Harry Potter és a Félvér Herceg (Harry Potter 6.) 92% 1660 csillagozás

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ha nem lennék szívtelen kis dög, akkor akár sírhattam is volna… De az vagyok, ezért első olvasásra sokkot kaptam, azóta pedig bedepizek és/vagy kiakadok.
Miért kellett ezt írni kedves Rowling néni? Mi az, hogy megöljük a leghosszabb szakáll birtoklóját, a Mikulást Dumbledore-t? Hajajj, sötét felhők gyülekeznek szeretett oskolánk felett ahová még mindig nem vettek fel, botrány. A Roxfort nem lesz ugyanaz nélküle, és most már sosem derül fény rá, hogy hova a fenébe keverte a levelemet.
Mellesleg komolyan nem értem, mért Harry a főszereplője ezeknek a könyveknek. Olyan hülyeségeket tesz néha, hogy rossz nézni.
Mi ez a könyv-dolog?? Csúnya buta Harry, hát nem igaz, hogy nem jegyezted meg a második részben, hogy nem szabad mindenféle jöttment könyvet a szívünkbe zárni. Tökmindegy, hogy beszélgetsz vele, együtt kiruccantok egy múltbéli kirándulásra a narrátorral, vagy egy ismeretlen őrült zseni utasításait követed… Soha. Ne. Bízz. A. Könyvben. * – Igaz, te édes kis nyomdatermék? – Igen, mami * És vegyél egy új szemüveget is, mert nem ismerted fel Piton bácsi írását.
Szóval… Mindig olyan jót nevetek az elején, amikor Dumbledore elmegy Harry-ért és a Dursley család teljesen kikészül. :D Imádatos imádatot érzek Voldemort múltja iránt. IMÁDOM a setét múltakat! *-* És hát ennél nehezen kívánhatnék sötétebbet. Főleg a Gomold-féle visszatekintés tetszett, de nem panaszkodom a többi miatt sem. Legalább végre kiderült, mért olyan átkozott foglalkozás a sötét varázslatok kivédésének tanítása. És a horcruxok… hű, de jó ötlet. :P Ez a Voldi megátalkodott egy gyerkőc volt, de mi a legszörnyűbb bűne? Na mi? Hát a nyúl! Mert nyuszit nem bántunk, ez aranyszabály. Na jó, embereket sem, de a nyuszi az mégiscsak édes kedves bolyhos-gombóc… *-*
Miután visszatömködtük lelkesedéstől guvadozó szemecskéinket és mindenki szökkenő nyulakat vizionálva sóhajtozott, térjünk a lényegre. Ez egy nagyon jó, fordulatos, izgalmas könyv, a sorozat végérvényesen felnőtt, a fontos karakterek már egy ideje megkezdték a kihalást és Cho is eltávozott a valahová. *halleluja*
Ez már a sokadik olvasás volt, de nem az utolsó.
* elkezd életvezetési tanácsokat kérni a könyveitől… és attól fogva senki sem látta @Belle_Maundrell molyt….*

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Na szép. – mondom – ez a Piton egy mocsok dög. Én meg még kezdtem megkedvelni a sértődött ridegségével együtt. Nyilván lesz itt hepiendisztikába forduló történetcsavar, meg nemazaminekláccik megvilágosítás, (mert öreg róka vagyok én kérem, hogy elhiggyem, hogy csak azért kell valakit megkedvelni írói szándékból, hogy utána jól pofára essen a nyájas olvasó) na de kérem azért mégis….
Heh. Most lebuktam. Van lelkikontaktom a szereplőkkel. Oda a konszolodált kívülállásom. Most akkor, hogy legyek könyörtelenül igazságos ezzel a sorozattal? De mivel fentebb is utaltam rá, nem most jöttem le a falvédőről, ezért ezt most egy zseniális kimagyarázkodásképpen (höhö) személyes támadásnak minősítem Rowlingtól, úgyhogy teszek a szívemre egy duro bűbájt. Rowling velem ne szórakozz. Kapsz ezért büntiből a talpadra egy rictusemprát. Na mostmár ugrálhatsz vaze.

* a cselekményleírás @Juci javaslatára került a szöveg elé. ezeket én nem tudom, csak sejtem;)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Kicsit homályos szemmel írom az értékelést, szóval érzelgős lesz, elnézést. És annyi mindent tudnék írni, de nem akarok túl hosszút. Az azkabani óta először szórakoztam jól igazán. Úgy éreztem visszatalált a régi hangjához ebben a kötetben. Hát hogyne szeretném, mikor az egyik kedvenc szereplőmről szól a Félvér Hercegről, és ahogy Harry összebarátkozik a könyvön keresztül a herceggel (Ó, ha tudná!), szépen lassan a bájitalok mestere lesz. A másik, ami miatt csodálatos volt számomra a könyv, azok a kirándulások Dumbledore emlékeiben, a Sötét Nagyúr múltjában. Pedig olyan hülyén indult, a mugli miniszterelnök? Gondoltam WTF? Aztán beindul és izgalmak, szerelmek, féltékenységek, leendő sógornő/meny utálat, stb. után a barlangba jutunk. Denem barlangjába. Először láttam gyengének Dumbledore-t és ez megdöbbentett. Aztán fölszállunk a toronyba, egy halk kérés, Avada Kedavra és már tudom, hogy a főnix siratódala alatt én is sírni fogok. Már tudom, hogy mi fog történni és mégis. Ez a kötet minden humorával együtt sötét és szomorú. És tudom, hogy percek kérdése, odasétálok a polchoz, leveszem a következő kötetet és végigkísérem Harrryt utolsó útján, amit a nagy segítő nélkül kell megtennie, mert az igazi mesehősök végül mindig egyedül néznek szembe a gonosszal.

