A ​barbárokra várva 83% 263 csillagozás

Szeretem az ilyen kafkásan rejtélyes, homályos, többféleképpen értelmezhető történeteket. A bíró elbeszélése, vallomása-védőbeszéde is ilyen, talán félrevezető, kétes és semmitmondó üzenet, ahogy elbeszélőként vallja, talán allegória, talán ezerféle kombinációt és olvasatot rejtő, de végül mégis megfejtetlen talány, akár a történetben felbukkanó összegyűjtött, titokzatos fadarabkák.

Egy konkrétan meg nem határozott, sivatagos, erdős-hegyes, téli hideget és nyári hőséget egyaránt ismerő határvidéken vagyunk, egy valaha előretolt helyőrségként, ma mezőgazdasági településként funkcionáló városban. Csend, nyugalom és béke áporodott állóvizében tapicskolunk, legalábbis egy ideig. Persze ez a Birodalom szempontjából tarthatatlan állapot – ellenség nélkül mivel igazolhatná legitimitását? És lőn, jönnek a pirézek, pardon, a barbárok. Pontosabban inkább a hír, hogy jönnek. Ez pedig elég ahhoz, hogy a törékeny, látszólagos egyensúly felboruljon, hogy a békés polgárok életébe bevonuljanak a Polgári Őrség Harmadik Irodájának hivatalnokai, az állam őrangyalai, az igazság hívei, a kínvallatás doktorai.
Azonnal visszarajzolódnak a nyugalom által leplezett határok – határok városlakók és barbárok, gyarmatosítók és gyarmatosítottak közt, kultúrák közt, régi és új értékrend közt, az igazságérzet emléke és a szigorúan betartandó új törvény közt. Határok és szakadékok kint és bent, az ember legmélyén. Ez az ellenségkreálás belső, elhallgatott-takargatott bajok kivetülése, ugyanakkor a saját magunk által létrehozott félelemforrás végeredméynben a megváltás reményének hordozója is – mások, rajtunk kívülállók fogják elhozni számunkra a megoldást, szabadulást, övék a felelősség, mi mossuk kezeinket.

Coetzee regényében a Birodalmat két kiemelt szereplő képviseli, a névtelen, békés, nyugodt életre vágyó, ennek érdekében bizonyos kompomisszumokra is hajlamos bíró, és Joll ezredes, a fizikai erő, az erőszak sötét szemüveg mögé bújt megtestesítője. Nem kell mondanom, hogy előbbi sokkal érdekesebb karakter, és nem csak azért, mert az ő nézőpontján keresztül látunk rá az eseményekre, és így közelebb kerülünk hozzá, hanem azért is, mert alakja sokkal komplexebb, néha ellentmodásos, tele vívódással, belső konfliktusokkal, önkritikával. És persze ő az, aki bizonyos átalakuláson megy át, akinek sorsában a szerző az értelmiségi, a polgár, az igazság hangszínére érzékeny (de néha befogott) fülű bíró, de akár a művész-író és az általuk képviselt, megrendült és megkérdőjelezett humanista értékrend totalitarizmusban betöltött szerepét és mozgásterét is vizsgálja. Azt, hogy lehet-e, érdemes-e cselekedni, képes-e rá az ember, vagy inkább a passzivításba való menekülést, a félrenézést, a megalkuvást választja.
Ha a társadalmi-politikai dimenzió mellé beemeljük a metafizikai-morális síkot is, még érdekesebbé válik a helyzet, a törvényre és igazságérzék emlékére való rákérdezés, a bíró alakja, akinek történetéhez számos bibliai allúzió is köthető, kezdve a menekülés és a keserű pohár eltaszításának gesztusától a rituális lábmosáson át addig a szenvedésekkel tele megtisztulási (és egyben szinte állattá, ösztöngubanccá tevő) folyamatig, amelyet végül magára vállal. De akár a pusztában való vándorlás, a barbárokkal való kapcsolatfelvétel kísérlete és annak kudarca is vizsgálható ebből a perspektívából.

Coetzeenek gondja van arra, hogy mindent megkérdőjelezzen, megbízhatatlan narrátora nemcsak sejteti, hanem ki is mondja: az irodalmi ambíciókat melengető tisztviselő stílusa inkább eltakarja, mintsem elmondja az igazat. Túl gyenge már az erkölcs, az intellektus ereje ahhoz, hogy a maga valóságában felismerje ügyét és szerepét, és akár önmagának is bevallja az igazat, nemhogy mások számára igazságot követlejen. Túl kényelmes a megszépítő távolság, és túl nehéz bevallani, hogy nem találjuk, találhatjuk már meg az utat, az eszközöket a barbárokkal való kommunikációban, bármi is rejlene alakjuk mögött… Zárva a kapu, amely csak számunkra volt nyitva – egy ideig. Mi meg elvesztegettük az időt a barbárokra várva, vagy épp eltévedtünk, még mindig küszködve törve előre egy olyan úton, amely, meglehet, sehová sem vezet.

