A ​fellegvár 92% 79 csillagozás

Elgondolkodom néha, hogy kéne má' valami mást is olvasni tán ezektől az albánoktól, nemcsak mindig Kadarét… De hát az van, hogy ezek nagyon jók. Gyorsan olvasható, rövid, gördülékeny kis könyvecskék… Csak épp gyomor kell hozzájuk. :( És annyi fontos dolgot mondanak el emberről, hatalomról, akaratról, küzdelemről, történelemről…
…meg most éppen az Egri csillagok „másik oldaláról”.

A fellegvár egy várostrom történetét meséli el a XV. századból, de szinte mindvégig a falakon kívül marad. A védőknek arcuk sincs, csak többes szám első személyben beszélő, ritkán megszólaló hangjuk, amely mindvégig egységesnek mutatja az albán sereget, még a leginkább kétségbeejtő helyzetekben is. Vagy még hangjuk sincs, és látni sem lehet őket, mert éjszaka támadnak. Arcuk csak az ostromlóknak van, akiket a szultán parancsa küldött a falak alá. Közöttük lehet találni egyéniségeket: pasát, költőt, asztrológust, tűzmestert, építészt, krónikást, főintendánst, janicsárt, azaz mindenféle társadalmi rétegből és nemzetiségből valakit. Álmokkal, vágyakkal, szorongásokkal, örömökkel. Minden adott ahhoz, hogy az olvasó azonosuljon – az ellenséggel.

Nekem mégsem sikerült.

Talán azért, mert az emberségükkel együtt az apróbb-nagyobb aljasságaik, a durvaságuk, irigységük, gyűlöletük is sokkal jobban látszik. Az, ahogyan pillanatok alatt egymásnak esnek, ahogy ártatlanokon töltik ki a haragjukat, ahogyan soha egyikük sem érezheti magát a többiektől biztonságban, ahogyan egyszerűen nem működnek közösségként. Vagy talán azért, mert – bevallom – meg se próbáltam. Lehet, hogy az Egri csillagok emléke él bennem túl élénken, de én masszívan az albánoknak drukkoltam. :)

Mivel a fülszöveget nem olvastam, a történelmi adatoknak meg szándékosan nem néztem utána, fogalmam se volt, mi lesz a regény vége. De még ha lett volna is, Kadare annyira jó író, annyira tökéletesen tud feszültséget teremteni, ritmust adni a szövegnek a nyomasztó nyugalom és a finoman szólva dinamikus ostromok váltogatásával, vagy éppen torokszorítóan drámai fordulatokat dobni be a legfontosabb pontokon, hogy azt hiszem, akkor is végigizgultam volna az egészet, ha kívülről tudom az albán történelemkönyvet.

Realisztikus korrajz ez (bár persze nem tudom ellenőrizni, vajon tényleg minden kő meg patkány a helyén van-e benne), sem ostromlót, sem ostromlottat nem idealizál, és csak néha-néha tekint óvatosan a jövőbe. (1970-ben jelent meg a regény.) Aki szereti a történelmi regényeket, aki kíváncsi arra, hogyan dolgozzák fel tőlünk délebbre azokat az „élményeket”, amelyekben nekünk is részünk volt, és aki bírja az idegi terhelést, az szerintem ne nagyon keresgéljen tovább, megtalálta a neki való szöveget.

Adják má' oda végre azt a Nobelt Kadarénak!…

Ez is egy olyan könyv, amit évtizedek óta tologatok, hogy legközelebb majd most már tényleg elolvasom, aztán megint elé tolakodik egy másik. És mint annyiszor már, erről is gyorsan kiderült, hogy kár volt halogatni. Ha nagyon visszafogott akarok lenni, akkor egyszerűen csak annyit mondhatok, hogy zseniális. Kadare teljesen emberközelbe hozta a hódító török hadsereg tisztjeit és közkatonáit, a vezért kísérő háremhölgyeket, és a sereghez tartozó félcivileket, mint a krónikás és a költő. Nemcsak egy ostromló sereg nagyszabású képe bontakozik ki, de az egyént felhasználó és könyörtelenül eltipró világbirodalom hatalmi gépezete is, mely saját hosszú távú érdekeit is kész beáldozni a pillanatnyi előnyökért. Ugyanakkor a török tábor eseményeit tökéletesen ellenpontozza az egyes fejezetek végén egy-két oldalnyi közbevetés az ostromlottak részéről, amitől egészen filmszerűvé válik a történet. Kadare minden hatásvadászat nélkül, középkori környezetben ábrázolja a háború minden rettenetét, kegyetlenségét, olyan megrázóan, ahogyan arra csak nagyon kevesen képesek. Méltán szokott neve felmerülni a Nobel-díj kapcsán is.

