Zeno ​tudata 35 csillagozás

Italo Svevo: Zeno tudata Italo Svevo: Zeno tudata

Italo ​Svevo (1861–1928) Ettore Schmitz néven született az osztrák–magyar Triesztben. Két ifjúkori könyvének kedvezőtlen fogadtatása után felhagyott az irodalommal, és szinte egy egész életet leélt már köztiszteletben álló jómódú trieszti polgárként, míg – barátja és angoltanára, James Joyce biztatása nyomán – meg nem írta ezt a regényt. A polgári lét lelki szerkezetét latin elmeéllel és közép-európaias humorral fürkésző Zeno tudata, ez a tragikomikus lélekelemző börleszk, melynek fontos motívumai a Freudnak mutatott fityisz ellenére azért a klasszikus pszichoanalízistől sem egészen idegenek, némi francia kerülővel végül is meghozta szerzőjének a sikert. Svevo ma a modern olasz regény megteremtőjének, a 20. századi olasz irodalom máig legnagyobb hatású alakjai egyikének számít.
A regény magyar fordítása, mely a hatvanas évekig váratott magára, nagy port vert fel annak idején. Új kiadásban évtizedek óta most jelenik meg először.
A fordítást az eredetivel egybevetette és… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1923

>!
Európa, Budapest, 2008
622 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630784658 · Fordította: Telegdi Polgár István
>!
Európa, Budapest, 1967
502 oldal · Fordította: Telegdi Polgár István

Enciklopédia 7


Kedvencelte 2

Most olvassa 6

Várólistára tette 42

Kívánságlistára tette 34

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

eme>!
Italo Svevo: Zeno tudata

Miért vártam én ennyit (az ennyi kb. húsz év), hogy megismerkedjem Zenóval?
Hogy esetleg untam volna a hatszáz oldal önelemzést? Hát, kérem, hogy tehettem volna, mikor már az elején azzal jön az a bizonyos S. dr., hogy kedves betegünk, Zeno – fittyet hányva a pszichoanalízisnek – megszakította az (orvos szerint) egyébként meglepően jó eredményekkel járó kezelést… Ráadásul az, hogy az olvasó most belekukkanthat a lélekelemzésbe bevezető emlékidézésbe, nem más, mint az orvos bosszúja ezért a hallatlan hálátlanságért és felelőtlenségért…
Az olvasó meg, egyrészt a jó eredményekre, másrészt a félbeszakítás okára, és azért, valljuk be, az analízis során feltáruló, valójában csak orvosra és páciensre tartozó titkokra is kíváncsian, beleássa magát Zeno lelkébe, mármint abba, amit Zeno hajlandó föltárni belőle önmagának és analizáló orvosának.
Pontosabban nem is annyira az amit, hanem az ahogyan a lényeges itt. Ha azt mondom, hogy tetszett Zeno stílusa, keveset mondok. Nagyon szerettem. Egyszerre nagyon személyes és nagyon (ön)ironikus, és ezáltal nagyon elgondolkodtató, és igen szórakoztató. Bár formai szempontból nem tűnik nagy, kísérletező újításnak (eléggé lineáris, bár inkább tematikusan szeveződő írás, belső monológjai sem váltanak át tudatfolyammá), világlátása, -érzékelése, hangulata, gondolatisága a korabeli nagyok mellé állítja. Nem hiába vett angolleckéket magától Joyce-tól (a mázlista!!!) – és még olvasmányosabban is ír, mint a mester… Legalábbis szerintem.

