Foe 72% 51 csillagozás

Susan Barton hazatér hosszadalmas hajótöréséből Angliába, és megkísérli eladni történetét Crusoe-stul, Péntekestül Mr. (De)Foe-nak, a híres írónak. Coetzee becsapósan olvasmányos könyve tulajdonképpen nem tesz mást, mint a Defoe-regény, és az annak alapjául szolgáló igazi esemény közé beilleszt egy harmadik sztorit – az egészet egy nő szemszögéből újramesélve. Ezzel pedig bevisz minket az alternatív igazságok labirintusába – hiszen honnan tudhatjuk, hogy Susan Barton nem hazudik-e? És vajon Mr. Crusoe mit titkolt el? És maga Defoe miért olyan formában regényesítette meg az egészet, amilyenben? (Hogy Coetzee-ről már ne is beszéljünk. Alighanem ő a legnagyobb simlis a bagázsban.) Az igazságot talán csak Péntek tudja – aki ezáltal válik a regény igazi kulcsfigurájává –, csak hát ő meg néma. Szívás. Mindent összevetve ebben a regényben az a trükk, hogy bár egy alapvetően egyszerű cselekménnyel operál, de ez csak a látszat, mert az elbeszélés tulajdonképpeni terén kívül számtalan kérdés bukkan fel – ezeket nemhogy az olvasónak kell megválaszolnia, de esetenként még neki is kell feltennie. Ahogy Coetzee mondja: „…ha a történet laposnak is tűnik, az csupán annak tudható be, hogy makacsul leplezi mondanivalóját.”

Megj.: Ehhez képest nagy kár, hogy Coetzee helyenként (különösen az utolsó harmadban) bántóan túlbeszéli az egészet. De azért érdekes könyv.

A Foe a posztmodern irodalom egyik alapkérdését boncolgatja (még véletlenül sem játszik vele – Coetzee túl komor ahhoz, hogy én játékosságnak tekintsem azt, amit ebben a regényében tesz) – a szerzői identitás kérdését; a mű és az alkotó gyakran igen feszült és bonyolult viszonyát.

Nem kell ahhoz képzett filosznak lenni, hogy az olvasó tudja, hogy annak idején Defoe nem egy Susan Barton nevű nő Cruso-ról mesélt történetét írta meg, hanem egy skót hajótörött közszájon forgó meséje adta ihletet a számára.

Már az eredeti regény sem elsősorban a hajótörésről és a szigeten töltött hosszú-hosszú évekről szólt, hanem arról, hogy egy egyszerű ember hogyan lesz úrrá a nehézségeken és a barbárságon, amit a szigeten tapasztal. És itt az uraláson van a hangsúly. A Robinson nem egyszerűen egy kalandos történet, hanem a nyugati polgárság öntudatra ébredésének és életrevalóságának dicsérete, hiszen a főszereplő nem más, mint a self-made-man irodalmi prototípusa.

Coetzee regénye viszont már egészen más aspektusait ragadja meg ennek a történetnek.

Egyrészt – s ez a könnyebben dekódolható része az írásnak – a self-made-man és a világot uralni és irányítani vágyó nyugati polgári gondolkozás kritikája süt a lapokból.

Cruso (nem véletlenül nem Crusoe, mint a Defoe regényhőse) keserű figura, aki nem is vágyik már el a szigetről, ahová évekkel ezelőtt vetette el a balsors, mert ott berendezte már a világát, és bármennyire is szűkös és primitív, de számára pont elég, hogy a fölött uralkodik. Király és remete, aki szándékosan kívül rekesztette magát a civilizáción.

A regény másik olvasata ennél jóval bonyolultabb és szürreálisabb.