Pesszimista, kilátástalan kép az, amit Coetzee elénk tár, egy hanyatló, pusztuló, morális lejtőre jutott világ képe. Közeleg a tél, a barbárokra pedig hiába várunk.

John Maxwell Coetzee új szerző az olvasásaim sorában, nagy érdeklődéssel vártam, hogy mit képvisel a Nobel-díjas író. Nos, nem csalódtam. Ez a regénye erősen allegórikus, én talán a dél-afrikai apartheid viszonyait láttam benne, bár a földrajzi környezet kissé megváltoztatott, de simán el tudom képzelni Dél-Afrikát helyszínül. Nálam rátermettebb olvasók már elemezték a névtelen főhős jellemét, a regény eszmei mondandóját, így ezt nem írnám meg. Olvasmányos, magával ragadó történet a szürkesége, sivár tájai ellenére, sőt még a felkavaró részeknél sem szakad meg a lendület. A jól ábrázolt tájkép és jellemrajzok, ami a legjobban tetszett nekem. Biztosan keresem még a termékeny író könyveit, noha úgy fest nem könnyű őket megszerezni. Az érdemjegy ötös (4,7), mert teljesen lebilincselt a regény és komoly mondandója is megérdemli ezt a minősítést.

A feladat: egy közösség megerősítése.
A játszma tétje: egy birodalom fennmaradása.
A szereplők: fiatal, egészséges és erős katonák állnak szemben egy öreg, betegeskedő és elpuhult hivatalnokkal.
A kipróbált módszer a régen bevált stratégia: keressünk külső ellenséget, ezzel erősítsük a közösség kohézióját. A játszma eredménye: totális kudarc, anyagi és erkölcsi csőd, teljes anarchia. Röviden így is össze lehetne foglalni a Nobel-díjas dél-afrikai író regényét.

Egy másik megközelítés szerint: vegyünk egy férfit, aki fizikai és szellemi teljesítőképessége csúcsán már régen túl van, de intelligenciája és a hagyományos értékek iránti fogékonysága messze meghaladja a kortársaiét. Nem kell hősnek egy hérosz, legyen csak a humanista európai értelmiségi prototípusa. Ezt a karaktert – nevezzük bírónak – tegyük meg egy közösség vezetőjének, ruházzuk fel némi dekadenciával és perverzióval, hogy élvezze a hatalmát és az állandóságot, a liberális-konzervatív polgári értékeket; aztán pedig szabadítsuk rá a világvégét és nézzük meg, mi lesz belőle? Figyeljük nagyítóüvegen keresztül a szenvedéseit, mint egy rovarnak, ha élve gombostűre tűzzük, és ha kapálódzik, akkor még tépjük ki a lábait is! Mikor kezd üvölteni? Mikor adja fel elveit? Mikor lesz az emberből állat, aki csupán a saját biológia létszükségleteivel azonos és képtelen a gondolkodásra? Nagyon tanulságos és pszichológiailag teljesen hitelesnek tűnik a folyamat leírása.

Nem is így. Állj egy síkság szélére, és a síkságot borítsa köd, tejfehér és szürke felhők gomolyogjanak a szemed előtt; és ahogy nézed, lássad, ott vannak ők, a barbárok, akiktől félsz, akik az erősek, az idegenek. Hallod a hangjukat, a lovaik patáinak kopogását, érthetetlen és durva szavaik foszlányait. És elindulsz feléjük, és mész a sivár pusztaságban, ahol a látómező szélén néha feltűnik néhány lovas alakja, de nem éred el őket, soha sem érsz oda hozzájuk. Vándorolsz sokáig, aztán teljesen kifosztottan és üresen térsz vissza, haza, ahol már semmit sem találsz úgy, mint volt régen, ahol már minden megváltozott, ahol a világ még idegenebb lett, mint a pusztában és csak magadra számíthatsz. Voltak, igen voltak korábban madarak, de elrepültek; voltak, igen voltak fák, a tó partján, de a fákat kivágták, és a tó vize ihatatlanul sós lett és kipusztultak belőle a halak, és az emberek el fognak menni, elhagyják ezt a vidéket, és nem marad utánuk semmi, csak amit belep a homok, a puszta és a sivatag homokja.