Zeno ötvenhét éves trieszti polgár. Beteg. Pontosabban annak érzi magát. És nem tud szabadulni a dohányzástól… A pszichoanalízistől várja gyógyulását, a megoldás pedig természetesen a múltba pillantás, emlékek idézése. Zeno elkezd írni. Igaz, megbízhatósága kérdéses, hisz tudat és tudattalan fura játékot játszik egymással (és Zenóval), látszat és valóság, igazság és hazugság, képmutatás és őszinteség árnyalatai mintha egymásba mosódnának. Zeno pedig nem sokat segít nekünk, hisz minden egyes toszkán szavával csak hazudik (dialektusban, hétköznapi nyelven, csak így lehet, hisz, mint mondja, nem irodalmi nyelv ez, hogy csak és kizárólag az igazságról szóljon). Én, aki ha csak kinyítom a számat, torzítok; ferdítve, torzítva kell szólnom dolgokról, emberekről, különben hiábavalónak érzem a beszédet – vallja Zeno, aki számára a szó önmagában is esemény, melyet más esemény nem korlátozhat, nem ejthet rabul. Főhősünk nem felidézi a múltat (ez amúgy is képtelenség), hanem kitalálja azt… Nesze neked pszichoanalízis. Az elbeszélés igazságtartalma kellőképpen megkérdőjeleződik ahhoz, hogy már a fennhangon, szinte tüntetően hangoztatott hazugságot is megkérdőjelezzük, és ezáltal mindvégig kétségek közt ingadozva olvassuk Zeno betegségének, önelemzésének és a kezelés hatásának történetét.

Kezdjük azzal, hogy „akinek kevesebb ideje jut betegeskedésre, kevésbé beteg”. Ez már önmagában eléggé baj Zeno számára, hisz neki aztán van ideje. Századelő, monarchia, Trieszt, boldog békeidők… elégedett, üzletelő, kereskedő, egészséges polgárok. Köztük egy kevésbé tevékeny, mert ennek a polgári világnak értékeivel nem valami jó viszonyt ápoló, de azért anyagi téren – csakis gondnoka, és nem saját üzleti zsenialitása jóvoltából – nem szűkölködő, tehetetlenségre-tétlenségre, akarása, vágyai megvalósulatlanságára kárhoztatott beteg ember. Beteg, mert képtelen egészséges lenni. Nem fizikai betegség ez, hanem meggyőződés kérdése. Mennyire ismerős ez már Oblomov óta – aztán a századelő tengő-lengő, többé-kevésbé filozopter alakjainak hosszú során át.
Pedig Zeno az egyensúlyra, békére törekvő változás híve – elérni a maga tökéletes kerek egészségében sütkérező, tevékenyen változatlanságra törekvő többiek világának boldogságát… gyógyulni, házasodni, tenni már valamit, minden áron. Igaz, ezt is a maga lagymatag, lusta módján teszi (most mondjátok meg, egy este és két-három oldal alatt három lányt is feleségül kérni… még hódítani is lusta a lelkem, szerelem ide vagy oda – pedig az is van –, végül mindegy, ki, csak feleség legyen).

Mi mindent megtesz ezért! Mennyit fogadkozik! Igaz, ezzel is marad. Nagyon bölcsen meg is magyarázza, miért. Az UC-szindróma (utolsó-cigaretta-szindróma) nem biztos, hogy gyógyítandó betegség, hisz pontosan az a lényeg az újra és újra megismételt fogadalomban, hogy megtartja az eltökéltséget, a jobbra való törés szándékát, ráadásul minden utolsónak vélt cigaretta a maga meg nem ismételhetetlen ízével ajándékoz meg. Mintegy ellensúlyozásul a Föld forgása okozta tengeribetegségnek. Mert Zeno ebben (is) szenved. A élet betege, hisz az élet maga betegség, jobb-rosszabb periódusokkal, fellángolásokkal és enyhülésekkel, de mindenképp halálos kimenetellel.