Sötét, fordulatos, gyerekes és érett is, egyszerűen mestermű! Imádtam az első betűtől az utolsóig!
Ez tetszett a legjobban. Méghozzá annyira, hogy ked… most figyelj…. vencelem!

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Sokkoló. Teljesen.
Igazából csak most döbbentem rá, az egész sorozatot rendesen egyben, gyors egymásutánban újraolvasva, hogy már-már egyenesen felszabadító az annyi tekintetben bosszantó, és ráadásul kézben is kevésbé kényelmesen tartható ötödik kötet után a Félvér Herceget olvasni. Nagyon jót tett a sztorinak ez a lazán behúzott kézifék, a botor olvasó – szerény személyem – legalább nyugodtan nézegethette még ezt a tájat, majdnem utoljára, ráadásul anélkül, hogy kirepülne a szélvédőn a hirtelen fékezés miatt.
Azt hiszem, ez az utolsó kötet, amiben még az első részek varázsa lüktet. Persze, nem kérdés, hogy tűkön ül az ember lánya a végére érve, hogy vajon mit hoz a hetedik – még akkor is, ha tudja már nagyon jól, és azt is, hogy ugyanúgy fogja végigizgulni, mint az eddigieket –, de mégis, itt valami lezárul. Ez a sejtelmes, és részemről talán a sorozatban a legszebb borító betetőzi azt a varázslatot, ami kétségkívül magából Roxfortból származik. Mert ha ezt nézzük, valóban ez az utolsó rész, amikor maga az iskola ténylegesen kulcsszereplő – a következő részben nincs kilencésháromnegyedik vágány, nincs büfés boszorkány, nincsenek gyűlölt bájitaltanok és imádott SVK-órák, sem szökések Roxmortsba vagy nagy kalandok valamelyik titkos pincében vagy kijáróban.
Persze érezhetően elnyomja a fontosságát az, amit a merengőben látunk – ki merjem mondani…? – Voldemortról és az eddigi életéről. Már ha élet az egyáltalán. Túlzás, hogy ide passzol az „elgyönyörködünk a tájban” metaforája, de tény, hogy sokkal hathatósabban megvizsgálhatunk mindent. És hát igen, a horcruxok, amiket először kibetűzni is alig tudtam, aztán felismertem benne a szép latin crux szócskát, azóta pedig kitörölhetetlenül beleivódott ez a fekete mágiák legfeketébbike az agyamba. Főleg abban a tudatban, hogy tudom, hová záródott az utolsó lélekdarabka…
Mindenek felett úgy hallottam a főnix hangját a fehér kripta felett, ahogy a szereplők hallhatták. Dumbledore összeolvadt a Roxforttal, nem is tudom eldönteni, melyikük éltette a másikat. Borzasztó. Nem tudtam sírni, csak ledermedtem, még sokadik olvasásra is. Nem is tudok már többet hozzáfűzni.
A csoda viszont továbbra is az, hogy Rowling még most se veszti el a humorérzékét, sem azt, hogy adjon valami éltető reményforrást mindenkinek. A kviddics, még ha bosszúság is, ugyanúgy felszabadító, ahogy végre kibontakozik hirtelen három normális szerelmi kapcsolat is, már amennyire jelen esetben nevezhető bármi is normálisnak.

