Azazel 75% 79 csillagozás

Ez bizony nem sci-fi, nem is igazán fantasy. Rövid történetek, novella-füzérek, rólunk emberekről, ironikus-önironikus mesék.
Vigyázz, mit kívánsz! Netán egy kis démon teljesíti, és paff!
Nem ismertem az író szatirikus oldalát, de tetszett. Nehéz folyamatosan olvasni, időnként egy-egy adagja szórakoztató.

Számomra Isaac Asimov elsősorban nem a humoráról ismert. Az Alapítvány és a Robotvilág volt az, amellyel örökre elnyerte tiszteletemet és elismerésem. Azazel egy bukott angyal, szereplőként számos irodalmi alkotásban feltűnik, itt elég speciális formában. Olvasva a novellákat nehezen eldönthető, hogy színtiszta fantasyt vagy merészebb sci-fit olvasunk, mivel időnként kifejezetten természettudományosnak tűnnek a megközelítések Az író itt sem hazudtolja meg önmagát, s talán a fantázia utánozhatatlanul izgalmas szárnyalásáért érdemes végigolvasni a kötetet. Én azonban maradok a tudományos-fantasztikus Asimov mellett.

Olyan, mintha Asimov akkor írta volna ezeket a kis sületlenségeket, amikor elment nyaralni, vagy egy uncsi konferencián ült, ahol két kávészünet között a kiállhatatlan természetű, kétcentis démon kalandjainak kifundálásával szórakoztatta magát.

Egyszerű, szinte már butuska kis történetek ezek a novellák, amiket az elbeszélő személye köt össze: George egy középkorú, ingyenélő naplopó, akit igencsak egészséges önbizalommal áldott meg a természet és aki azon túl, hogy elfogulatlanul jó véleményt alakított ki saját képességei felől, előszeretettel avatkozik bele embertársai sorsába, méghozzá egy kis démonnal való mágikus kapcsolatát felhasználva. Titokzatos módon megidézett bajtársa számos jellemvonásában osztozik „gazdájával”, azzal a különbséggel, hogy néhány jól elhelyezett hízelgő szóval könnyedén közreműködésre bírható a kiválasztott célszemély megsegítésében.

Nehéz lenne bármelyik történetet kiemelni, mert annyira hasonszőrűek, annyira egy kaptafára készültek. Többnyire George egy elismerésre, figyelemre, szerelemre, sikerre vágyó barátja vagy rokona részesül a körmönfont kettős beavatkozásában, és a történetek tanulsága többnyire az lesz, hogy a delikvens egész életére kiható változtatás után maguk a vágyak is gyorsan változnak és a beavatkozás nemhogy okafogyottá válik, de sok esetben még nyomorultabbá is teszi az illetőt. Ami leginkább szórakoztatóvá teszi ezt a gyűjteményt, az a belső narrátor, George és a külső narrátor (Asimov) gúnyos szópárbajai, illetve az a mazochista önirónia, amivel Asimov saját írói munkásságát ostorozza szemérmetlen barátja szájába adva a kritikát és a becsmérlő megjegyzéseket.

Ha muszáj lenne valamelyik novellát mégis kiemelnem, talán az Énekhang egyetlen estére tetszett leginkább, ahol Azazel segítségével egy eldobott szerető ravasz kegyetlenséggel áll bosszút énekesnő kedvesén spoiler. A másik olyan történet, amit nem felejtettem el körülbelül öt percen belül, talán azért ragadott meg, mert a felvázolt problémával jól tudtam azonosulni. Az írás ideje című novella egy Mordecai Sims nevű íróról szólt, aki szüntelen elégedetlenségben élte mindennapjait, mivel úgy érezte az írásra szánt hasznos idejéből tengernyit veszít azzal, hogy mások pontatlansága, lustasága örökösen feltartja, megvárakoztatja, felbosszantja. Miután azonban Azazel „leszállítja az entrópia hányadosát”, és sosem látott rend és hatékonyság költözik a környezetébe, a beavatkozás váratlan hatással lesz életére spoiler.

