, de voltak a vége felé oldalak, ahol bizony elhomályosult a szemem…
A Függelékeket ezúttal is teljesen kihagytam, csak bele-belelapoztam, -olvasgattam. Majd eljön az idő, amikor abban is igazán elmerülök.
Népszerű idézetek
Sokan vannak, akik élnek, pedig halált érdemelnének. És vannak, akik meghalnak, pedig életet érdemelnének. Nekik mit tudsz adni?
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Legolas teljesítette Gimlinek tett ígéretét, és elment vele a Csillogó Barlangokba; s mikor visszatértek hallgatag volt, s csak annyit mondott, hogy a látottakra csak Gimli találna méltó szavakat. – Márpedig még soha törp nem maradt felül szócsatában egy tündével szemben – mondta. – Akkor gyerünk most a Fangornba, s majd ott letörlesztem az adósságomat.
309. oldal
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
– Hová mégy, uram? – kérdezte Samu, bár most értette meg végre, hogy minek a tanúja.
– A Révbe, Samu – mondta Frodó. – És én nem mehetek.
– Nem, Samu. Még nem, legalábbis a Réven túl nem. Bár te is voltál Győrőhordozó, habár csak kis ideig. Majd eljön a te idıd is. Ne légy szomorú, Samu. Nem húzhat a szíved mindig kétfelé. Egynek és egésznek kell lenned, még sok-sok évig. Még annyi mindennek kell örülnöd, annyi mindennek lenned, és annyi minden dolgod van.
Orkok, beszélő fák, sok-sok mérföldnyi füves puszta, vágtató lovasok, Csillogó Barlangok, Fehér Tornyok és Arany Csarnokok, csaták és magas vitorlás hajók, mindez végigvonult Samu elméjén, s a végén egészen belezavarodott.
Cormallen mezeje
Dúnharg-éjből komor reggel
Thengel fia lovagolt lovaggal
s kapitánnyal: Edorashoz, Lovasvég
ősi, köd-övezte csarnokába;
arany gerendákat árny göngyölt.
Búcsúzott szabad népétől,
tűzhelytől, trónszéktől, termektől,
hol hosszan dőzsölt, fény fogytáig.
Messze lovagolt a király, félelmet
hagyva, végzetet várva, hűbéresküt
tartva, töretlen-híven teljesítve.
Ellovagolt Théoden. Öt éjt s nap
keletnek egyre előre, az eorlfi,
Foldén, Fenmarkon, Firienfáson át fut
hatezer dárda, tart Sunlendingnek,
megy Magosvárhoz, Mindolluin alatt;
Dél-királyság Tengerúr fészkét
ellenség fojtja, tűz körben rontja.
Viszi őket a végzet. Lovat s lovast,
sereget sötétség nyel; porverő paták
csenddé csitulnak; dalokban így dicsők.
1184-1185. oldal
-A jó kőépületek a régebbiek, az elsők – mondta Gimli. – Így van ez mindennel, amit az emberek elkezdenek: jön egy tavaszi fagy, egy nyári szárazság, s már semmi sem az, aminek indult.
-Mégis mindig megteremtik a magvat – felelte Legolas. – S azt elvetheted a porba, sárba, kisarjad, akkor és ott, ahol legkevésbé várod. Az emberek művei, Gimli, túlélnek minket.
-A végén, azt hiszem, mégsem marad belőlük más, csak a lehetett volna – mondta a törp.
1285-86. oldal







































































































































































































































