Harry Potter és a Tűz Serlege (Harry Potter 4.) 91% 1777 csillagozás

Sokkal jobban tetszett, mint az első három rész együtt. Megkaptam mindent, amit akartam.
Amik nagyon tetszettek:
– Ron féltékeny
– Az egész Weasly család
– Dobby; olyan aranyos a kis zoknijaival
– Percy; a legszimpatikusabb unszimpatikus srác
– a rejtély
– Dumbledore; ilyen igazgató kéne mindenhova
– meg úgy az egész, na :D

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Amikor először olvastam, kb. 11-12 éves lehettem tehát akkor kellett volna megérkeznie a levelemnek, és azóta is rendületlenül szeretem. Ez nagy fordulópont a könyvsorozatban, itt történik az első haláleset, és mint tudjuk, innentől kezdve szívből szeretett szereplőink szép sorjában hullanak majd, mint átkok a varázspálcából. Mondhatjuk, hogy elkezdenek felnőni a könyvek.
Sokáig nem igazán szerettem az első fejezetet egyem a pici érzékeny lelkületemet, de már úgy gondolom, hogy nagyon jól megalapozza a hangulatot, szóval még ha Harry szép nyugiban szórakozik is a Weasley család cuki házában, mi tudjuk, hogy a dolgok korántsem mondhatók rózsásnak, hiszen setét felhők gyülekeznek az égen, vagy valami ilyesmi.
Imádom azt a részt, amikor Weasley-ék eljönnek Harryért, Dudley meg megeszi a cukrot… :D A világkupadöntőt kicsit hosszúnak és unalmasnak éreztem, de a végére elég mozgalmas lett. A Trimágus Tusa nagyon jó ötlet volt, érdekesek voltak a próbák. Azért szörnyű, hogy mindenki folyamatosan csalt, csúnya rossz igazgatók! :P
Gazdagodtunk egy újabb idegesítő karakterrel, Rita Vitrollal, akit szerény véleményem szerint minden olvasó minimum háromszor megcsapdosott volna egy húsklopfolóval. Én mindenesetre biztos. Mordon szimpatikus volt – egy ideig – annak ellenére, ami végül kiderült. De hát hogy lehetne nem kedvelni valakit, aki Malfoy-t görénnyé változtatta? *sátáni kacaj*
Percy-t itt már nem szerettem, a Ron iránti szimpátiám kicsit megrendült, de az első próba után helyrebillent, Sirius továbbra is nagy kedvenc, jó, hogy ismét felbukkant, a bajnokok pedig semlegesek voltak. Na jó, Cedricet igazán sajnáltam, amikor meghalt. Hermione MAJOM mozgalmának szépek az eszméi, de könyörgöm, egy ilyen névvel ki csatlakozna?
És ugye végre személyesen is találkoztunk Voldemorttal, méghozzá teljes, frissen feltámadott formájában. Az egyik kedvenc főgonoszom, de több kegyetlenkedésre számítottam. Azt hittem, majd jól megszadizza a halálfalókat, akik le se pottyantották, erre elintézte egy ejnye-bejnyével. Nem, nincsenek szadista hajlamaim vagy csak nem tudok róla, de bennem egy kegyetlenebb kép él a jó öreg Voldi bácsiról.
Előbb láttam a filmet, mint hogy elolvastam a könyvet, de így is nagyon izgalmasnak és fordulatosnak találta, pláne, hogy a filmben jópár dolgot kihagytak, vagy megváltoztattak. Miért kellett kihagyni a manókat, mikor olyan aranyosak voltak? Dobby innentől kezdve nagy kedvencem, imádom a színes, felemás zokniival, a nyakkendőjével, meg a teáskanna-sapijával együtt.
Kezdem is a Főnix Rendjét, de előtte még… * lankadatlan éberséggel indul a mezőre becserkészni egy magyar mennydörgőt* :D

Lankadatlan éberség! Így olvass HP könyveket első nekifutásra. Meg másodikra is. És harmadikra is.
Egyre komolyodik a sorozat, egyre jobban szeretem. Sokadszorra is csodálatos mentsvárat nyújtott, mikor a hétköznapjaim problémái elől menekültem.

Eszem, iszom, alszom, de egyébként nem vagyok része a valódi világnak. Számomra csak egy világ létezik most, mégpedig az, amit Rowling teremtett. A példányom vár eléggé viseltes, hárman is kölcsön kérték az évek folyamán, ragasztani is kellett, ez növeli az értékét. Tizennégy éves voltam, amikor először olvastam, ez volt az első olyan könyv, ami hosszabb hatszáz oldalnál. A világ beszippantott, és kicsit olyan érzésem van, mint mikor először olvastam, akkor három évet kellett várni a következő kötetig, és igaz, hogy csak felnyúlok a polcra, mégis ez az érzés megmaradt. És végre megértettem, mit jelent azt a mondat, hogy „Segítséget kell hívnunk teából.” Én mindent túlbonyolítok, pedig olyan egyszerű ez az egész.

