Átmeneti ​üresedés 84% 999 csillagozás

Ha Rowling a realista korszak csúcsán írja meg ezt a könyvet, akkor a mai napig klasszikusként emlegetnénk Tolsztoj és Dosztojevszkij mellett. Rendkívül jól árnyalt karakterek, ráadásul sokszínű egyéniségek – csaknem 30 szereplő –, akiket nem lehet szeretni, vagy gyűlölni, ugyanis szinte mindenkinek van olyan tulajdonsága, ami elbillenti a mérlegek nyelvét. Egy tragikomédia ez, amely görbe tükröt mutat a való életről, és szinte mindenki felismerheti magát valamilyen szinten a szereplők között. Akik nem szeretik a szinte cselekmény nélküli regényeket, azok számára kicsit unalmas lehet, akik pedig egy új Pottert vártak messziről kerüljék el, mert köze nincs Harry-nek ehhez az erősen naturális és realista regényhez. Mindenki másnak kötelező darab.

Értékelés: 10/10
Bővebben: http://irasalgor.blog.hu/2013/02/20/j_k_rowling_atmenet… 

A sorozatot már láttam és tetszett, de csak most kerítettem sort arra, hogy elolvassam.
Lehangoló volt, de mindenképpen tanulságos és persze tele érdekes karakterekkel. Rowling igazán jól ért ahhoz, hogy ennyi szereplőt írjon, mozgasson és mégis mindenkire elég idő jusson.
Sosem kedveltem még ennyire egy, már a történet elején elhalálozott karaktert.
Sajnáltam Barry-t. :( Mások már mind leírták előttem, de ijesztő, hogy egyetlen ember halála mennyire hatással lehet mások életére. Hajmeresztő.
A helyszínt láttam magam előtt. A tipikus angol városka, ahol megint mindenki ismer mindenkit és mindenki tudni vél mindent a másikról. Szóval értitek. :D
Pletyka, titkok, hazugságok és dráma.
Lassan haladtam vele és néha picit untam, voltak benne bőven üresjáratok, ezért adok rá csak négy csillagot, de azért bátran ajánlom, főleg ha szeretnétek megismerni kedvenc írónőnk egy teljesen más oldalát.

Végre a végére értem. Mindössze 10 nap volt az olvasási időm, de én ezt a 10 napot mégis egy örökkévalóságnak éltem meg. Hozzá kell tennem, hogy teljesen elvonatkoztattam attól, hogy J. K. Rowling írta.
Végig borongós és nyomasztó hangulatú a könyv. Ezen még túl tudtam lendülni, de az első kb. 200 oldal számomra annyira vontatott volt, hogy bah… Aztán a könyv fele táján megjött az az érzésem, hogy kezd érdekelni a szereplők sorsa.
Bús kis falu, megkeseredett emberekkel, akiknek otthon is lenne mit helyre tenni, de e helyett inkább mások életében vájkálnak.
Aki nem lakott még faluban, az nem is tudhatja, hogy egy ember elveszítése mennyire képes felborítani egy egész közösség életét. Barry_Fairbrother_Szelleme kellőképpen felpezsdítette az állóvizet és végre kicsit mindenki a saját dolgával volt elfoglalva.

Büszke vagyok magamra, mert egy apró lépéssel közelebb kerültem a Rowling plecsni megszerzéséhez. :P

Titkok, vágyak, bűnök egy angliai kisvárosban. Igazi “falós” könyv, én nem éreztem vontatottnak, alig vártam mindig, hogy folytathassam.

A kezdeti szerencsétlenkedést jelentő 20-30 oldal után már lassanként sikerült átlátnom a szereplők kapcsolati hálóját, onnantól csak tátottam a szám, hogy Rowling milyen vesébe látóan és plasztikusan képes emberi lelkeket ábrázolni. Félnék vele találkozni :)

Azt hiszem, már mindent leírtak előttem, én csak két dologban vagyok biztos:
– ez a könyv is bekerül az írástechnikai jó példák polcára,
– hamarosan tényleg illene újraolvasnom a Harry Pottert, mert ez a nő tényleg baromi jól ír.