Az értékelés olvasható a blogomon:
https://thedeathgoddess.blogspot.com/2021/07/isaac-asim…

Érdemes elolvasni a bevezetőt. Tényleg. Abból kiderül, hogy hiába várunk sci-fire, mert ez nem az lesz. Tehát aki kihagyja a bevezetőt, az csalódni fog. Így viszont teljesen más szemmel lehet nekiállni ennek a 18 rövid novellának.

Az eddig reggeli-esti rutinként olvasott novelláskötetek közül ezt találtam a legideálisabbnak. Épp megfelelő hosszúságúak a novellák, a hosszabbakat is kb 20 perc alatt el lehet olvasni – ennyi idő azért általában reggel totál kómásan, vagy este viszonylag fáradtan is van. Reggel még talán jobb is ezeket olvasni, mert szinte biztosan jókedvűen indul a nap.

A novellák ugyanis fergetegesek, kivétel nélkül. Adott Asimov, aki George Bitternuttal beszélget valami vendéglátóipari egységben, ahol egy ital vagy épp vacsora közben George elmesél egy anekdotát Azazelről, a két centiméteres démonról. Mindig George egy barátjáról van szó, aki az élet valamely területén szerencsétlenül járt vagy megakadt, és akinek helyzetén Azazel hatalmát felhasználva próbál segíteni. Csakhogy ez minden esetben balul sül el.

A novellák tökéletes példái annak, hogy mit jelent, amikor nem pontosan fogalmazzuk meg a kérésünket, vagy nem magyarázzuk el elég behatóan a körülményeket. Így tud megesni az, hogy ugyan világklasszis kosarast meghazudtoló tehetséget kap a játékos, csak épp mindig a hozzá térben közelebb eső hálóra céloz. Vagy az, hogy minden várakozással töltött idő megspórolódik a delikvens napjában, hogy több ideje legyen írni, ám ezzel egyidejűleg az az idő is elveszik, amíg kigondolja, hogy mit szeretne írni. Vagy az abszolút kedvencem, hogy a kőből faragott férfiszobor életre keltésénél a puhaságot hangsúlyozta a művébe szerelmes szobrásznő, de arra nem gondolt, hogy egy bizonyos testrésznél azért nem árt, ha pont nem puha. ;)
Így aztán a várt boldogság helyett a szereplők mindig csak frusztrációt vagy egy még nagyobb problémát kaptak a nyakukba.

Néhány vázolt helyzet akár a hétköznapi életben is megtörténhetne, mások pedig hihetetlenül abszurdak. Mindeközben ott van az Asimov önmaga felé irányzott kritikája – George ugyanis soha nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, ha arról van szó, hogy játékosan becsmérelje Asimov írói képességeit. Hasonlóan gúnyos hangvételű párbeszédek folynak George és Azazel közt is, a démont ugyanis mindig valami roppant fontos elfoglaltságból sikerül kiszakítani. Ezek is elég mulatságosak, viszont azon is sokat nevettem, ahogy George önmagát fényezi. Mindegy. Egyes. Novellában.

A kedvenceim a következők lettek:
Énekhang egyetlen estére
Az emberiség megmentője
Elvi kérdés
Más szemmel nézve
A logika az logika
Galatea

Olyat pedig nem tudok mondani, ami egyáltalán ne tetszett volna.

A kötet végén pedig kapunk egy rövid összefoglalót a szerzőtől, amelyből számomra sok érdekes információ derült ki. Ezt is érdemes elolvasni, tényleg nem hosszú.

Azt hiszem, ha ezután nevetni akarok egy jót, csak fel kell csapnom valamelyik történetet ebből a könyvből.