Már megint egy csata, véres küzdelem, háború – most várostrom formájában, ahol tulajdonképp mindenki a vesztesek oldalára kerül, mert részt vesz benne. Ha XVI. századi albán-török küzdelem is, általánosan emberi megállapítások vonhatók le a harcban álló felekről. Kicsit elkeserítő, hogy a középkorról olvasva az Egri csillagok és Zrínyi után – bár most nagyobb részt a török tábor életén keresztül, de újra csak az értelmetlen vérontás tényeivel szembesülhetünk – igaz mesteri szerkezetben, lebilincselő előadásmódban, minden díszítéstől, cizellálástól mentesen. Mintha a középkorban állandóan hadakoztak volna – és tényleg. Egy kicsit minden fejezet elején dióhéjban az albán várvédők, majd részletesen kifejtve a török ostromlók stratégiája, élete, hadi tettei, alagútásás, háremhölgyek, s minden, ami egy középkori török tábor életébe belefér… Tetszett ez a könyv, életszerűen bemutatja a középkori hadakozás, és a sikeres török katonai stratégia jellemzőit. Ajánlom!

Fenntartásokkal tologattam a könyvet hónapokig, úgy is kezdtem olvasni. Előrehaladtával mintha oda csöppentem volna a helyszínre. Tökèletesen van megírva, mert borzalmakkal teli, mégis èrdekes, én izgultam mi fog törtènni.
A fülszöveg az Egri csillagokra mutat, ebben volt egyetlen remènysègem kezdetekkor, sok hasonlósàgot èreztem vele.

Albániát megtámadja a török túlerő, és Kruja váránál próbálnak döntő csapást mérni az országra. Az albánok hősies vezetője Szakander Bég, aki a túlerővel szemben megpróbálja megvédeni országát. Érdekes, hogy a regény leginkább török oldalról mutatja be a harcokat, így beleláthatunk, hogyan folyt török szemszögből egy ilyen ostrom, milyen alakulatok vettek részt benne, és milyen módon támadták a várat. Minden fejezet végén van egy rövid összegzés, amiben az albán szemszög is ismertetve van. Kadare leginkább tárgyilagos, a történések hősei inkább az albánok, de a törökök sincsenek ördöginek beállítva, mindkét oldalon emberek harcolnak, akik tömegesen halnak meg. Mindkét fél a végsőkig elszánt, és minden fortélyt bevet. spoiler A történet az"Egri csillagokhoz" képest kevésbé regényszerű, a vár ostromának egyfajta naplója, de éppen ezért valóságosnak hat. A mű lehetséges üzenete, hogy a háború mindkét oldalon drámai, és pusztító. A törökök is csak azt csinálják, amit a vezetőik megkívánnak tőlük, aki csalódást okoz, azt megbüntetik. A átlagember oldaltól függetlenül a háború vesztese. 4,25/5

Egerben, egriként, mi – szinte – az anyatejjel együtt szívjuk magunkba az 1552-es „nyertes” – majd később, de már teával, vagyis idősebb fejjel ;) az 1596-os „vesztes” – ostromnak az eseményeit. A barátaimmal a 2. osztály (általános!!!!) után még azt határoztuk el, hogy mi bizony kiolvassuk a nyári szünetben az Egri csillagok-at, mert úgy sokkal könnyebben megy a várban majd a játék, ha tudjuk, hogy miről van szó. (Már akkor tisztában voltunk vele, hogy a filmben sok dolgot átalakítanak és kihagynak). Abban az időben valahogy még nem nagyon izgatott bennünket a másik oldal, a törökök. Ez aztán változott és szerencsére egyre több infó kerül elő a másik oldalról is. Mint pl. ez az 1596-os török napló, ami a törökök sikeres ostromát, annak körülményeit örökíti meg:
http://www.tveger.hu/eger-ostroma-egy-xvi-szazadi-torok…
http://www.heol.hu/heves/kultura/izgalmas-felfedezes-ku…