Az elején jegyzetelnem kellett, hogy ki kicsoda, de aztán hamar beszippantott a pagfordi miliő. Fokozatosan mindenkinek a sorsa elkezdett érdekelni, pedig szinte egyik szereplő sem szerethető. Minden szekrényben van csontváz, rengeteg a keserűség, a frusztráció, a boldogtalanság. Érfelvágós, de letehetetlen. Ezúttal nem éreztem, hogy a szerző beleszeretett a mondataiba és túlírta: pontos, tömör és fájdalmas. Mindenki megkapja a végén, ami jár neki – vagy ami nem.

Varázstalanított világ – egy mugliregény, rólunk
[4 és fél mindennapos átokformula]

„Amennyire Mócsing látta, az emberiség kilencvenkilenc százaléka beleesik abba a hibába, hogy szégyellik, kicsodák; lehazudják, próbálnak mások lenni. Mócsingnak az őszinteség volt a valutája, a fegyvere, a védelme. Az emberek megijednek, ha őszinte vagy, mert ez sokkolja őket. Felfedezte, hogy a többiek megrekedtek a szégyenkezés meg a színlelés futóhomokjában, rettegnek, hogy kiszivárog róluk az igazság.”

Ahogy utánanéztem a recepciónak, kit mennyire csapott fejen, hát ámulok és bámulok. Akiket eddig láttam erről írni (a Hármas könyveléstől egyik kedvenc molyomig), úgy tűnt, szinte mindenki félreértette [Update: na jó, látom azóta, sokaknak tetszett.] Vagy a meseregényszerűséget kérik rajta számon (a Potter-saga sokadik kötetét), olykor ki is mondva ezt – vagy ami még rosszabb, még saját elvárásaikkal sincsenek tisztában és hasonló indokokból húzzák le, azzal, hogy túl fekete, túl valóságszagú, őt nem érdekli más nyomora. Kb Zolát fogadták így anno. A titok nem egy latin varázsige, hanem a sárvérűség.
Ez egy mugliregény. A „sárvérűekről”, rólunk. Tucatnyi Dursley családról, éppen csak malacfarkuk nincs.

Ez igenis egy (helyenként nagyon) jól megírt regény, a modern kor összes ajándékának nyavalyáját nyögő, a globalizált: szétatombombázott kultúrájú, atomizált családjairól, egy modern ország kis csóró vidéki városáról.

„Amióta az eszét tudta, az apja elégedetten raboskodott a mások iránti megvetésének tömlöcében. Erődöt csinált a házából, ahol az ő akarata volt a törvény, és a hangulata jelentette a család időjárását.”

Hogy hiába élsz a G8 egyik tagállamában, egyáltalán: egy jólétiben, a harmadik világ már a harmadik utcában lakik tőled, köpésnyire a sok évszázados gyeptől – ami hajnalban nem a harmattól, hanem tűktől és használt kotonoktól csillog, a társadalom egészét (már ha elfeledkezünk arról, hogy nincs is olyan hogy „egész”, pláne "társadalom") mint porhanyós kőzetet minden irányban repedések „szövik át”, épp, ahogy a családokat is: a bensőséges gyűlölet. Meg áskálódás, furkálódás, mosolyprotézisek műmosoly, alig kell megkaparni, és ránk omlik az egész álcivilizáció.

Lásd: „Egyszer felnövünk” – https://moly.hu/karcok/191756

Dursleyék, a kispolgári, a zöld kisvárosi miliő ellenére falak közé szorított lelkű nyomorultak története folytatódik itt, egy varázstalanított világban, szinte jólesik, hogy van – előbb-utóbb lesz – a tetteknek következménye, nincs mindenre egy ellen-varázsformula, igaz, a következmények inkább másokat büntetnek, persze mindenkire vár valahol egy jókora csattanós „poén”.

„Colin nem bánta, hogy elveszik előle a tányért. A gyomrában fortyogó hányinger még annál is erősebb volt, mint amikor megérkeztek Tessával. Asztaltársai annyira távolinak tűntek, hogy ennyi erővel egy vastag üveggömbben is lehetett volna. Nagyon ismerős érzés volt, hogy be van zárva a szorongás óriási buborékjába, viszi magával mindenhova, abból nézi, ahogyan [a] mellette hömpölygő, iszonyú félelmei elsötétítik a külvilágot.”