Egy ennyire egymásra rétegzett műnél, amely egy regény megszületéséről szól, folyamatosan felmerülnek a kételyek az olvasóban, hogy mit is olvas valójában:

Egy regényt, ami egy soha nem volt Robinson Crusoe hányattatásainak könyvvé formálásról szól?
Egy regényt, ami egy Susan Barton nevű nő életéről szól, és arról, hogy milyen nehézségekkel kellett szembenéznie abban a korban a nőknek?
Egy regényt, amit Defoe írt arról, hogy hogyan formálta regényessé egy Susan Barton nevű nő életét, aki egy Cruso nevű hajótöröttről mesélt neki?
Egy regényt, amit Susan Barton írt arról, hogy hogyan írta meg az ő Cruso-ról szóló történetét Defoe?
Egy regényt, amiben Péntek némaságra kárhoztatott alakján keresztül a civilizáltság és a barbárság relativizmusával szembesül az olvasó?
Egy regényt arról, hogyan válik egyre megfoghatatlanabbá egy történet elmesélése során, hogy mi az objektív tény és mi a mesélő (vagy a befogadó) szubjektív valósága?
Vagy egy regényt, amiben Coetzee regényírás kínjaival ismertet meg?

Az értelmezési lehetőségeknek számtalan variációja van, melyek közül egyik sem sorolható a másik elé, s ez teszi ezt a könyvet egyszer még újra elolvasandóvá számomra.

Nem.
Persze lehet, hogy nem értettem meg; lehet, hogy nem jókor olvastam; lehet, hogy mást vártam stb. stb. De tudom, hogy írt már ennél jobbat Coetzee; azt is tudom, hogy rejtve maradt előttem a regény szerzői koncepciója (még legjobban a levegőben lógó első rész tetszett), és ebben nem érzem (csak) magam hibásnak.

Mj: Baj van az 1001 listával. Eddig is zavart, hogy túlságosan angolszász, és hogy komoly nevek hiányoznak a listáról. Ezek ismeretében most már az is idegesít, hogy vajon miért szerepel Coetzee tíz könyvvel ezen a listán, és hogy miért ez az egyik közülük?

Nagyon szórakoztat ez az író, bár annyira komor, hogy mulatságosnak persze nem mondanám. Hiszen itt a modernitás / a felvilágosodás nagy alaptörténete, a nagybetűs mítosz lepleződik le – mint igazi szélhámosság / vagy tragikusan félbemaradt vállalkozás. A fehér férfi, a „bálvány” idejétmúlt. Hiába tehetséges Susan, nem tudja egymaga a történetet összerakni. Péntek pedig néma. A világot nem lehet többé elmesélni. És ott van a kínzó kérdés: talán azért, mert nem „uraljuk” többé…?

Kínzó vagy nem kínzó, engem szórakoztatott.

Attól tartok, hogy már az elfogultság fog beszélni belőlem, de semmiképpen nem szeretnék a „Coetzee írhat bármit, nekem akkor is jó lesz” – hibába esni.
Sok minden járt a fejemben olvasás közben, elsősorban az, hogy akkor most mi is és minek is a története ez a regény. Mert, hogy Robinsonhoz is van köze, az igaz, de hát csak nagyon messziről és ha nagyon akarom akkor. Inkább nem akartam a régi szigetlakóval összehozni Susan Bartont és reméltem, hogy mint minden Coetzee könyvben itt is mélyebbre kell majd ásnom. Kellett. A történet nem csak egyszerűen arról szól, hogy hogyan lehet, egy élményt, egy tragédiákkal teli életet úgy elmesélni, hogy azt a hallgatója is katarzisként élje át. Önéletrajzot, az én történetét elmondani, sem írni sem olvasni nem könnyű. Olvasni már csak azért is nehéz, mert a másikkal történt és nem veled. Elmesélni pedig azért, mert veled történt és nem a másikkal. A Foe egy olyan regény, ahol sikerül ezt a rajzot úgy megírni, hogy a hősnő összes „élet-hordalékát” is meglátod, miközben tudod, hogy egy szürreális elemekkel színezett, metafizikai álom részese vagy. Coetzee itt is belehúz a szélsőséges, olykor skizofrénnek tetsző gondolatokba, megmutatja a bűnvallás és bűntudat kínjait, a soha fel nem oldozást. Próbára tesz az együttérzésben, de az emberi önzés kimeríthetetlen lehetőségeit is megmutatja.
Nem leszek elfogult, és azt mondom, nem ez a legjobb könyve. Aki ezzel kezdi, az lehet, hogy itt el is akad majd. Csak biztatni tudom őket arra, hogy keressék még a könyveit.
Van egy kérdés a regényben, ami így hangzik: Hogyan is zárhatná be Bahiát egy könyv két fedele közé? Coetzee pontosan ehhez ért. Bezárni és nem engedni az olvasót addig, amíg partot nem ér.
( az idén ez a 100. olvasott könyvem, ez csak azért jó hír (nekem), mert Coetzee az abszolút felfedezettem ebben az évben (és eddig) ) :)