Hogy kerül ez ide, ehhez a könyvhöz, ami 150 évvel korábban, és több száz kilométerrel délebbre, Albániában játszódik?
Úgy, hogy amit gyerkőcként nem kaptunk meg, azt ebből a könyvből megkapjuk! Milyen volt a török, amikor várat ostromolt, hogyan éltek az egyszerű katonák, az elit egységek, a pasa, a vezérek, a hárem tagjai és az elfogott katonák, hajadonok. Miként ástak alagutakat, mi történt azokkal, akiket felfedeztek, milyenek voltak a környékbeli portyák, stb…
Amiről most, a Múzeumok Éjszakáján a megtalált napló alapján meséltek, és amit itt, ebben a könyvben olvashatunk, az egy másik Egert, a falakon kívüli Egert, vagyis az ostromlókat mutatja be. Ehhez pedig ez a remek albán könyv nagyon is jó alapot nyújt, amellett olvastatja magát, izgalmas, de nem „gárdonyis”! :D

Kadare zseniális! Már az eddig olvasott könyvei is nagyon tetszettek – szám szerint kettő – ez pedig végképp meggyőzött, így fel is került az író kedvenc szerzőim listájára. Nem tudom, mi a titka. Nagyon jó a stílus, mondhatnám szép, ha nem állna a szó ellentétben a tartalommal. Nem akar azonban elkápráztatni, meglepni, nincs semmi nyelvi bravúr. Van viszont feszültség az első perctől az utolsóig. Az pedig mégiscsak bravúros teljesítmény, hogy engem oda tudott kötni egy középkori vár ostromának sok technikai megoldást részletező leírásához.
Pedig épp e téma miatt tologattam már egy ideje a könyvet ide-oda a polcomon. Hiába írtatok róla sok jót, ódzkodtam belekezdeni. Pedig én szerettem az Egri csillagokat , de az ostrom leírását, bevallom, felnőtt fejjel is untam. Most viszont megvolt a kellő motiváció is: láttam Szkander bég sasfészkét, helyesebben a romjait a baljóslatú hegyek tövében. A hangulat már megvolt, Hazaérve azonnal a könyvért nyúltam. De biztos vagyok benne, hogy nem pusztán emiatt tudtam most érdeklődéssel olvasni az ostromot.
A „csodafegyver” készítése, a „biológiai fegyver” bevetése, az alagútásás részletei; és főként az állandó szellemi-taktikai verseny a várvédőkkel meg egymással, hogy ki mikor és hogyan találja ki a másik szándékát, és mit tesz ellene… Mind-mind elképesztő feszültséget teremtett.

Azonban az Egri csillagok -kal az ostromon kívül meg hogy az ostromlók történetesen itt is törökök, nem sok közük van egymáshoz. Mert ez a könyv számomra másról szól.

A különlegessége a nézőpont, és ez kulcs is a regényhez. Az érdekelt olvasás közben, hogy miért az ellenség nézőpontját választotta az író, és miért maradnak láthatatlanok a vár védői, akikről nem tudunk meg szinte semmit. Megismerjük viszont az ostromlókat alaposan. Kiváló lélekábrázolással rajzol fel az író remek karaktereket. Emberi közelségbe hozza őket. Megismerjük vágyaikat, félelmeiket, titkaikat. Közel kerülünk hozzájuk, akkor is, ha nem azonosulunk velük. Látjuk erényeiket, hősiességüket, sorsuk tragikumát. Turszun pasa Rusztemként küzd az utolsó csatában, mégsem adatik meg neki sem a győzelem, sem a hősi halál. Sorsa akkor is megrázó, ha az ellen oldalon áll. Kadare mégsem hősöket, hanem hús-vér embereket ábrázol. Megmutatja gyarlóságaikat, sőt ocsmányságaikat és néha kegyetlenségüket is. Látjuk a kicsinyességet, a törtetést, a pozíciók és a vagyon hajszolását, amiért mindent, de mindent megtennének. És átéljük szorongásaikat. Mert szorong itt mindenki, ez a nyomasztó érzés uralja az egész könyvet. A hatalmon lévők hatalmuk elvesztését féltik, a hatalmat sóvárgók a lehetőség elmulasztását, a közkatonák a közösség megbecsülésének elvesztését. És mindannyian a puszta létüket.
Ezen a ponton aztán elgondolkodom, hogy mi az, ami jellemükben, tetteikben belülről fakad, és mi az, amit a kézi vezérlésű egyeduralmi rendszer kényszerít rájuk. Mert itt senki nem tudhatja, mikor sújt le rá a hatalom. A legkisebb hiba az életükbe kerülhet. Szavaikat is jól meg kell válogatni, egyetlen meggondolatlan szó elegendő, hogy elveszítsen mindent, amit elért: egzisztenciát, megbecsülést vagy a puszta létet. Vajon milyen ember vált volna belőlük, ha nem az Oszmán Birodalomban látják meg a napvilágot? Egyáltalán az Oszmán Birodalomról szól-e ez a regény vagy inkább Enver Hoxa sztálinista diktatúrájáról? A párhuzam egyértelmű.
Az én olvasatomban arról szól tehát a könyv, miként torzítja az emberi jellemet és gondolkodást a diktatúra, a létbiztonság hiánya és a módszeres gyűlöletre és félelemre alapozó kondicionálás.

