Harry ​Potter and the Deathly Hallows (Harry Potter 7.) 95% 465 csillagozás

All was well.

Tényleg nem tudom összeszedni most,hogy mit gondolok erről a kötetről. Azt az egyet muszáj megemlítenem,hogy Dawlish mindig megszívja. Ő az a szereplő,akit mindig csak azért emlegetnek,mert már megint a St. Mungóban van. :D Minden halál és szörnyűség ellenére rettentő vicces kötet ez.
Ezenkívül általános gondolatok,amiket már úgyis mindenki ezerszer elmondott,de én még nem:
Ha ezentúl valaki szidni meri a Harry Pottert előttem,biztos hogy úgy üvöltöm le a fejét,hogy „NOT MY BOOK,YOU BITCH!” (avagy Mrs Weasly megmondja)
Azért kicsit öregebb fejjel végigolvasva látok én is hibákat benne,de ettől még ugyanúgy tökéletes sorozatnak tartom. Harry Potter miatt gyerekek ezrei kalimpáltak faágakkal varázsigéket üvöltözve,írtak Bájitaltan házidolgozatot megégetett szélű papírdarabokra,vagy rajzoltak villámjelet a homlokukra. szerintem olyat csak én játszottam,hogy én voltam Umbridge,a normális gyerekek olyat nem csinálnak:D De ami a legfontosabb,rájöttek mennyire izgalmas dolog az olvasás. Köszönjük.

Furcsa érzés, hogy vége. Annak ellenére, hogy újraolvasás, ugyanolyan nehéz elengednem a sorozatot, mint elsőre. Az utolsó fejezetekben már nagyon erős vágyat éreztem arra, hogy fogjam magam, és újból újraolvassam az egészet. Elképesztő, hogy mennyire kinőtte magát ez a történet, hogy milyen hosszú utat tettünk meg könyvről könyvre, és hogy meddig eljutottunk a végére. Amikor Harry-nek eszébe jutottak az első napok a Roxfortban és a régi kalandok, akkor éreztem úgy igazán, hogy még mindig mennyire imádom és mennyire nem akarom, hogy vége legyen. spoiler Meglepő, hogy mennyi dologra nem is emlékeztem az első olvasásból, és ez mind a hét könyvre vonatkozik. Az elején spoiler még mindig nagyon kedves helyet foglal el a szívemben és még mindig megkönnyezem. spoiler
Nagyon hiányozni fognak a szereplők, a Roxfort és az az elképesztő érzés, amit a sorozat olvasása ad nekem. Látatlanban is köszönöm J. K. Rowlingnak, hogy küzdött, és kiadatta az első részt és egy ilyen csodát teremtett meg. Viszlát a következő olvasásig! ♥

Ahogy befejeztem az volt az első gondolatom, hogy milyen nevetséges az előző részhez írt értékelésem, Rowling csúnyán kibabrált velem.
Ha teljesen őszinte akarok lenni, nem ez volt a legjobb rész. Az eleje feleslegesen el van nyújtva, a vége kicsit össze van csapva. DE annyi mindent kaptam ettől a sorozattól, és annyira nehéz elköszönni a szereplőktől, a helyszínektől, hogy itt ülök és törölgetem a könnyeimet.
Köszönöm ezt a csodát, köszönöm a varázslátot,külön köszönöm Sirius Black-et és Neville Longbottom-ot, köszönöm, hogy legalább olvasóként részese lehettem. Ígérem visszatérek még Roxfortba ❤❤❤

Csíny letudva!

Vége. Vége… Képtelenség elhinni. Képtelenség elengedni a kezüket.
Nem tudtam tovább húzni, mert bár már olvastam 1-6-ig 2x, ezt meg 1x, most, hogy újrahallgattam az egészet, ugyanúgy izgalmas volt, sőt, talán még jobb is volt, mert tudtam, mi a vége, és nem rohantam keresztül rajta olyan gyorsan. Stephen Fry meg egy zseni, de ezt azt hiszem, írtam párszor. Hiányozni fog a hangja. Meg Harry, meg Hermione, meg Ron, meg Mrs. Weasley, aki kicsit lehetett volna az én (pót)anyukám is, meg McGonagall, meg Dobby, meg Dumbledore, akik talán az igaz kedvenceim voltak.
Ez az a sorozat, amit még tuti elő fogok venni egy párszor.