Svevo nagyon szépen építi fel és bontja ki a regény szimbólumrendszerét, melyben az tipikus polgár kicsattanó egészségével a Zeno és a hozzá hasonlók betegsége több szinten ütközik. A kultúra, művészet, érzékenység ez utóbbiakhoz, az üzleti érzék az előbbiekhez kapcsolódik (ebből a szempontból a nagy polgár-művészt, Thomas Mannt juttatta eszembe).
Guido Speier, a főhősünk szerelmét elhódító sógor alakja a két pólus közti vergődésében tragikus árnyalatot kap, nem véletlen, hogy a két apafigura (apa és após) mellett Zeno életében ő a harmadik meghatározó férfiszereplő. Született művész, aki polgári méltóságán alulinak érzi az ennek és ebből való élést, míg végül belebukik a látszatnak való szinte tudatalatti megfelelési kényszer hajszolásába.
Zenót szerencsére ilyen veszély nem fenyegeti – ő nem alkalmas tragikus szerepre… Az utolsó cigaretták híve. A megélt, ám röpke pillanatoké. A pillanatok közt pedig ott a mindenre alkalmazható magyarázatok sora. Ki lehet ám mindent analizálni, és meg lehet mindent magyarázni, és a végén még szinte úgy is érzi magát az ember, mintha meggyógyult volna spoiler.
Szerencse, hogy végül kitör a háború. Innen nézve pedig minden, ami megelőzi, más jelentőséget kap, átértékelődnek és viszonylagossá válnak az értékek, valahogy olyan nevetségessé válik a hipochonder nyavalygás. Mert az igazi betegséget csak most ismeri fel igazán az ember, azt, hogy mai életünk gyökeresen megfertőztetett, hogy az egészség mint olyan nem létezik, nem létezhet ott, ahol még Zeno is „meggyógyul”. spoiler Közben meg olyan apokaliptikus képet vizionál a végén az emberiség számára, hogy az olvasó meghökkenve-megdöbbenve áll, és bámul, honnan jutottunk mi a kedélyesen humorizáló, mosolyogva ironizáló Zenótól és korától ide… Pusztító bombákig, az embertől mint betegségtől megszabadult Föld látványáig. Hát így…

3 hozzászólás
kaporszakall >!
Italo Svevo: Zeno tudata

Ezt a fura, kicsit simlis, láncdohányos, hipochonder, pszichoszomatikus nyavalyákkal küszködő, önmagának és másoknak örömmel hazudozó, de azért néha tisztességre és munkára is képes trieszti, K.u.K. nagypolgárt nem igazán lehet megszeretni, megérteni viszont valamelyest. Vannak molyok, akik Oblomovhoz hasonlítják – szerintem ez a hasonlat sántít: Oblomov tehénlepény-tehetetlensége és Zeno neurotikus lustasága, majd hiperaktivitása nem említhető egy napon.

Egy monarchiabeli olasz polgár vallomásai, sok önlelkében vájkálással, nem kevés képmutatással, de alapvetően érdekes formában. Úgy vélem, Svevónak negyedszázad alatt sikerült görcsös nyelvi erőlködését, mely A vénülés éveit olyan kényelmetlenné teszi, könnyedebb stílusra cserélni (meglehet, hogy barátja és mentora, James Joyce is segített ebben). Mindenesetre egész jó regény került ki Svevo tollából, ha úgy tetszik, a Boldog Békeidők mementója, a Buddenbrook ház, A Thibault család és A Forsyte Saga olasz párja. De szerkesztésmódja eltér a másik hárométól: itt tematikus fejezeteket kapunk; nikotinfüggőség, apa-fiú kapcsolat, házasság és szerető, üzleti élet. Meglepően alapos, szinte mikroszkopikus a női szereplők elemzése. A legszánalmasabb figura Zeno vetély- majd üzlettársa, Guido: benne a lezser, megbízhatatlan 'művészlélek' karikatúráját kapjuk. Nem semmi az utolsó fejezet (Pszichoanalízis) Oidipusz-komplexusának gúnyrajza sem: egy fricska a nagytekintélyű Freud Professzor Úrnak.

A hetedik fejezet (Egy kereskedelmi társaság története) kissé fárasztott; a kettős könyvelés és a tőzsdei ügyeskedések túl részletesen lettek feltálalva; emiatt egy fél csillagot le is vonok. Ezzel együtt szerintem sokkal modernebb (és jobb is) mint A Buddenbrook ház, és méltán sorolják az olasz irodalom legjavához.*

* Mellesleg a coscienza tudtommal nem csak tudatot, hanem lelkiismeretet is jelent olaszul; s a regény magyar címe (talán) pontosabb lett volna ez utóbbi változattal. Persze könnyű helyzetben vannak pl. az angolok: a latin gyökerű conscience megőrzi nekik az olasz eredeti ambivalenciáját.

3 hozzászólás
Frank_Waters I>!
Italo Svevo: Zeno tudata

„Nem nehéz olvasmány, de nagyon unalmas.” Eredetileg ezt akartam értékelésnek írni, de az igazság, hogy nem unalmas a Zeno. Hogy mi benne a nagy újítás, ami miatt Joyce és Proust mellé kerül, azt nem tudom, de érdekes regény volt. Adott egy trieszti nagypolgár, kereskedőcsaládból, akinek szenvedélye a dohányzás (ami szerintem nagyon helyes), és aki 60 éves kora körül pszichoanalízisba megy (1914 körül), mert az olyan divatos, és betegnek érzi magát.