Tök jó lett volna, ha nem így egyben kapom, hanem, ahogy eredetileg megjelentek: folyóiratokban, havonta, apróbb dózisokban, mert így nagyon tömény volt ez az „ördögi” zakkantság. :) Dobjatok a tyúkok elé, de szerintem fényévekkel jobb volt Asimov papa sci-fiben, mint ebben az ál-fantasyben. :)

(Konklúzió:…mellesleg ne feledjük, hogy nem vezet semmi jóra, ha mindig minden úgy történik, ahogyan azt mi szeretnénk, pláne külső segítséggel kikényszerítve. :))

Nem ez a legjobb választás, ha az ember a könyvtárban álldogál a polc előtt, és olvasnivalót keresgél. Hacsak nem hosszabbítja meg a kölcsönzését minden lehetséges alkalommal, kénytelen viszonylag hamar elolvasni, és akkor Asimov zsenialitásának és sziporkázásának minden előnye ellenére ez a könyv túl töménnyé válik, elveszik az eredeti szándék, hogy egy napi/heti/kétheti folyóiratban olvasva egyszerre emlékezzen is az ember az előző történetekre, meg nem is, ismerősek legyenek, meg nem is.

Keményvonalas Asimov-rajongóként ugyanakkor nem tudnám elképzelni, hogy ne olvassak el mindent a mestertől, aki George-on keresztül önmagát is szatirikusan ábrázolja ebben a novellagyűjteményben.

Soha többet nem darálok be egy témára felhúzott novelláskötetet.

Valószínűleg Asimovnak túl sok szabadideje volt, és akkor dobta össze ezeket a történeteket.
A novellák írója (ez lenne ugye Asimov) találkozik a nagyképű, szélhámos George-dzsal, aki rendszeresen vele fizetteti ki a számláját.
Persze ezt egyikőjük sem bánja, George-nak nem kell fizetni, az író pedig kap egy sztorit, ami többszörösen visszahozza a kiadott összeget.
Az elbeszélések módja igen érdekes, mondhatni keretes. Az elején az író szemszögéből látjuk, hogy George-dzsal beszélget, utóbbi úgy tesz, mintha az univerzum titkát tartaná a kezében, amit beszélgetőtársa úgysem képes felfogni.
Majd George belekezd egy történetbe, ami általában egy ismerősével történt, aki elpanaszolja neki bánatát. George persze hihetetlenül lovagiasan off Azazel segítségével megoldja a problémát. A segítség általában megfordítja a dolgokat, sokszor bebizonyosodik, hogy jobb volt minden az eredeti felállásban.
Végül ismét az író veszi át a szót, ezzel keretbe foglalva a történeteket.
Ezek az írások jobban működnének egy magazinban off, mint egy kötetben. Így túl sok egyszeri olvasásra.
A történetek is nagyon egysíkúak, egyedül az Énekhang egyetlen estére és A győztes volt az, amin igazán jól szórakoztam.

Kisebb adagokban tudnám ajánlani, mert úgy jobban előjöhet a tanúlság, a szarkazmus és az asimovi humor, ami innen sem hiányozhat.

„– Azt akarja mondani, hogy egy démont hordott a mellzsebében?”

Asimov egy hagyományosabb és egy szokatlanabb sci-fije után szórakoztató írásaira tértem át harmadikként. A fantasy jegyeket viselő bevezető novella a címbeli kétcentis kisördög előtörténetét meséli el. Egy George nevű alak idézte meg, kívánságokat teljesít, de az apró lény csak jócselekedetekre hajlandó a hatalmát használni. Átívelő elem George naplopó figurája, akiket Asimov alapvetően utál, de ezt a karakterét nagyon megkedvelte. A szerző egyébként beleírta önmagát is, mint elbeszélő, bár a tényleges történeteket épp nem ő meséli, hanem George, akit rendszeresen meghív ebédelni a szerző. A történeteket megelőző rövid felvezetőkben szurkálódva beszélgetnek, amivel képes enyhe, de szórakoztató feszültséget teremteni (ezeket a szóváltásokat kedveltem igazán a kötetben).