Több család intim élete tárul elénk, nem csak a hálószobákra gondolok itt, a szerző hústűket szúr ebbe a lassú tűzön fortyogó világba, ahol rengő hasak és eltitkolt vágyak mögött vegetálnak az emberek. Mikrotársadalmi mintavétel ez, biopszia írótollal, minden egyes fejezete újabb bugyor, mesélhetnék hosszan pl. Weedonékról, ahol az anya magatehetetlen hernyós, a szikh Jawandáékról, ahol a kislány egyetlen barátja egy borotvapenge (hátborzongató, ahogy az önvagdosást megírja Rowling) és ott vannak a gyávaságból nem szakító (házas)párok, no meg egy külön, még fájdalmasabb világ, a kamaszoké, akik nem hibáztathatók, amiért magukon viselik a felnőtt világ minden tünetét, viszont ők is bűnhődnek miattuk.

Nincs igazán „főszereplő”, hacsak nem számítjuk annak a regény legelején elhalálozó tanácstagot, Berry Fairbrothert – akit a regény végére ezért jobban megismerünk, összeáll a karaktere, és a sok rosszindulatú pletyka után rájövünk, ő volt talán a legjobb arc mind közül. Az ő önkormányzati székéért indul el a harc a kis közösségben és majd erre fűzi fel a szálakat Rowling.

Talán csak Weedonék szerencsétlen kamaszlánya központi alak még, ez a tragikus sorsú, alpári, suttyó tinik***a, mégis minden szereplő közt a legérzőbb szívű Krystal. (Ha ebből film lesz, márpedig sanszos, akkor ezért a szerepért ölre mennek majd a pályakezdő színésznők.*) Egyiküket sem szeretjük meg, együgyű hozzáállás is az ilyesmi, hogy ki a jó és a rossz, tünci könyvesbloggerek kategorizálnak így. Itt mindenki emberből van gyúrva. Ha utáljuk őket, akkor magunkat is. (Ha meg szeretjük, az még nagyobb baj, mert ritkán van miért.)

„Krystal lassú haladása az iskolában a kecskére hasonlított az óriáskígyó testében: igen látványos és kínos volt mindkét fél számára.”

Jogos felvetés volt egy szívemnek kedves bloggernél, hogy érti ő a nyomort, ezt a bruegheli körképet, de őt – írja – nem érintette meg mások nyomora, most legalábbis nem. Ez a „részvét” legalább akkora jelentőségű kérdés, mint a szép és a rút vitája, mitől szép valami, avagy mikor érint meg mások élete? A téma akkora, hogy lefagyna a hardver, most csak annyit: szerintem Pagford világa legalább annyira beszippant, mint Roxforté, csak itt nem kell a hét és feledik vágánynál fejjel a falnak rohanni. Már benne vagyunk.

A kitalált angol falu, Pagford, annak elgettósodott külterülete, a Parlag, vagy nagyobb léptékben: Yarvil és vidéke szereplői máris életre keltek, karaktereibe máris ismerőseiket öltöztetik be az olvasók világszerte, vagy fogják, ebben biztos vagyok.

Vaskosan naturális, és fanyarul ironikus. A Transpotting is sokkolt anno, mára klasszikus. Ez is az lesz. Várhatóan némi ízléstelenkedő, harrypotterező vita után, de majd a helyére kerül. Kár lenne a szerző felett varázspálcát törni: író volt mindig, és az maradt világrengető (másképp: hisztérikusan népszerű) bestsellersorozata után is, ami azért nem kis dolog, sokan megszédültek már a csúcsokon.

* időközben lett: https://www.imdb.com/title/tt2554946/ és úgy tűnik, Abigail Lawrie a szerencsés
(még 2012-ből)

Igyekeztem úgy olvasni, hogy nem gondoltam rá ki írta, mert ugye ez teljesen más könyv.
Nekem tetszett. Hihetetlen számomra, hogy valakiben ennyi történet legyen. Irigykedem is kissé.. :) Brutálisan, őszintén, és van, hogy mélyen megrázóan leírt kisváros az emberekkel, gondolataikkal és élethelyzeteikkel. Mintha ott lettem volna. Elején azért hirtelen sok a karakter de szerintem akit érdekel hamar belejöhet. Nem bántam meg, hogy elolvastam.