Talán másról is szól ez a könyv. Elmesél egy történetet egy öreg és hatalmas férfiról, és egy fiatal és kiszolgáltatott lányról, akik nem találnak szavakat egymáshoz, és akik kapcsolatában a külső, fizikai erőt legyőzi a belső, erkölcsi erő. Vagy talán ez a kapcsolat nem is harcról szól, hanem arról, hogy a kultúrák között nincsen átjárás; értetlenül és érthetetlenül állnak egymás mellett, állnak és nézik egymást, akár csak a régész a földből, a romok alól kiásott, ismeretlen hieroglif jelekkel borított leleteket, amelyek megfejthetetlenek.

Vannak megoldási javaslatok, értelmezési lehetőségek, mert ez a regény nyitott mű, teret enged az olvasó fantáziájának.

Konsztantinosz Káváfisz versében a barbárok nem jönnek, pedig a birodalom már megérett a pusztulásra. Coetzee könyvében a barbárok talán mi magunk vagyunk.
„A bennünk szunnyadó vérszomjat magunkon kell levezetni” – fogalmazza meg a főhős, és ennek a gondolatnak az értelmezése messzire vezetne. Annyi azonban számomra bizonyos, ez a mű olyan problémákat vet fel, olyan gondolatokat fogalmaz meg, melyekkel szembesülni valóban értelmes, a világ dolgaira odafigyelni akaró ember számára kötelező feladat.

Tudta? A Birodalom veszélyben! A barbárok be akarnak törni és el akarják foglalni a hazánkat! Nem tartják tiszteletben a kultúránkat! Nem tartják be a törvényeinket! Az értékrendünket lábbal tapossák! Megerőszakolják az asszonyainkat, a lányainkat! Elveszik a munkánkat! Ez felháborító! Ne hagyjuk, hogy a barbárok nevessenek a végén!
J. M. Coetzee története éppen úgy aktuális ma, mint volt 1980-ban, amikor a regény megszületett, vagy éppen századokkal korábban. A Birodalmak, Birodalmacskák mindig ugyanazt a mintát követik, hogy megtörjék, megfélemlítsék és uralják a népet, a nép gondolatait. A történelem ismétli önmagát, mi pedig nem tanulunk belőle.
Coetzee a bíró szemszögéből mutatja be nekünk, hogy milyenek is vagyunk mi emberek. Mennyire manipulálhatóak, konfrontációkerülők és meghunyászkodóak vagyunk a hatalommal szemben. Jobban félünk egy képzeletbeli ellenségtől, mint a valóditól, ami itt van előttünk. Hagyjuk, hogy jogainkat, mozgásszabadságunkat és az életünket korlátozzák, csak védjenek meg bennünket a barbároktól, akik „veszélyeztetik” a jogainkat, kultúránkat és a jövőnket.
Sokan talán egyszerű fikciónak képzelik a regényt, aminek semmi köze a valósághoz, mindössze egy kitalált történet egy öreg bíróról, aki ellen a körülmények összejátszanak, és ártatlanul meghurcolnak. Elég megnevezni a Birodalmat, és a barbárok helyére is oly sok mindent lehet behelyettesíteni, hogy egy pillanat alatt valósággá váljon az egész.
Ajánlom a könyvet mindazoknak, akik képesek a fikción túllátni és felfedezni a mögötte lévő valóságot. Azoknak, akik mernek kérdezni és mernek válaszokat keresni. Fiataloknak, időseknek, nőknek, férfiaknak, értő olvasóknak.