A novellák korábbi elképzeléseiben olyan ötlet is felmerült, hogy próbálják ezt valami földönkívüliként és technológiaként magyarázni, merthogy „ez a kiadó csak sci-fit ad ki”, de aztán – szerkesztője tanácsára – Asimov csak visszatért az ötlet fantasy-gyökereihez, és iróniával, szarkasztikus humorral meg egy csipetnyi sejtelmességgel fűszerezte a rövid meséket.

A 18 írás formájában, stílusában meglehetősen hasonló (így viszonylag egyöntetű élvezeti értéket képviselnek, hullámok nélkül, de kiemelkedő darabok sincsenek), tartalmukban különböznek valamelyest, de egy idő után akár untathat is a sablonosságuk. spoiler Semmi bonyolult, magasröptű tudományoskodás vagy forradalmi ötlet nincs a történetekben, ám a démonka finom beavatkozásainak megvan a maga törvényszerűsége, mondhatni, adott logika/elvek mentén érvényesülnek a csodák. Az emberi jellemábrázolás és a tanulságok/csattanók szellemes megfogalmazása képviselte számomra a fő értéket. Mókás részletként emlékezetes maradt a kosaras, aki az azazeli csavar után végül spoiler Vagy az író, akinek zűrzavaros élete az entrópiahányados lejjebb szállítása után rendbe jött, ám spoiler. Vagy a repülni vágyó Baldur, aki Azazel közbenjárásával spoiler. :)

Tetszett, hogy igazából Azazel csak az elbeszélések részeként tűnik fel, így a fantasy nem érintkezik azzal a valósággal, amiben Asimov (mint szereplő) jelen van. Ez értelmezhető úgy is, hogy George igazából lódít, nincs semmilyen természetfölötti hatalma, csak nagy képzelőereje és jól jön neki az ingyensör meg -ebéd, meg az apránként kicsalt bankók.

Köszönet a kiadónak, hogy a tavaszi COVID-helyzetben ingyenessé tette az ebookot.

Igen, az Alapítvány és a robottörvények megalkotója fantasyt is írt. A Szukits-féle Encyclopedia Galactica, avagy az „Asimov összes” oldalaira sajnos a könyvpiaci viharok miatt nem fért be (jelenleg is legalább két kiadónál vannak a szerző műveinek magyar jogai), de a Galaktika pótolta a fájó hiányt és tavaly kihozta az Azazelt, Asimov urban fantasy novelláskötetét. Az egyes novellák nagyjából ugyanarra a sémára épülnek: a szerző egyik (kitalált) barátja megidéz egy kétcentis, de annál erősebb démont az alvilágból, hogy teljesítse egy (többnyire/alapvetően jó szándékú) kívánságát, de valami félresikerül (általában Azazel kissé máshogy értelmezi a kívánságot, mint George) és a korábbinál is nagyobb bonyodalom lesz az eredmény, a sztorit pedig egy ebédért cserébe elmeséli Asimovnak. Az ilyen típusú humornak még mindig Wodehouse a legnagyobb alakja, de Asimov is elég jó, szépen beosztva pedig még az ismétlődő szerkezet sem válik unalmassá.
––
(Bónusz: ha rákeresel a „devil smiley” kifejezésre, a Google nagyjából a harmadik helyen hozza a borítón vigyorgó emotikont.)

Bájos, vicces, szellemes, csavaros, (ön)ironikus, szórakoztató kis novellák, feledhetetlen szereplőkkel. Úgy tartalmazzák Asimov elméjének minden kvalitását, hogy közben semmi klasszikusan asimovi nincs bennük – csak a sorok között és mögött. Rajongóknak kötelező.
De. Mindegyik novella pont ugyanúgy vicces, pont ugyanúgy ironikus, nagyjából ugyanaz a csavar bennük. Szóval, a javasolt adagolás: max. 1x2 novella naponta. Túladagolás esetén hörgős agylob, unalom, könyv-falhozvágás előfordulhat.