Bevallom, kicsit féltem ettől a regénytől, mert az eleje rém lassan indult. Később viszont szépen felpörögtek a cselekmények, a finoman árnyalt, hús-vér karakterek pedig fantasztikusak voltak, talán kicsit többen is, mint kellett volna. Nem egy vidám könyv, sőt, néhol kifejezetten depresszív, ennek ellenére bátran ajánlom annak, aki Harry Potter története után szeretné Rowling egy másik oldalát is megismerni.

Kedves Rowling néni eldöntöttem még a kezdés előtt, nem azzal fogom kezdeni az értékelés, hogy én téged mennyire is szeretlek és a legkedvesebb perceidet neked köszönhetem (pedig így van) mert ez unalmas és mindenki leírja, mégsem tudok elvonatkoztatni mivel az „átmeneti üresedés” is pontosan azokat a hagyományokat követi amitől a HP több mint a hasonló tini sorozatok. Tökéletes hátterű szereplők, kidolgozott helyszínek, és életszerű konfliktusok.
Féltem tőled és a realizmusodtól, mivel Dosztojevszkij nagyon régen halott és Tolsztoj sem ebben a században alkotott sőt nem is az előzőben, valahogyan ez a műfaj elvesztette mára az olvasótáborának jó részét, nem divat ennyire mélyen lelket kaparó könyvet írni, párom abba is hagyta ötven oldal után, nem volt meg benne az a kitartás, hogy kibogozza a rengeteg szereplő búját-baját. A várólistámra @timuska74 értékelésének hatására került fel ( nagyon egyet szoktunk érteni) és ahogy lehetősége volt, ki is választotta nekem, nem hagyott kibúvót :)
Egy biztos J.K.R. nagyon, de nagyon tud írni, viszont nekem túl töményre sikerült ez a pár nap amíg betekinthettem Pagford életébe, ami nagyon valósságosra sikerült, mintha itt lenne a szomszédban minden nyűgjével, gondjával, drogfüggőjével és szegény szerencsétlen emberével egyetemben. Nem tudom tagadni miközben olvastam, egyre jobban erősödött bennem a féktelen düh és tehetetlen harag miért is ilyen ocsmány képmutató fajta az emberek egy része.
Szeretnék hinni az emberiségben, a lehetőségben, hogy lehet másképpen és a pár szerencsés kiválasztott nem mindig a reménytelen tömegek hátán kapaszkodik fel a csúcsra, és van valamiféle remény ott lent is ahová egyesek csak lábat törülni járnak, esetleg leereszkedve a lelkiismeretük megnyugtatása érdekében dobnak pár falatot, de a szívük szerint nem is látnák, a városukból kitilthatnák, gyerekük szemétől eltakarhatnák, hogy ilyen is van, és ilyen mélyen is lehet létezni.
Tömény gyötrelem, rengeteg sérült ember, igazi realista dráma és mind ez valós huszonegyedik századi problémákon keresztül elmesélve, nincs egy szeplő akivel azonosulni tudnék mert mind a maga módján szerencsétlen ahogy Tolsztoj a nagykönyvében meg is írta.
„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az. „
Itt nincs boldog család, de még olyan se aki talán az lehetne.
Zseniális könyv (de nehezen mondtam ki) de tényleg az :)

A Koboldcsászár után azon gondolkodtam mi legyen a következő. Egy kedvenccé vált könyv után nehéz választani, de végül az Átmeneti üresedésre esett a választásom. Nem bántam meg! Még sose avattam egymás után két kedvenc könyvet.

Beszippantott, faltam a sorokat néha elszoruló torokkal, nagyon ment a könyvnek a feszültségkeltés. A városka tele van pletykás, képmutató emberekkel, viszont kíváncsi voltam ezekre a népekre. Leskelődőnek éreztem magamat, aki mások életében könyékig vájkál. Közben pedig boldog voltam, hogy olyan a családom amilyen, nem pedig a könyvbélihez hasonló jutott nekem. Segített sokkal jobban megbecsülni a saját családomat. Jó könyv olvassátok! De biztosan kell egy hangulat hozzá.