Svevo nagy eredménye, hogy nem derül ki, megbukott-e a pszichoanalízis, vagy sem. Talán az segített rajta, talán nem az. Talán nem is volt beteg. Kissé tétova és fatökű a főszereplő, de azért elmebetegnek nem mondanám. Még csak gonosznak se. „Az élet nem jó vagy rossz, hanem eredeti”, mondja ő. Akármilyen tesze-tosza is, vannak jó mondatai. De hát nem Zenót kell értékelnem, hanem a könyvet.

Izgalmas volt. Mostanában sok minimalista könyvet olvastam, és jó volt visszatérni egy rendes vaskos kötethez, ahol egy 200 oldalon is elmesélhető történetet 600 oldalon keresztül mesélnek el. Békebeli hangulata van. Trieszt a történet idején még nem Olaszországhoz tartozott, hanem az Osztrák-Magyar Monarchiához, úgyhogy kissé magyar is ez a könyv, de nagyon kissé. A 400. oldal környékén egyszerre csak ellaposodik a könyv, és kell neki úgy 20-30 oldal, hogy visszataláljon önmagához. Ezt ki lehet bírni. De fél csillag levonást is érdemel.

Talán a legjobb része az egésznek a vége, a legutolsó oldalak furcsa emberség- és jövőképe. Az utolsó bekezdésben egy minden addiginál nagyobb hatóerejű bombáról olvashatunk. 1923-as a regény, akkor még mit sem tudtak az atombombáról. A hidrogénbombáról meg főleg. Van szó arról is, hogy a gépek lassan átveszik az uralmat az ember fölött. Gyengébbek lesznek az emberek, testileg és szellemileg is. Hogy mi ebből a kiút? Nem tudni. Talán a megoldás a mértéktartás. Aki nem tud mértéket tartani, az meg is érdemli a sorsát. Szegény Zeno, ő se nagyon tudott.

4 hozzászólás
Aurore>!
Italo Svevo: Zeno tudata

Nos, én is szinte alig vártam, hogy vége legyen. „Sajnos” viszont becsületbeli ügy volt a befejezése, mert a szülinapomra kaptam a páromtól azzal, hogy neki 17 évesen (!) nagyon tetszett; utána meg folyton nyaggatott, mikor olvasom már el. (Mert persze látja, hogy amióta molyolok, azóta amint befejezek vmit, már nyúlok is a következő könyv után, ennek meg majd' 3 hónapot „kellett” várnia a polcomon, hogy elkezdjem végre.)

Idegesített. Amikor orosz szakra jártam, akkor a 19. sz. közepén felbukkant egy archetípus, Oblomovval az élen, a „felesleges ember”, akihez egyszerűen túl volt kegyes az élet, és miközben unta a banánt, nem volt jobb dolga, minthogy egy pamlagon nyavalyogjon. Mondanom sem kell, ezekből a könyvekből csak egyet-kettőt bírtam elolvasni, a vizsgákon meg elevickéltem, mert engem ezzel ki lehet(ett) kergetni a világból. És akkor jön Zeno, aki nemcsak hogy pamlagon nyavalyog, hanem pszichoanalízisben! Mamma mia!

És nem csak nyavalyog, hanem fogadkozik (nem tartja be), alakoskodik (mindent megkajolnak), és úgy hazudik válogatás nélkül mindenkinek, mint a vízfolyás. A végén már szerintem ő sem tudja, mi az igaz abból, amit gondol, és mi nem. (Spoiler: ez a vége felé ki is derül.) Ha lennék egy olyan agyafúrt Olvasó, amilyenről Eco regél a Hat séta fikció erdejében-ben, akkor visszamehetnék az elejére, és megpróbálhatnám kibogozoni ennek a maximálisan gyarló embernek a végtelen hazugsághálóját, de nem teszem. Egyrészt mert nem vagyok ilyen fineszes. Másrészt mert nem érdekel. Persze értem én, hogy szerzői szempontból érdekes, hogy egy olyan helyzetbe kergetjük az Olvasót, amikor az már nem tud hinni a könyvben szereplő énnek, csak engem ez annyira kiidegel. Nekem senki se rúgja föl azt a szerződést, hogy az, ami a Könyv lapjain olvasható, az igaz, még akkor is, ha tudom, hogy az csak fikció.

