A Gyűrűk Ura 93% 1202 csillagozás

Olvasás. Újra. Hogy is írta Göncz Árpád? Tündérmese? Az! Mégpedig a leghosszabb és legjobb mese, amit valaha olvastam. Ott van benne a kelta mitológia, és mégis elképesztően eredeti. Ez a mese sötét, mint a század azon része, melyben született. Lenyűgöz a kidolgozottság, a helyek pontos leírás, a térkép, az emberalatti és -fölötti lények, a nyelvek, micsoda munka van mögötte. Mai napig mindenki visszanyúl hozzá, másolja, a Fekete Beszéd szavai metál együttesek nevei ma már (sőt ork metál bandák is vannak), de nem is erről akarok beszélni, jelentőségét, hatását mindenki látja. Akarok írni a hobbitokról, ezekről a kis bátor népekről, akikből – Gandalf kivételével – senki nem néz ki semmit, de jó meséhez méltón véghezviszik a lehetetlent. Amikor már minden sötét vagy reménytelennek tűnik, akkor mindig megcsillan a vidámság ezekben a kis fickókban, vagy legalább megkordul a gyomruk. Ez a hobbitok legfőbb vonzereje, ez az életöröm, ők a friss levegő Mordor füstje után. Amikor szomorú vagy elkeseredett vagyok, azt hiszem hobbit szeretnék lenni és nekiülni egy második vacsorának! Aztán meg kell emlékeznem Éowynről, a középföldi feminizmus úttörőjéről, és ezért külön nagy hála a mesternek, amiért olyan jelenetet írt, amelyben az egyik legszörnyűbb ellenséget nő győzi le. Akkor szeretnék még írni a kegyelemről, ami végigvonul a művön, é Szméagol esetében tudjuk, hogy a kegyelem sokszor kifizetődőbb, mint a kegyetlenség. Szméágolról először gyerekfejjel olvastam, és olyan fokú rettegést ébresztett bennem, hogy talán azóta sem senki. Felnőttként szánalmat éreztem a sompolygó fekete béka iránt, aki meghasad, de talán, még maradt valami belül, ami nem romlott. Aztán akartam még írni, hogy csodával tölt el a fantázia, ami létrehozta ezt a világot, hiszen sosem unalmas és olyannyira elképzelhető, hogy látom a Megyét, gondolatban Gondor földjét taposom, szárnyalok a rohírokkal, és rettegek Mordor homályos vidékétől, próbálom beszélni nyelveit. Ide mindig menekülhetek a valóság mocskától. Szólnom kellene a háborúról (milyen szép mordori szó, mély hangrendű és a jelentése is fekete), ahol mindenki hadba száll, még a Holtak, de miközben a legnagyobb csatákat vívják az igazi harc a félszerzeteké, és a legnagyobb harcot saját lelkükkel kell megvívniuk. (Mindig azt gondolom Bilbó a legerősebb, ő az, aki ott tudja hagyni a gyűrűt,.)
Eljutok a véghez, elhallgattatom a cinikus énem és meg is siratom Középfölde népét, azt amikor a szétvált utak újra összefutnak, a meleg barátságokat. S tudom egy ideig képtelen leszek mást olvasni, szinte depressziós leszek, hogy kell válnom ettől a világtól. Aztán beugrik egy sor a Két Toronyból „Hát az igazi meséknek sosincs végük? – Nem, sosincs végük – mondta Frodó.” Igaza van, ez a mese számomra sosem fog véget érni, és fogok térni hozzá újra.
Annyi mindent tudnék még írni, oldalakon át ömlengeni, helyette annyit írok: te könyv, én szeretlek.

alap
Újraolvasva (harmadszor): mert szeretek olvasni.
Tolkien ezt a könyvet nekünk, könyvmolyoknak írta, mert mihaszna naplopók vagyunk, akik belefeledkeznek a mesékbe. Talán sohasem akarunk megkomolyodni és felnőni?! :)