Nekem az első 4 kötet mindig egyben él a tudatomban, szerves egészet alkot, hiszen anno együtt kerültek a könyvespolcokra, és nem kellett várnom a részek között.
Ez az eddigi leghosszabb, és legsötétebb kötet, tele elrejtett utalásokkal, melyek csak később nyernek értelmet (imádom őket!), rengeteg háttérinformációval a varázslóvilágból, és a múltról.
Itt is van egy „zizi-karakter”, Rita Vitrol, akit legszívesebben képen törölnél legalább egyszer, de úgy tisztességesen.
Egy darabig nem szerettem a legelső, kvázi különállónak tűnő fejezetet, de a mostani olvasás során már nem volt ilyen problémám. Még a Világkupa-döntőt is túléltem :)
Érdekes szálak, fordulatok, melyek csak visznek előre az epikus végkifejlet felé – szerintem itt van az a törés, ahol már nem lehet gyerekkönyvkategóriába sorolni a könyveket.
A karakterek is hatalmas választás elé kerülnek, az addig ismert világ darabjaira esik, bekövetkezik, amitől mindenki tartott, rettegett, vagy próbált megfeledkezni.
Továbbra is imádom (a filmek színvonala is emelkedik), és emelem le a következő kötetet a polcról.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ez volt az első kötet, amire kicsit hosszabban kellett várnom (az első három könyv mikulástól karácsonyig be lett zsebelve), és emlékszem, elsőre ledöbbentem, milyen vastag. De hát a jóból sosem elég, ugye.
Imádtam, hogy végre kicsit hosszabban vannak a varázslóvilágban, a Roxfort falain kívül. Ron és Harry elkezdenek kamaszodni (és hülyülni, ami itt Ronnál a súlyosabb, de a következő részben Harry igen-igen felülmúlja…), Hermione kivirul. (Biztosan csodálatosan fest a zöld-kék-lila ruhájában. ;)) Azt hiszem, Viktor Krum az egyetlen sportember, akiért rajongani tudnék (tudok?). Fleur-t nem tudtam hova rakni, se a borítós illusztrációt, sem a filmbeli változatot nem tartottam megfelelőnek: az egyik nem elég kedves, a másik nem elég delejes. Rita Vitrol karaktere viszont nagyon el lett találva (és Miranda Richardson több, mint tökéletes volt a szerepre, szerintem), annyira borzasztó, hogy örömömben tapsikoltam!
és persze feltűnt Cedric, akiért lányok milliói sikongattak, majd olyan gyorsan elfelejtették, amilyen gyorsan ki mondták rá a halálos átkot, de pár évvel később vámpír képében feltámadt a 17-18 éves ifjú, és azóta minden tini agya vele van kitapétázva – örök élet, hja

Mindig úgy érzem, hogy a magyarhoz is illik írnom. Mi mást emelhetnék ki, mint azt, hogy milyen szívet melengető érzés, mikor az ember azt olvassa, hogy magyar mennydörgő. A hatása lemérhető azzal, hogy bevallom Rémszem Mordonnal álmodtam. Első olvasáskor délután kezdtem neki. Nem akaródzott letenni, hajnalban arra eszméltem, hogy hideg verejték csorog a hátamon, úgy félek, de azt pár oldalt már csak el kell olvasnom. Egy álmatlan éjszakával és egy páratlan élménnyel lettem gazdagabb.És tudjátok: Lankadatlan éberség!

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Mint a többit, ezt is imádtam.
Felpezsdültek az események, volt itt minden, mint a moziban.
Volt Kviddics Világkupadöntő
Volt Trimágus Tusa
Volt „újraéledés”
Volt elhalálozás
Volt izgalom
Volt tanúlság
Egyszóval minden, ami egy könyvbe kell.

Idegesítően sok a szájbarágós ismétlés. Ellenben van pár agyroggyant humorsziporka benne. *
A sztori… ööö.. van? Nekem inkább ilyen kis Harry élethelyzetei anekdótafüzérnek hatott eddig. Hol szivatós, hol megható, hol meg hangulatbahozós egységekkel. Nyilván tart valahová, de az valószínűleg csak a 7végére áll össze, amikor majd minden jórafordul végérvényesen.(vagy nem)
Mindenesetre a kis be-, le-, kiszólások nagyon felvihogósak a sok gyermetegség kontrasztjában.

* az emós Walpurgis Leányai megszaggatott ruhái, Piton, mint sunyi, behízelgő, zsíroshajú gyerek. ja és úgy látszik ez a zokni dolog ez ilyen közös nevező Rowling és köztem. Nagyon kardinákis dolog, mert hol Dumbledore hol meg Dobby ajándékzoknija a vitz tárgya;)

Te szent makréla! Merlin szakállára mondom, ez nem semmi volt! Az előző kötet ugye elég felpörgötten ért véget, ráadásul késő este volt, mire kiolvastam, gondoltam hát, hogy bele is kezdek rögtön a következőbe, majd az szépen levezeti, megnyugtat. Hiszen pl. a tornázást sem lehet akkor abbahagyni, mikor legmagasabb a pulzusszámunk. Le kell szépen vezetni és nyújtani sem árt. Na, a nyújtás az meg volt itt is, jól elnyújtotta a lüktető tachycardiámat.
A „sötétedés” tovább folytatódik. Azért a komolyodás mellett szerencsére megtartotta a könnyedebb vonalat is és ez (is) az, ami szerintem olyan nagyon közkedvelté teszi. Rowling mindig hozzá tud tenni egy picivel többet, de sosem túlzó, mert lassacskán vagyunk szoktatva és mindig megkapjuk azt is, amit az előző könyvekből már megszoktunk és elvárunk.
De ez azért már tényleg véresen komoly lezárás volt és félve vártam a folytatást.
Egy újabb tanév ugyan véget ért, ám a kétség és dráma fokozódik, a sötétség pedig egyre csak hömpölyög. S én is hömpölygök vele tova, majd meglátjuk hova vezet. Reméljük a legjobbakat, de tartva a legrosszabbtól.

Bővebben: http://miamonakonyveldeje.blogspot.hu/2013/02/j-k-rowling-harry-potter-es-tuz-serlege.html