Akkor miért az a „sok” csillag? Volt benne egy-két mulattató gondolat, és a vége egy picit dobott rajta. Miért is?

SPOILER

Hát mert hirtelen végre nem lett olyan fene nagy jó dolga, és Zenónk elkezdett valami értelmessel is foglalkozni.

SPOILER ÉS ÉRTÉKELÉS VÉGE

>!
Európa, Budapest, 2008
622 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630784658 · Fordította: Telegdi Polgár István
26 hozzászólás
sofia>!
Italo Svevo: Zeno tudata

Mit is írhatnék erről a könyvről? Tulajdonképpen ebből írtam a szakdogámat, nem éppen egy könnyen emészthető és érthető olvasmány, de éppen ez tetszett benne, a sorok mögé kell látni és nem árt tudni, hogy ez egy önéletrajzi ihletésű könyv, bár sok kritikus ezt vitatja.

bioaram>!
Italo Svevo: Zeno tudata

Különös ez a mű.
Az alkotója még inkább.
Nem tudtam eldönteni, hogy remekmű-e vagy sem.
Talán majd a másik regénye elolvasása után tisztábban látok.


Népszerű idézetek

eme>!

akinek kevesebb ideje jut betegeskedésre, kevésbé beteg.

239. oldal

Kapcsolódó szócikkek: betegség
Zsucsima>!

Milyen jó érzés, hogy vannak hibáink: kijavíthatjuk őket!

329. oldal, 6. Feleség, szerető

Frank_Waters I>!

Egy pillanatig sem lehetek nyugodt: állandóan öregszem.

506. oldal

1 hozzászólás
eme>!

Ha forog is a föld, attól még nem kell tengeribetegséget kapni.

227. oldal

eme>!

Analizálhatnám az egészségét, de nem megy; be kell vallanom, hogy az analízis az egészségét is betegséggé változtatja.

229. oldal

Kapcsolódó szócikkek: egészség
Frank_Waters I>!

A nők már csak ilyenek. Ahány nap virrad reájuk, annyiféleképpen értelmezik a múltat. Csöppet sem lehet egyhangú az életük.

333. oldal

Frank_Waters I>!

A fájdalmat, a szerelmet, végső soron pedig az életet mégsem lehet betegségnek minősíteni csak azért, mert fáj.

618. oldal

Frank_Waters I>!

…a mozdulatlanság a nőknél a beleegyezés egyik jele.

507. oldal

3 hozzászólás
Frank_Waters I>!

Azt hiszem, jobban esik a cigaretta, ha utolsó. A többinek is megvan a maga aromája, de nem olyan nagyszerű. Az utolsónak az önmagunk fölött aratott győzelem s az erős, egészség regénye adja meg az ízét. A többi azért kellemes, mert ahogy rájuk gyújtunk, mintegy hitvallást teszünk a szabadság mellett – az eljövendő egészséges élet reménye is megmarad, csak épp eltolódik kissé.

18. oldal

Kapcsolódó szócikkek: cigaretta
3 hozzászólás
GeoMaileR >!

Az ember a fák és az állatok helyére tolakodott, beszennyezte a levegőt, korlátozta a szabad teret. S rosszabb is jöhet még. Ez a szomorú és tevékeny állat új erőket fedezhet föl s állíthat szolgálatába.

620. oldal 1916.márc.24. (Európa, 2008)


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Bächer Iván: Klétka
Szécsi Katalin: Tarka szárnyú pillangó
Frank McCourt: De!
Giannina Facco: Bernadette Soubirous
Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába
Buday Mária: Túlélőshow a javából
Asa Moberg – Inczédy-Gombos Ádám: Ádám könyve
Rina Huber: Kilenc nyár
Françoise Giroud: Egy tiszteletre méltó asszony
Marguerite Yourcenar: Emléklapok