spoiler

Nem először olvastam el a HP sorozatot, de, ha minden igaz, utoljára. Amolyan privát fogadalom volt, hogy olvassam el még egyszer, molyos pályafutásom idején is, hogy frissebb emlékekre támaszkodva is hozzá tudjam tenni a magamét a sorozatról folyó diskurzushoz.És örülök, mert talán most először volt az, hogy bár az első és a hetedik olvasás között hónapok teltek el, de – részben a megírt értékelésekre is támaszkodva – egyben tudtam látni a hét kötetet.
Az első pillantásra is látszik, hogy közel sem éreztem egyenletesnek a kötetek színvonalát. És e tekintetben a hetedik kötettel több, mint elégedett voltam. Bizonyos szempontból még talán azt is megkockáztatnám, hogy ezt értékelem a legtöbbre. Mindenképpen a javára írom, hogy elvarrta a szálakat, amelyeket el kellett varrni. Emellett ebben a kötetben végre megcsinálta azt Rowling, amit az ötödikben majdnem. Ha volt olyan része az ötödik kötetnek, amit szerettem (még ha egyébként be is árnyékolták azokat a részek, amelyeket nem), az az volt, ahogy a Harry és Dumbledore közötti viszony változott ebben a kötetben. A korábban stabil kapcsolat, amelyből Harry nem csak megnyugvást merített, de nagyon fontos szerepe volt abban is, ahogyan Harry önmagára tekintett, alaposan meginogott abban a részben. És ezt tudta JKR megismételni ebben a részben, ráadásul mentesen azoktól a zavaró tényezőktől, amelyek annyira tönkretették a szememben az ötödik kötetet.
Dumbledore a HP univerzum kvázi-szentje, akit a legtöbb kötet tökéletesnek mutat, ha vannak is emberi hibái, azok csak még szimpatikusabbá teszik őt a szemünkben. Nem tudta megkísérteni a hatalom (Edevis tükrében is gyapjú zoknikat látott, a miniszterséget sem tudták rátukmálni). Az ötödik részben ugyan elkezdünk rá neheztelni, spoiler. A hetedik részre spoiler Rowling ebben a részben ismét mindent megtesz, hogy elbizonytalanítson minket felőle. Nagyon jó, hogy végre esendő, bűnös emberként látjuk. A hatodik rész már kezdte aláásni a Dumbledore-képet azzal, hogy gyengének, törékenynek mutatta, és láthattuk, hogy – szörnyűség – képes hibázni. Morális szempontból viszont kikezdhetetlen volt. Ez a rész konkrétan azzal fenyeget, hogy mindaz, amit hittünk a dolgok állásáról, hamis (na jó, szinte minden): spoiler És nagyon jó, hogy spoilerspoiler Amit például a saját hatalomhoz fűződő viszonyáról, illetve a hatalom birtoklására való alkalmasságról mond, azt akár G.K. Chesterton is írhatta volna. A HP univerzumban talán valóban Dumbledore jutott a legközelebb az életszentséghez, és életén keresztül JKR nagyon jól bemutatja, hogy ebbe nem beleszületett, hanem egy folyamat eredménye volt. A könyvsorozat egyik legfontosabb mondanivalója az, hogy mindig van visszaút a bűnből – még Voldemortnak is lett volna. Ez az út pedig nagyon keresztényi módon az őszinte bűnbánat lehetett volna. Ebben a kötetben (és a sorozat egészében is) ezt érzem a legfontosabb mondanivalónak, és ezáltal válnak D és V, illetve V és H egymás ellentétpárjaivá. Kisebb léptékben ugyanez a fő téma köszön vissza Ron, Lupin vagy épp Féregfark, de még sok más szereplő történetében is.
Rowling kereszténysége egyébként is időnként kiütközött a könyveken, de leginkább a hetedik részben. Ezért is tartom személy szerint túlzónak azt, hogy a sorozatot keresztényellenesnek vagy veszélyesnek nevezik. Vannak benne problémás részek, ezért nyilván, ha egy gyerek olvassa, fontos, hogy akár a szülővel átbeszélhesse ezeket. Korábban gondolkodtam rajta, mit szólnék, ha a gyerekeim szeretnék elolvasni a könyveket, támogatnám-e őket, vagy inkább lebeszélném róla. Nyilván az egész függ az életkortól, és a sorozat sikerének szerintem fontos összetevője volt, hogy voltak olyanok, akik a sorozattal tudtak felnőni, így ahogy egyre sötétebbekké váltak a részek, ez nem okozott problémát, hiszen az olvasó is egyre idősebb lett. Lezárt sorozatként viszont valószínűleg nem ez lesz az általános, és ezért talán tanácsosabb csak későbbi életkorban hozzáengedni a gyermekeket, ebben az esetben viszont talán az első részek gyermetegebb megoldásai ronthatják az olvasmányélményt. Nem tudom, mi lesz a sorsa a sorozatnak, meddig fog ilyen népszerűségnek örvendeni, és mikor adja át a helyét másoknak – vagy mikor adja vissza néhány korosabb fantasy-nak, amelyek szerintem néhány fokkal jobban megérdemlik a figyelmet.
Összességében felnőtt fejjel is szerethetőek voltak a könyvek, bár időnként azért több-kevesebb dolgot meg kellett nekik bocsátani. Ha nagyon akarnék, zsörtölődhetnék, hogy ebben a részben is adódtak következetlenségek, így például, ha komolyan vesszük, hogy spoiler, akkor eddig miért nem láttuk soha, hogy ez történt volna? spoiler spoiler A másik a Szükség szobája: spoiler Hasonló következetlenség, hogy spoiler
Az egész sorozattal kapcsolatban is van hiányérzetem, így például (szakmai ártalom) szívesen megtudtam volna többet a varázslótársadalomról. Mi van a minisztériumon kívül? Mivel foglalkoznak, honnan szerzik jövedelmüket? Mennyire általános az a családkép, hogy az anyák otthon vannak (ld. Molly Weasley, Narcissa Malfoy), míg a férfiak dolgoznak? Valóban ennyire stabilak a házasságok? (Ha igen, annak csak örülök.)
Az összélményt viszont jobban meghatározza, hogy JKR ügyesen ötvözte a hard és a soft mágiarendszereket, és ezek közül számomra ez az utóbbi volt az érdekesebb, és a könyv erkölcsi mondanivalójáról is többet megmutat, amit ez utóbbiról tudunk, a varázsigék mormolása és a pálcákkal való hadonászás ugyanis csak a felszín. Ha ezek mögé nézünk, akkor a HP világa is arra tanít meg minket, hogy az erkölcsi döntések nyomot hagynak lelkünkön, az önfeláldozás és a szeretet érték és erő, az önteltség viszont gyengeség és káros. De mindig van visszaút, az őszinte bűnbánat meg tudja gyógyítani még az alaposan megtépázott lelkeket is, ha hagyjuk.