Nagyon becsülöm azokat az írókat, akik olyan csodákat alkotnak, hogy kortól, nemtől, műveltségtől függetlenül olvashatók. Mint a Gyűrűk Ura. Ráadásul olyan ez a mű, ami közel sem tekinthető egyéjszakás kalandnak, hanem hosszútávú kapcsolatnak, annak minden vállalásával.
A meglátni és megszeretni szabály általában érvényes. Azért nem mindig, mert „testes” alkat, nem mindenki esete. De azok, akik csupán ilyen megjelenésbéli kritikát állítanak fel ellene, szerencsére meglágyíthatók. Ott van ugyanis a nagyon jól sikerült film (lányoknak szép Kószákkal, fiúknak ellenállhatatlan tündékkel), ami elvetheti azt a bizonyos, első látásra nem sarjadzó szerelmet. És persze ott vannak azok a már bennfentesek, akik segítenek a csalóka könyvvastagság mögé látni. Magyarán e könyv sorsa – szerintem –, hogy előbb vagy utóbb mindenki beleszeressen.
Viszont amit sokak hosszútávú kapcsolat velejárójának tartanak, nem várja el tőlünk a könyv. Nem kell csak őt szeretni. Biztos vagyok benne, hogy nem neheztel a nyílt kapcsolat koncepciójára.
Ezt azért mondom, mert amit a Gyűrűk Urába beavatottak nagyrésze tesz, az a drágaszág féltésének már kóros formája. Nekem nagyon tetszik a Harry Potter is. A beavatottak szerint ez nevetséges és csak addig létezik, amíg el nem olvastam A Könyvet. – A Harry Potter csak a Gyűrűk Ura gyenge utánzata.
– És mégis miért, ha te még csak nem is olvastad?
– A filmet láttam és az elég volt. Hát a trollok, meg a többi.
– A trollok miatt? Ha így nézzük, akkor maga Tolkien is koppint, hiszen az egy mitológiai lény. A HP film meg tényleg rossz. Más felvetés?
– Ha fantasy, akkor Tolkien.
Hányszor folytattam ehhez hasonló beszélgetést…! Testvérrel, barátokkal, kedvessel, hihetetlen, ez a troll-téma mindig előjön.
Kedves Kockafejü Molytársak! Engedjétek meg a fantasy világának, hogy egymás mellett létezzen benne Gyűrűk Ura és Harry Potter! Az emberek szívébe két könyv is belefér, sőt annál még sokkal több. Szó se róla, Tolkien hihetetlen módon megkomponálta azt az egész mesevilágot, és az egész műfaj nála kezdődik, de nem ott fejeződik be.

A fene egye meg azt a sok fantasy-, mese- meg miegymás hollywoodi filmet. Mert nem szeretem őket, és emiatt majdnem örökre lemaradtam erről a tündérmeséről. Még szerencse, hogy léteznek molyok. És addig röpködtek itt a különböző kihívásokkal, hogy nem tudtam ellenállni. Belerepültem, mint molylepke a fénybe… (vagy pontosabban légyfogóba, mert nem megégtem, hanem beleragadtam).
Egyszóval: tetszett. Mindig is szerettem a meséket, ma is nagyon szeretem őket. Megnyugtatnak, kikapcsolnak, felüdítenek. Ahogy A Gyűrűk Ura is tette. Anniyra megszerettem a Középföldét, ezen belül Hobbitfalvát, hogy majdnem honvágyam van utána… És annyira jó, ha csak kis ideig is egy olyan világban létezni, ahol hobbitok, törpök, tündék és emberek képesek együtt élni, együtt harcolni és győzni a Homály ellen. Annak ellenére, hogy nem meseien, egyértelműen jók. Vannak hibáik, gyengéik, esendők, de mindig van valaki mellettük, aki figyelmezteti őket, aki mindenek ellenére szereti őket, aki kijavítja a hibát, aki elnézi a bakit. Van valami nagy és nemes még a legkisebb hobbitban és törpben is, nemcsak a kószákban vagy tündékben. És mindannyian a Közös Nyelvet beszélik, átvitt értelemben is. Ezt a nyelvet felejtettük mi el.
És nemcsak azért szerettem meg ezt a könyvet, mert mesés álomba ringat, és elaltatja racionális, prózai 21. századi énemet. Mert nem: elbűvölt mint regény is, mint felépített komplex világ, a maga részletességével, aprólékos kidolgozottságával, egyrészt szerethető jellemeivel, az elbeszélő csodálatos mesélni tudásával, másrészt történelmével, földrajzával, népei, családfái, nyelvei bemutatásával. Az elbeszélő figyelme annyira kitér minden részletre, hogy kész vagyok elhinni: mindez tényleg létezett valaha. És ha elhiszem, egyszerre nyugszom meg és szomorodok el. Megnyugtat, hogy ez a világ volt: mítoszok, legendák, és mesék bizonyítják, és elszomorít, hogy csak mítoszok, legendák és mesék bizonyítják, hogy csak mint mítosz, legenda és mese volt, van és talán lesz…

Én őt azért szeretem, mert nem rohan sehova, mert olyan világot teremt, amit film nélkül is látok, mert kb minden benne van az élet dolgaiból, és még mesét is kapok hozzá. Szeretős nah, nincs mit ragozni rajta!:)