Bővebben: http://www.letya.hu/2019/04/j-m-coetzee-a-barbarokra-varva/

Örök érvényű, fontos gondolatok könyve. Közéleti-szociális aspektusa manapság különösen aktuális. Az ismeretlentől való ideges félelem. spoiler A Nobel-díj is világos okok folyománya. Derék molyok már kimerítően kifejtették érdemeit, és nem is akarom elvitatni. De hogy miért három és fél csillag, azt hiszem, az magyarázatra szorul.
Én a jelenteket kicsit lagymatagnak, az ábrázolást színtelennek vélem. Nem érzékeltem azt a feszültséget, amiből kirobban a zűrzavar. Mondhatnám, hogy a semmiből jön, ez tök jó, de van felvezetése a konfliktusnak, amely viszont inkább főszereplőnk testi hanyatlását helyezi előtérbe, ami a történet másik szála, emberünk akadozó nemi vágyát, sarokba állított atyai gondoskodását próbálgatja egy sérült, megalázott barbár lányon. (Gondolom erre azért volt szükség, hogy lássuk, ő ember.) Fő helyszínünk, a határ menti városka viszonya a barbár világgal halvány kontúrt kap. A civilizáció kontra barbár szembeállítása nem elég hangsúlyos, igazából nem tudom, hogy a fém tárgyakon kívül mi az, amiből a magukat civilizáltnak nevezők felsőbbrendűsége fakad. A szenvedő ember hasonlata kimerül mindenféle állatfajta girhes egyedében (vagy még abban sem: egészséges, mint egy fiatal állat (107. oldal))
Szerintem Coetzee műve egy kiváló absztrakció, megragad humánus értékeket és az ég felé tartja, hogy mindenki jól lássa, de mint regény – a hozzáálmodott cselekménnyel, a szellős atmoszférával – nem olyan erős szerintem. spoiler

Rövid, de velős, allegórikus történet, amelynek minden részlete fölött el lehet mélázni, messze vezető gondolatokba veszni. Hangyányit Buzzati Tatárpusztáját juttatta eszembe amennyiben mindkét, lélektani elemekben bővelkedő történet meghatározatlan határvidéken játszódik, valós vagy vélt ellenségre várakozva. Amíg azoban Buzzati leginkább a semmire feltett élet nyomasztó súlyát méregeti, Coetzee sztorija svédasztala olyan témáknak, mint a totalitárius diktatúrák működése, az egyéni felelősség jelentősége és határai, a bűnökért vezeklés értelme és értéke. Zavaros, ismétlődő álmok, erotikus epizódok, élénk tájábrázolások szabdalják a lineáris történetvezetést, ami lezárás nélkül, tárva-nyitva marad, mint az a bizonyos helyőrség nélkül hagyott városkapu.

A megjelenés éve:1980. A regény minden dimenziója (társadalmi,szociológiai, lélektani) aktuális volt, aktuális, bizonyára az is marad. A regénybéli Birodalom és általában a birodalmak méretük, komplexitásuk ellenére félelmetesen, ismételhetően, szégyenletesen sematikusan, egyszerű panelekkel működtethetőek. A diktatórikus hatalom általában nem variálja agyon a receptet, cinikus arroganciával futtatja a bevált operációs rendszerét. Coetzee olyan póztalanul, logikusan képletezte a Birodalom barbárságát a barbárokkal szemben, ugyanakkor olyan lebilincselően tolta előre a történetet, hogy végre újra valódi irodalmi ámulatba estem. A Birodalom térvesztése, a káosz, a szétesés beismerésének elodázása is olyan remek írói rajzolat, amely hosszú ideig az emlékezetes olvasmányok között tartja majd ezt a regényt.
A történet másik dimenziójában a határvidéken a Birodalmat képviselő Bíró összetett személyiségének kibontása bizonyult igazi irodalmi csemegének. Lélektani határokon próbál egyensúlyozni az idősödő, férfiasságában, hatalmában, értékrendjében elbizonytalanodó férfi, akit azonban a saját értékrendjéhez való hűség vágya végletesen ellentétes pólusok bejárására kényszerít. A „kényszer” nemcsak a környezet ránehezedő súlyát jelenti, hanem belső törvényként is működik benne: mennie kell előre a világban, önmagában, a megismerésben úgy, hogy gyakran maga sem érti önmagát. Az emberi lélek mozgása sokkal finomabb, kiismerhetetlenebb mintázatokkal viszi előre a személyiség végletekben formálódó karakterét, mint a környezetet átható birodalmi működési sémák. Mégis vannak-e közös pontok az élet határterületein a masszába préselődő katonák és a Bíró, mint megismételhetetlen entitás között? Micsoda kérdés? -hördülhetnénk fel, de a Bíró jellemének felépítése annyira sokrétű, hogy ki-ki a maga személyiségének tükrében tarthatja őt gyávának, megalkuvónak, elbukónak, kételkedő intellektusnak, humanistának.
És hogy milyenek a barbárok? Csak képzelik, akik azt hiszik, hogy tudják. Kell- e tőlük félni a Birodalomnak? Kell-e tőlük jobban félni a Birodalomnak, mint önmagától? Kinek kitől kell félni?
Ennek a zárt struktúrájú regénynek éppen a nyitható felületei a legérdekesebbek. A történetből fakadó saját kérdéseink.

Mindig várunk valamire.
Mindig félünk valamitől.
Egyesek mindig kihasználták és ezentúl is ki fogják használni a helyzetüket.
Ha nincs ellenség, kinevezünk valakit annak.
És akkor kik is a barbárok?
Mi meg csak ülünk és várunk, vagy épp menekülünk. Ki elől? Hová?