Akárhányszor olvasom Harryt, mindig visszajön az az izgalom, megnyugvás, hazaérkezés érzés, mint az első alkalommal. Még mindig tudok izgulni, pedig mindent tudok a történetről és mindig igyekszem megteremteni a hangulatot, amikor leülök egy-egy fejezetet elolvasni. Akkor szeretek nekikezdeni egy fejezetnek, ha tudom, hogy senki nem fog zavarni és nem kell majd félbeszakítanom az olvasást, amíg nem akarom.

Számomra messze ez a legösszetettebb, legfigyelősebb rész, ahol megkapod a választ szinte az összes kérdésedre részekre visszamenőleg. Mindig megfogadom, hogy a korábbi részek újraolvasásakor majd nagyon fogok figyelni a kis jelekre, de eddig mindig elsodort a történet és amikor ott tartottam, soha nem tudtam odafigyelni ezekre.

Most, hogy magyarul és angolul is végére értem a sorozatnak (évente egy részt olvasok mindig), azt hiszem, hogy újra kell megint kezdenem magyarul. Nem tudom elképzelni az éveimet Harry nélkül.

Szerencsénkre az egész saga végülis rendes véget ér, izgalmasan és meghatóan.
Különös megelégedésemre szolgál két cselekményszál rendeződése: Severus Snape végre a helyére kerül, és a házimanók viszonylag kisméretű, ám különösen megindító szerepe. Bevallom, váratlanul többet könnyeztem és kevesebbet nevettem a záró köteten. A Jó és Gonosz Harca toposz bár elmaradhatatlan kelléke az epikus történeteknek, Rowling mégis olyan körültekintéssel támasztja fel, hogy elevennek és valódinak hasson. Egyszersmind helyrehozhatatlanul elültetett bennem egy előítéletet: akik a Mai Világ és a Fiatalok kulturális hanyatlása ürügyén a HP sorozatot gyepálják, alighanem elmulasztották elolvasni.

Ismét véget ért az utazás Harryvel. Nagyon érdekes, hogy egészen más élmény angolul olvasni a sorozatot, mint magyarul – és ez a sorozat azon kevés könyvek közé tartozik, amiket egy ici-picivel jobban szeretek magyarul. Valószínűleg a magyar fordítás varázslatossága (és minősége) miatt, és mert fiatalon magyarul többször olvastam. Ez a kötet volt mindig is a második kedvencem, itt ér össze végül minden szál, derül ki minden titok, miközben a horcrux vadászat igazán izgalmassá és feszültté teszi a történetet. Ez az a kötet, amiben végig nagyon gyorsan haladnak az események, ahol kisírja a szemét az olvasó a szereplők elvesztésekor, és ahol egy lezárt, boldog befejezést kapunk. Onnantól, hogy Harry megérkezik a Roxfortba, abszolút letehetetlen a könyv, annyira izgalmasan és gyorsan történik minden, és olyan sok mindenre derül fény, ami a korábbi kötetetkben értelmetlennek bizonyult. Hiába olvasom sokadjára, amikor Harry belép a Tiltott Rengetegbe utoljára, egyszerűen képtelen vagyok visszafogni a könnyeimet…
„Until the very end.”