Nincs még egy könyv, amit ennyiszer olvastam volna, és ami ennyire meg tud lepni minden alkalommal.
Bármikor nyitom ki A Gyűrűk Urát, úgy érzem, mintha hazaértem volna -együtt sírok és nevetek, félek és remélek a szereplőkkel; együtt fújom a Borbakokkal a bakföldi kürtjelet "Ébredj! Baj van! Tűz van! Vér van! Ébredj!", együtt menekülök Frodóékkal a Fekete Lovasok elől, együtt futok Vándorral Glorfindel elé, hallgatom a Tűz Csarnokában a meséket és dalokat, küzdök a hóval és a sötéttel, gyászolok és reménykedek, futok és vágtatok Rohan mezején, gyönyörködök Keselyüstök futásában, küszködök Gollam nyomában, félek Minas Tirith-ben és a Holtak Ösvényén, ott vágtatok Hósörény mellett, Théodén oldalán a csatába, szomjazom Gorgoroth lapályán, örülök, ünneplek és sírok búcsúzáskor-, mégis, mintha minden alkalommal először olvasnám, mert mindig mutat újat -mintha a jól ismert kertemben látnám az új szépségeket.
Ez a könyv felemel és mélybe taszít, elcsüggeszt és reményt ad, és megtanít sok fontos dologra, amire a mai világban szükségünk van. Egy csodálatos mitológia igazi eposza.
Számomra minden olvasása katartikus élmény.

2012.01.08.
Elolvastam. Újra. De biztosan nem utoljára!
Már évek óta vágyok vissza Középföldére, tündék, törpök és hobbitok közé, a Fangornba és Völgyzugolyba, na meg persze Mória sötét bányáiba és Lothlórien fái és szépséges tündéi közé. De végre megadatott, és most szomorú vagyok. Vége van. Pedig úgy olvastam volna még egy kicsit róluk. A megyéről, Gondor és Rohan további alakulásáról, Szilszakállról és a többiekről. Bár kerek egész a történet, mégis sajnálom, hogy nincs tovább. Mindig nagy élmény belecsöppenni ebbe a világba, akár olvasmányélmény, akár filmes élmény által. Ott szeretnék én is lovagolni Rohan végeláthatatlan füves mezein, mászkálni a Fangornban, miközben hallgatom az entek meséit…

Ez tényleg egy tündérmese csodálatos tájleírásokkal, jellemábrázolásokkal, melyben a jó legyőzi a rosszat, a fény a sötétséget. Mese az igaz barátságról, hűségről, bátorságról, kitartásról, szépségről, kapzsiságról, szóval mindenről, ami emberi.
(Köszönöm @krlany és @Bence, hogy meggyőztetek.)

A Gyűrűk Ura az a történet, amit ha olvasok, elfeledkezem mindenről, ami körülöttem történik. Nem hallom, ha beszélnek hozzám, ha csörög a telefon, ha kopognak… semmit. Annyira varázslatos, annyira mesés, és mégis, olyan alapvető értékeket közvetít: a barátság, a szeretet erejét, a jóság és az elkötelezettség, a kötelességtudat fontosságát. Mint egy igazi tündérmese. Egyszerűen fantasztikus. Nem is szaporítom a szót, mindenki magának kell felfedezze ezt a világot. Tolkien csodát hozott lére ezzel a sorozattal.

Ugyan már nem veszem kézbe évről évre a könyvet, de rémületes, hogy’ bele tudok ragadni órákra, ha mégis. Pedig csak egy idézet kéne onnan, meg innen, aztán azon kapom magam, hogy belefeledkezem. „Otthoni táj” lett – ha menekülésileg is, tudom – , a hallatlanul tiszta, önmarcangtól mentes viszonyok világa, ahol a gonosz „kint lakik”, és küzdeni ellene nem erkölcsi meg etikai kötelesség (de főleg nem pszichomeccs), hanem az egyetlen lehetőség az életben maradásra. Talán ezért kavart fel mindig – tán a legjobban – a középföldei szöveg-birodalomban való „bentlakásaim” alkalmával az emberek halandóságának fájdalma, a tündék halhatatlanságának fájdalma, és a számtalan hiábavaló kísérlet a dolgok állásának megváltoztatására. És persze az is felkavart – lévén én is „halálraítélt” – hogy mindez miért nem izgatja a hobbitokat…

bejegyzéssorozat a könyvhöz:
http://konyvvizsgalok.blogspot.hu/2009/01/rajongasunk-targya-gyuruk-ura-i.html
http://konyvvizsgalok.blogspot.hu/2009/02/rajongasunk-targya-gyuruk-ura-ii.html
http://konyvvizsgalok.blogspot.hu/2010/02/rajongasunk-targya-gyuruk-ura-iii.html
http://konyvvizsgalok.blogspot.hu/2010/03/rajongasunk-targya-gyuruk-ura-iv.html