Esterházynak van egy mondása, hogy a magyar író az tkp. prímszám, ami tudvalevő, hogy csak eggyel és önmagával osztható. Továbbviszem, a nem magyar író is prímszám. Először kicsit bajban voltam Coetzee-vel, mert picit úgy éreztem elsőre, hogy a dél-afrikai író nem csak eggyel és önmagával, hanem Kafkával, Camus-vel, Beckett-tel, és ha nagyon akarom, akkor még Orwell-lel is osztható. Azt gondolom, hogy semmi gond nincsen azzal, ha valakire hatnak az elődök, de nyilván akkor válhat valaki prímszámmá, ha rituálisan apagyilkosságot követ el, és szembemegy a mesterekkel. Magyarán olyan egyedi, eredeti hang jelenik meg az irodalom széles palettáján, aki eddig még nem volt. Nagyon leegyszerűsítve az alapvető kérdés mindig az, hogy az illető tud-e a tartalomban újat mondani, vagy legalább valamilyen megújulást végrehajtani a formában, vagy akár mindkettő területen, persze erre már csak nagyon kevesen, az igazi zsenik képesek. Végül aztán csak arra jutottam, hogy Coetzee-nek végül is csak sikerült a mesterek árnyékából kimozdulnia, és megtalálnia a saját, személyes hangját, és prímszámmá válnia. Műve mindenképpen párbeszédet folytat az elődökkel, és ebbe a dialógusba a kedves olvasót is belevonja.

A dél-afrikai író tisztességes munkát végzett. Rövid, velős, kerek egész ez, a mondatok mindvégig a helyükön voltak. Coetzee disztópikus regényében az élet abszurditását groteszk módon közelíti meg. A szöveg azért működőképes, mert a szerző sok üres helyet hagy, amit az olvasónak kell betöltenie. Titokzatos, rejtélyes mű ez, ahol nem biztos, hogy mindent meg tudnék száz százalékig magyarázni, és tudnám rá a helyes választ. Vagy, ahogyan a posztmodern bölcselet mondja, a kérdésre újabb kérdés a válasz.

A politikai hatalom (propaganda)működését nagyon jól mutatja be a regény, úgy hogy közben nem lesz egyáltalán didaktikus. 1980-ban íródott, és az eltelt 40 év alatt egyáltalán nem veszített az aktualitásából. Mintha csak ugyanazok a szólamok ismétlődnének meg pepitában. (De ne politizáljunk, csak irodalomról szóljunk.)

Ki a csudák azok a barbárok? Egyáltalán léteznek? Ki a névtelen elbeszélő bíró? Mit jelképez a folyton a napszemüvege mögé bújó Joll ezredes és a helyettese, Mandela? Mik azok a megfejthetetlen írások, azok a titokzatos cserépdarabok a sivatagban? Hogyan várhatunk arra, amitől egyszerre félünk? stb. etc. Rengeteg a megválaszolatlan kérdés, és én is csak tippelgetni tudnék a válaszadásban. Rejtélyes, titokzatos mű ez. A fenébe is, csak tud valamit ez a Coetzee, hogy még mindig, napok óta ezen pörgök.

Mind témájában, de még inkább írói stílusában vett le a lábamról ez a könyv.
Már a korábban olvasott Coetzee könyv (Michael K. élete…) is nagyon erős volt, a mai napig belém égett annak a hangulata, de ez az írás még annál is sokkal jobban tetszett.

Már a könyv címe is ütős. A „Godot-ra várva” ugrik be, ami maga a várás abszurditása. No de barbárokra várni? Nem kevésbé érthetetlen. A barbár jön; úgy jön, ahogy nem várod, ott talál el, ahol nem számítasz rá, úgy nyomorít meg, ahogy nem is gondolnád. Ez a barbár. A magyar nyelvben annyira negatív ez a kifejezés. Ehhez képest Coetzee megmutatja a maga barbárait.
Alapvető, örök érvényű kérdések ezek valóban. Kitalált helyszín, valahol a határvidékén. Időtlen időben. A szereplők is csak legfőbb tulajdonságuk alapján jelzettek. A jó jó, a rossz pedig rossz. Mégis gyönyörű dolgokat volt képes kihozni Coetzee ezekből a nyers dolgokból.

Egyfolytában a Falu című film jutott eszembe. Egy közösség kitalálja a maga démonait, mert így minden sokkal jobban kézben tartható.