Tudjuk, Kadarét többen vádolják azzal, hogy kollaborált Enver Hoxa rendszerével. Vajon tehetett-e mást? Vajon megszülettek volna a totális diktatúrát leleplező művei, ha nem teszi? Ezen lehet moralizálni.
Ám talán nem valóságtól elrugaszkodott a gondolat, ha a könyvbéli krónikás, Mevla Cselebi alakját magával az íróval állítjuk párhuzamba.

És miért maradnak arctalanok a várvédők?
Egyrészt így drámaibb a hatás: ismerjük az ellenség nagyságát, tehetségét, kegyetlenségét egyaránt. Lemérhetjük tehát, mekkora akaratra és hősiességre van szükség a várfalak mögött. Szimpátiánk egyre nő a védők felé.
Másrészt talán azért is, mert ha Kadare el akarja kerülni a sematikus heroizálást, talán kiderülne, hogy ezen az oldalon sem voltak angyalok.

Nagyon élveztem ezt a könyvet, pedig a várostrom alapvetően nem tartozik az érdeklődési körömbe.

Kadare stílusa magával ragadó, a szöveg dinamikája folyamatos feszültséget teremt, fent tartja az olvasó figyelmét és kíváncsiságát. Leírásai alapján magam is ott állhattam Kruja várának tövében, együtt tanakodhattam a haditanács tagjaival, küzdhettem a várat ostromlókkal, és eközben megismerhettem, milyen lehetett egy középkori oszmán hadjárat, ki mindenki vett részt benne, és milyen eszközökkel, milyen, kölcsönösen tiszteletben tartott szabályok szerint vívták a csatákat.

Hiába tudtam, mi lesz a történet vége, mégis teljes izgalomban olvastam a könyvet követve az egyéni sorsokat. Izgalmas volt számomra látni a hadjárat vezetői közti személyes feszültségeket, amelyen nem mindig tudtak felül emelkedni, és hogy milyen vélt vélemények befolyásolták, hogy ki kivel húz a hadjárat kimenetelét befolyásoló döntések meghozatalakor.

Gondolkodásra ösztönző volt a tűzmester és az építész szerepe. Ők képviselték a haladást a hagyományokkal (asztrológus, főmufti) szemben. Szépen illusztrálja kettejük helyzete és a foglalkozásukról, tudományukról – mondhatni művészetükről – alkotott tábori vélemény arról, milyen nehézségekkel néz szembe az, aki új eszközöket, módszereket akar bevezetni. Megítélésük kettős: amíg eredményt hoz tudományuk, addig használjuk, amint azonban valamilyen hiba merül fel, rögtön visszafordulunk egy „Ugye, én megmondtam!” felkiáltás keretében a régi módszerekhez. spoiler

Olvasás közben a hadviselés, hadvezetés mikéntjéről, a katonák érzelmeit befolyásoló taktikákról és az oszmán hadsereg felépítéséről is sok új információval gazdagodtam.

Mindezek ellenére én végig az ostromlottaknak szorítottam, akik alig-alig, T/1. személyben jelentek csak meg egyfajta narrátori szerepben, kommentálva a kívül zajló eseményeket.

Vékony, jó kis könyv, jó szívvel ajánlom a Molytársaknak olvasásra! :)

Albán író? mmm… török várostrom? jöhet! .. eredmény: ötcsillagos könyv :-D

Én is azok mellé állok, akik valamilyen szinten az Egri csillagokhoz hasonlítják. Vagy legalábbis annak a várvédős-ostromos részéhez, csak a kettőt egyberakva megkapnánk az igazi váltott szemszöget, mindkét oldal belső életét részletesen. Itt ugyanis a török sátrakba és turbánok mögé-alá kukkanthatunk be, olyannyira, hogy már-már azon izgulunk, hogy legyen már egy kis szerencséjük, vegyék már be azt a francos várat (aztán a fejünkhöz kapunk, hogy de hát ezek a törökök!!!!) :-D

