J. D. Salinger: Zabhegyező 4.03 / 1196

ez a könyv egy állapot, mint a legjobbak mind.

Azt hiszem, egy ideig mindannyian Holden Caulfieldek vagyunk, aztán vagy kinövünk belőle, vagy nem. Bizonyos szempontból jobb kinőni belőle, bizonyososból pedig jobb, ha "úgy maradunk". Ez a könyv elutasítja a felnőtté válást, amennyiben ez az egyéniségünk elvesztésével, az arctalan tömegbe való beolvadással egyenlő.

Tetszett. Holden néhol mosolyra fakasztó stílusa és őszintesége abszolút betalált. Kell egy saját példány is. Ez az én Bibliám.

"A serdülőre jellemző, hogy nagylelkűen meg akar halni azért, amiért az érett ember alázatosan élni akar.'

Már 4-szer olvastam, de nem tudnám elmondani miről szól, mi történik benne. Az sose maradt meg bennem. Csak az érzés, a hangulata és az hogy szeretném mégegyszer elolvasni.

Néha sokkal nehezebb megindokolni, miért szeretek egy könyvet, mint azt, hogy miért nem. Azért megpróbálom (utólag úgy gondolom, végül mégiscsak az lett belőle, hogy "vitatkozom" azokkal, akk a regényt nem kedvelik, felesleges szélmalomharc, gondolom, talán jobb lenne egy hagyományos rövid leírás, de most már mindegy):
– Holden nem szerepmodell, Holden egy többszörösen traumatizált (lsd. Allie halála, vagy a James Castle eset stb. stb.) beteg gyerek, aki folyamatosan és keményen küzd a túlélésért, a felszínen maradásért, még ha ez kívülről nem is így látszik (bár szerintem Salinger pokolian jó munkát végzett, ezért ha figyelmesen olvasom, pontosan így látszik), még ha ennek ő maga (Holden) nincs is pontosan a tudatában (nincs), még ha a túlélési stratégiái teljesen elhibázottak is (akár a folytonos bohóckodás is ide tartozhat). (Most Tisza Kata Mesélj nekem az Esőemberről c írása jutott eszembe, "Sebezhető vagyok. Az én is lehetek olyan, mint te állandó érzése kísért. Lennék én elpusztíthatatlan. Teszek érte, hogy annak lássanak." – ezt akár azok is írhatnák, akik nem akarják észrevenni, hogy Holden mennyire rászorul a segítségre ( vagy hogy a regény mennyire jó…). Akik unalmasnak, felelőtlennek, vagy elkényeztetettnek vagy egyenesen nagyképűnek látják. Nem csak a kritikusokra gondolok, a regény mellékszereplői is többnyire ilyenek. Holden pedig igyekszik kímélni az érzéseiket. (Ezen is lehet egyszerre könnyezni meg mosolyogni, pedig a világ így (is) működik.) Salinger szerintem ügyesebb, mint Kata (bocs), mert míg Kata szájbarágósan leírja, mi is a problémánk a dologgal, mi a környezet problémája a problémás emberekkel például, Salinger ránk bízza, hogy megértjük-e vagy sem, amire rámutat (mert szerintem azért ő sem hagy teljesen sötétségben a téma felől). Azt sem lehet vitatni (egyszerűen nem értem, hogy lehet ezt nem észrevenni), hogy Holden beteg: mint laikus megkockáztatom, hogy ez PTSD, de mindenképpen több, mint "szimpla" klinikai depresszió. (Csak egy példa, miért gondolom, hogy Salinger egyértelműen leírja, Holden mennyire beteg: "Aztán egyszer csak valami rém kísérteties dolog történt. Ahányszor sarokra értem, és leléptem a járdáról, az az érzésem támadt, hogy soha nem jutok át a másik oldalra. Úgy gondoltam, hogy lelépek, aztán csak megyek le, le, le, és többé senki se lát. Öregem, a frász majd kitört. El nem bírod képzelni. Izzadni kezdtem, mint egy őrült, csuromvíz lett az ingem, a gatyám, meg minden. Aztán valami más kezdődött. Ahányszor sarokra értem, mindig azt hittem, hogy Allie-vel beszélgetek. Azt mondom neki: – Allie, ne hagyj eltűnni. Allie, ne hagyj eltűnni. Allie, ne hagyj eltűnni. Kérlek, Allie. – És aztán, mikor átértem az utca másik oldalára, megköszöntem neki. Aztán újrakezdődött az egész, mikor megint sarokra értem. De azért csak mentem. Féltem megállni, azt hiszem – az igazat megvallva, pontosan nem emlékszem. De tudom, hogy nem álltam meg körülbelül a 60. utcáig, túl az állatkerten, meg minden. Aztán leültem egy padra. Alig kaptam levegőt, és még mindig izzadtam, mint egy őrült.") Szerintem ez minden, csak nem az átlagos kamaszkor. Nem is valami emos hiszti.:) A betegség viszont nem jellemhiba. Következmény.
– Holden kicsit tényleg olyan, mint egy városi Huck Finn
– Holden néha tényleg olyan, mint Chaplin
– a laza stílus nem csak szórakoztató, hanem segít emészhetővé tenni az egyébként elég súlyos mondanivalót (Szerintem Holden gyerekes humora is egyfajta túlélési stratégia, de lehet hogy ez is csak afféle hétköznapi pszichológia, nem vagyok szakember ugyanis, egyszerűen csak így érzem.)
– bizonyos hangulatokban a könyv segít átvészelni a dolgokat
– mint Huck és a Chaplin által megformált figurák, alapvetően Holden is jó ember (nem egocentrikus, szereti DB-t, Phoebét, Allie-t és tényleg igyekszik kímélni mindenki érzéseit valami elképesztő és tökéletesen felesleges erőfeszítéssel, bár kétségtelenül rendesen össze van zavarodva, így akkor se tudna őszintébb lenni, ha akarna) , és jó emberekről olvasni minden ellenkező híreszteléssel szemben néha egészen jó érzés. Nevezz szentimentálisnak, de számomra ez is kikapcsolódás. (Sajnos a jó emberek is lehetnek betegek, előfordul az is, hogy túlzottan idealisták, maximalisták és mindenféle önpusztító, önsorsrontó dolgokat tesznek, a jó emberek sem tökéletesek és ugyanolyan sérülékenyek, mint bárki más. Nevethetünk Holdenen, mert a túlélési stratégiái viccesek, ugyanakkor nehéz lenne nem együttérezni vele.) "Ha tudni akarod az igazat, én Jézus után a legjobban a Bibliából azt az őrültet szeretem, aki a kriptában lakott, és kövekkel vagdosta magát. Ezt a szerencsétlen nyomorultat tízszer jobban szeretem, mint a tanítványokat." – írja Holden, és ha olvastad a regényt, megint érzed, hogy Salinger nem egy betépett DJ stílusában hadovál, hanem pontosan tudja, hogy miről ír.
– néha a Mrs Dalloway jut eszembe a regényről, (mint ahogy a Mrs Dallowayről végül a Zabhegyező jutott eszembe): ugyanaz az elszomorító kommunikációs zsákutca, bár ez a könyv még mindig sokkal optimistább, itt legalább senki sem hal meg, legalábbis nem "a szemünk láttára" és nem a meggondolatlan jó szándék eredményeképpen. (A PTSD a másik ok, ami miatt eszembe jut. Nem hiszem, hogy Salingernél túlságosan mellé nyúlhat az ember, ha egy szereplőnél PTSD-t "diagnosztizál", gondoljunk akár a banánhalas novellára… Woolfnál pedig ott van Septimus.)