P.S.: Ginnyt imádtam ebben a részben – úgy szeretném, ha egyszer én is tudnék a pasim mellkasára magyar mennydörgős tetoválást hazudni, csak mert az sokkal macsósabb.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Szinte csak összefüggéstelen szavak kívánkoznak ki az ujjaimból, sok-sok miért, düh rossz és jó szereplőkre egyaránt, szomorúság és várakozás (de hajnal fél kettőkor mégsem kezdem már el az utolsó részt).
Miértek, mert azokból sosem elég: valahogy átsiklott a figyelmem Harry Ginny iránti epekedésének kezdetén, így kicsit hirtelen ért az összeszűkülő gyomor és szívfájdalom, valamint csak azon tudok kattogni, hogy vajon kiderül-e miért bízott Dumbledore 120%-osan abban a @&#> Pitonban (igen, tudom, miért tette a végén, amit, de nekem ő a leggyűlöltebb szereplő az egész történetben, és ez már akkor sem változhat, ha a 7. részben egyenesen szentté is avatják), meg hát Harry is hiába szajkózta az észrevételeit, pedig örültem, hogy végre van egy kis esze – korábban mindig idegesített, hogy értetlenül nézte pl. a telefonfülkét ami a Minisztériumba visz, pedig már megszokhatta volna a rengeteg különcséget.
Dühös meg szerintem mindenkire voltam egyszerre: Harryékre, hogy nem akartak legendás lények gondozására járni (én még Grópot is szeret(t)em, nemhogy Hagridot, mit nekem durrfarkú szurcsók…), Ronra és Hermionéra külön az egymást kerülgetésért, Pitonra meg… hát azt hagyjuk.
Homályos szemmel olvasott részek is voltak, Dumbledore értelemszerűen, de nagyon meghatott az olykor idegesítő Fleur is a végén.
Még nem tudok/szeretnék kedvencet hirdetni, de ez a rész nagyon jó eséllyel indul, még ha le is vontam fél csillagot a kamaszszerelmes drámázásokért.
(És persze visszhangzom a legelső részhez írt értékelésem utolsó mondatát: Mi lesz itt még?!)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Imádomimádomimádomimádooom. *.*
Igazi Harry Potter könyv, hozta a formáját, és mint a többit, ezt is alig bírtam letenni. Istenem, rengetegszer mosolyogtam, vagy éppen könnyeztem rajta. Hiányozni fog Dumbledore!

Többek között három dologra jöttem rá a kötet kapcsán:
– Minden jó (!) könyv egy-egy merengő, ami azonnal beszippant és ha külső tényezők ki nem rángatnának, örömmel vesznénk bele az idők végezetéig…
– Minden jó (!) könyv egy-egy horcrux is, amibe a kedves olvasó bele rejti/felejti/tuszkolja/ássa… lelke egy-egy becses darabját. (Szerencse, hogy nekünk nem kell hozzá gyilkolnunk… igaz, van, hogy kedvünk lenne hozzá, persze pusztán elméleti síkon, (igaz Tom?) És van, hogy megteszik helyettünk a kedves szereplők…)
– Minden embernek, minden nap úgy kéne tenni, mintha Felix Felicis-t öntenének a reggeli italába és a világ már rég nem itt tartana…

Most mit mondjak… Rowling írónő feszegeti a határaimat rendesen. Miamona zombikról olvas… pardon inferusokról és vérben úszó emberekről (Sectumsempra). Ezt azért sosem gondoltam volna!

Továbbra is kedvenc. Ezt már, ezen a szinten, nem lehet nem szeretni, vagy kevésbé szeretni. :) Feszült izgalommal várom a nagy finálét. Már mos sok „jót” ígérnek a horcruxok… Nagyon kíváncsi vagyok Rowling milyen befejezést szánt élete művének, illetve, milyet mert (!) szánni… Most már tényleg teljesen ismeretlen vizekre evezek, elképzelésem sincs (na jó, azért az mégis csak van) a befejezést illetően. Egyelőre nem is tudom én melyikkel lennék elégedettebb, a happy vagy a félig sad enddel. Majd beszámolok róla, hogy alakult. :)

Bővebben: http://miamonakonyveldeje.blogspot.hu/2013/02/j-k-rowling-harry-potter-es-felver.html

Miért kellett, miért tette, miért bízott benne, miért nem jött rá, mi volt a terve, ezt most miért kellett, miért… ???
Kérdések, melyeket felvetődnek, és arra kényszerítenek, hogy rájöjj, mindennek oka van.
Amikor nekiálltam újraolvasni, megfogadtam, hogy spoilermentes véleményeket írok. Egyre nehezebb.
Annyi minden derül ki ebben a könyvben, annyi minden világosodik meg, annyi minden történik.
Haladunk előre, a kötet szépen előkészíti a terepet, még gondosabban, elsimít minden ráncot, amit az első 5 kötet esetleg kihagyott.
Ha eddig nem rántott be magával a varázsvilág, akkor most végleg be fog. Ha pedig már korábban megadtad magad, akkor nincs miért várni – nyomás rohanni a polchoz, és olvasni a Halál Ereklyéinek történetét.
Mert minden, aminek kezdete van, az véget is ér. De az most már egy másik kötet – és sajnos az utolsó.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Olyan megahosszan olvastam ezt a könyvet, hogy szinte szégyen, dehát közbejött néhány új, és ez lett belőle… :D A lényeg, hogy Pitont mindig imádni fogom, akármit is tesz. Persze nagyon nem volt szép tőle, amit csinált, de az utolsó részben kiderül, hogy teljesen jó szándék vezérelte… :) A titokzatos félvér zseni szerepe meg különösen jól áll neki, mert ha valaki a kinézetéért nem is szereti, azért az esze miatt mindenképpen lehet.