A cselekmény végigköveti a megérkezéstől az ostromot, egy asztrológus, egy janicsár, egy költő, és egy krónikás (főként a krónikás) életén keresztül. Belelátunk a hárem egy részébe (pár lány, akiket a pasa magával hozott), a haditanácsok politikai döntéseibe, abba, hogy milyen sokszor meg lehet találni a döntéshozók között azt, akire rá lehet verni a nap veszteségét (legelőször az asztrológusra, bár későbbi utódja se tudott sokáig ravaszkodni). Fejlődőben a tudomány, de folyton közbeszól a megszokás, a vallás, a babona (azért örültem, hogy az ágyú megkorbácsolásánál volt olyan török, aki a szemét forgatta).

A várvédőket csak egy-egy közbeszúrt oldal révén tudjuk követni, de nem is ők a lényeg itt, hanem a külső sereg, a török harcosok élete és halála, mert halál az van bőven. Portyázások, a harc alól való ravasz megbújások, svindli módszerek a harácsolásra, van itt minden.. Plusz a hihetetlenül hatalmas sereg, ahol harcosként először halhatsz meg, tisztként viszont gyorsan elbukhatsz és gurulhat a fejed… gyakorlatilag még a krónikás volt a legirigyeltebb az egész történetben, neki és a költőnek volt a legtöbb esélye a túlélésre, nagyobb problémák nélkül.

Az asztrológust azért sajnáltam rendesen, az durva halál volt… Plusz a fehér ló esete – legyen bármilyen ésszerű döntés is, amely azért szépen aláásta a Gyaur tekintélyét –, jaj… Végig izgalmas ugyanakkor a regény, utána is olvastam az eseménynek a történet után, ha valami Albániába vet a sors, megnézem magamnak ezt a várat. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a történelmi regényeket és egy picit be akar pillantani „ősi ellenségünk” vonalai mögé, megláthatjuk, ott is ugyanolyan embereket találunk, mint a másik oldalon, van, aki esendő, van, aki bátor, van, aki elvakult s van aki félelemmel teli… Persze, még mindig ők a gonosz támadók (plusz ugye a nőkről alkotott véleményük, hogy majd hogyan szoktatják őket a rendes, tisztességes életre, fátyol, Saria stb. brrrr…). A kötet számomra abban volt a legfurcsább, hogy az albán szerző nem a saját oldaláról írta meg, hanem a másik oldalt vette alapul. Biztos, hogy fogok még olvasni tőle!

Sokkal szárazabbra és unalmasabbra készültem, mert abból az emlékfoszlányból indultam ki, hogy mennyire nem szerettem az Egri csillagokat, az milyen unalmas is volt. Szerintem csak kötelező volt, ennyi volt a baja, majd egyszer újra olvasom.
Visszatérve a fellegvárhoz. Érdekes volt az ostromlók napjaiba bepillantást nyerni, megismerve a berendezkedéseiket és taktikáikat. A történet maga a várfal külső részén zajlott. Furcsa, hogy az albán író a török szemüvegen láttatja az vár ostromot, ráadásul nem festi le őket szörnyetegnek, hanem olyan emberiek a szereplői, hogy azt gondoltam bárkiből válhat ostromló, csak most épp a törökök voltak azok. A védőknek szurkoltam, de sajnáltam is a törököket, Turszun pasát. Érdekes volt, mert a könyv elbeszélése és a pár török szereplő megismerése miatt kénytelen voltam valamilyen szinten azonosulni velük. Úgy éreztem, hogy nekik sem volt sok választásuk. Nem ejtettem krokodil könnyeket a végén, se az elején vagy közepén, de jó volt őket nem szívből utálni. Emlékszem amikor a történelem órán tanultunk a török hódoltságról, akkor annyira, de annyira utáltam a törököket, mert ők voltak a szememben a rossz fiúk, akik bántottak bennünket. Már nem vagyok ilyen ellenséges velük. :)
Összességében tényleg sokkal jobb, volt mint mire számítottam, egyáltalán nem untam a könyvet, de a végén egy kis hiányérzetem volt. Több infóra vágytam talán, találkoztam volna Szkander béggel vagy bármi csak még ne legyen így, ezzel vége, Ennek ellenére, nagyon olvastatja magát a könyv, nem nehéz olvasmány, ráadásul könyvecske, szóval jó na. Örülök, hogy elolvastam.