Amúgy szinte mindent leírtak már a könyvről mások, sokkal jobban és okosabban, sokkal részletesebben. Énszerintem ez nem egy kinőhető könyv, és nincs olyan hogy korán, vagy későn olvasod. Számomra kimondottan újraolvasós kedvenc, bármilyen életkorban.

Mellesleg a fordítás sajnos tényleg borzalmas. Az viszont mindenképpen túlzás, hogy csak eredetiben érthető. Azt sem hiszem, hogy aki nem szerette a regényt, az ettől az 'ismertetőtől' majd szeretni fogja. Nem vagyunk egyformák, nem szeretheti mindenki ugyanazt. Plusz ez az 'ismertető' egyébként is borzalmasan kusza. (És a dilettáns pszichologizálásért is bocsánatot kérek, nem vagyok szakember (szerencsére, mert el sem tudom képzelni, hogy bírja idegekkel bárki), ez csak egy teljesen szubjektív agymenés volt, Salinger biztosan morcos is lenne érte, de ez a könyv mindig elgondolkoztat, egyszerűen ez van, ráadásul még csak rövid, tömör mondatokban sem tudok gondolkodni róla.) A könyv irodalmi értéke, a világirodalomban elfoglalt helye gondolom ettől (meg attól, hogy hányan nem kedvelik) még vitathatatlan marad, mert azért vannak objektív értékek is talán.

(Borzalmasak ezek a zárójelek. A könyvben szerencsére nincs egy sem (ha jól emlékszem), olvassuk inkább azt!)

Ha ilyen kamasznak lenni, akkor én még mindig az vagyok.

Szerintem sokkal több annál, mint egy tinédzser bolyongása és tudatfolyama… Ez "csak" egy eszköz arra, hogy megjelenítse és kritizálja az "Amerikai Álmot", illetve az egész urbanizált, modern, fejlett társadalmat és az ebből kialakult értékrendet, amit képvisel…
Amúgy zseniális, hogy milyen tartalmas; és ennek ellenére mennyire olvasmányos és gördülékeny…

Viszont kiábrándító az, hogy a magyar fordítás (ami a 60-as években történt) milyen szegényesre sikerült….

Mielőtt elolvastam ezt a könyvet, azt hittem, hogy egy lányról szól, és egy romantikus történet lesz, amiben a fiatalok a zabmező közepén nevetve szaladgálnak… :)
Csalódtam, de pozitívan ;)

Érzelmeket kavar, bármelyik életkorban. Hol szénné röhögtem magam rajta, hol megkönnyeztem. Állandó darab az éjjeliszekrényen.

a tesóm azt mondta, szerinte olvashatatlan. én most jutottam a végére, és ha nem lenne 9234629346923864 könyv amit szeretnék elolvasni, azonnal belekezdenék megint. nem tudom megmondani miért, de nagyon emlékeztetett az Úton-ra. beat generation akarok lenni.