Rosencrantz és Guildenstern halott. Robinson Crusoe hajótörött.
Hogy jön ide Rosencrantz és Guildenstern? Nagyjából sehogy, de ha valaki teve alakú felhőről beszél spoiler, nem lehet nem a Hamletre asszociálni. Valamint egész jó kis abszurd dráma kerekedhetne ebből a könyvből is, ahol ebből az új, már-nem-is-tudom-kié, kaleidoszkópszerű szemszögből vizsgáljuk meg Robinson Crusoe általunk ismert történetét. (Bár az is mindjárt kétféle szemszög, hogy van egy általában ismert, ifjúsági változat, és van az eredeti, teljes könyv.)
A Defoe-féle Robinson Crusoe-nak nem egy nehézsége abból fakad, hogy nem tudja a nyugati polgári gondolkodást levetkőzni (és végül is ez lesz a diadala, hogy beviszi ezt a fajta gondolkodást a szigetre), és széket akar meg asztalt, miközben az eszközei hiányosak az elkészítésükhöz, sőt belőle is hiányzik az ehhez szükséges készség. Végül készít széket is, asztalt is, és azért állandóan ezt hozom fel, mert ez volt az egyik kedvenc részem. Hosszú napokat eltölt azzal, hogy megcsinálja, átalakítja, újrakezdi, míg végül lesz egy széke, amivel elégedetlen, de legalább rá lehet ülni felborulás nélkül. A Coetzee-féle Robinson Cruso nem akar széket, elég neki egy ágy meg ez a remetelét egy szigeten, ami a „Senki sem különálló sziget” és „A pokol a többi ember” kínzó keveréke. De itt nem is azzal küzdünk, hogy nincsen eszközük, amivel széket lehetne készíteni, hanem hogy a nyelv mint eszköz nem elég egy történet elbeszéléséhez. Történet sincs. Nyelv sincs. Péntek talán tud valamit, de nem képes elmondani. Mr. Foe tud történetet mesélni, de a szigetnek nincs története, az ő szemszögéből a sziget csak egy epizód. Susan Barton tudja, hogy mit akar elmondani, de ő folyamatosan idézőjelbe van téve.
Nem is tudom, kinek van ebben a történetben hatalma a szavak felett. Néha azt éreztem, hogy még Coetzee-nek sincs.

Bevezetés a posztmodernbe.
Nagyon tanulságos, de nem mondanám, hogy a kedvencem.

Nekem ez a könyv nagyon tetszett! A Robinson történet egyfajta sajátságos újraértelmezése. Bekerül egy nő is a történetbe és Robinson helyett Péntek a főszereplő. A befejezése kicsit szürreális, de ettől már az öt csillag.

Egyetértek pár előző kommenttel: nem rossz, élvezetes olvasmány, a cselekménz Coetzee-hoz kvázi hiven nem annzira jelentős. „Nem tudom még hova tenni” kategória. A végére elég zavaros lett, hogy mi is van és miért úgy. Ha tudtok segiteni, pls, jó néven veszem. :)

Számomra unalmas volt.