Alapítvány (Alapítvány-Birodalom-Robot univerzum 15.) 91% 359 csillagozás

Szóval, hogy valaki 1941-ben ilyen világot álmodjon és azt ’51-re kiteljesítse és meg is írja könyv alakban, szerintem zseniális. Minden, amit sci-fiként ismerünk erre épül. Lehet a többit jobban szeretni, de ennek nagyságát elvitatni, botorság. Zűrzavaros politikai idők voltak azok, nem csodálkozom, hogy ez a könyvben is megjelenik. Mindenesetre ez a fajta politika sokkal értelmesebbnek tűnik számomra, mint napjaink játszadozásai. Kíváncsi lennék a filmre.
Jah és imádom az ajánlását: "Anyámnak, hamisíthatatlan szürke hajáért, amelynek nem egy szálát nekem köszönheti." Szívemből szólt.:)

A Galaktikus Birodalom megállíthatatlanul robog a pusztulás felé.Fokozatosan darabokra hull,és barbár káoszba süllyed.Ezen a szörnyű folyamaton senki és semmi nem tud változtatni.A barbár világok tengerében,mint valami világítótorony a ködben úgy fénylik Hari Seldon Alapítványa,a tudomány és civilizáció egyetlen bástyája.
Az író fantáziadús,lenyűgöző világot alkotott.Szinte már hihetetlen,hogy ez a remekmű a 40-es években íródott.Megint csak azt tudom írni,hogy a sci-fi műfaj rengeteget köszönhet Asimovnak.Persze nem hibátlanok a művei,de amit Asimov megálmodott és papírra vetett,azt érdemes elolvasni.

Időtlen idők óta el akartam már olvasni ezt a könyvet, de mindig megrettentem: annyi nagy scifi-klasszikusban csalódtam már, másrészt az eddig olvasott Asimovok sem vettek le a lábamról maradéktalanul, na meg ráadásul vegyesek a vélemények itt is. Persze közben meg irtóra zavart, h már megöregszem meg minden, de még mindig nem olvastam az Alapítványt, szóval ennek véget kellett vetni.
Jajj és olyan jó végre egy klasszikusról jót írni és áradozni, ugyanis én ezt most imádtam minden hibájával együtt – ami valljuk be, van neki, de igazából egy percig sem zavartak olvasás alatt, csak megmosolyogtattak. Ugyanis a hibákat elnyomta az, hogy sodró lendületű, izgalmas, és ötletes. És telis tele jó kis politikával, amit imádok (mármint nem csinálni!, szigorúan csak olvasni róla :).)
Szóval jöhet az egész Trilógia, meg Birodalom, meg Robotok, meg ami csak van belőle. :))

A történelem ismétli önmagát. És ami még fontosabb: a fejlődés soha nem egyenes vonalú.
Az emberek örökös illúzióban élnek ezzel kapcsolatban. Egyfajta naiv önhittség ez, hogy magunk mögött hagytuk az ókort, középkort, sötét századokat, és immáron civilizált, fejlett, soha nem hanyatló ívet vesz a történelem.
Nem így van. Az Egyiptomiak elbuktak, az antik világ elbukott, a római birodalom elbukott… és helyükbe mindig érkezett valami gyökeresen más. De nem feltétlenül jobb. A technikai fejlődés sem feltétlenül egyenesen arányos a társadalmi fejlettségi szinttel, az intelligenciával, stb.

Az Alapítvány világában sok ezer évvel hagytuk magunk mögött a mai világunkat. A fejlődés részben kézzel fogható; benépesítettük a galaxist. Ugyanakkor annak egyértelmű hanyatlása is: Az ember már azt sem tudja honnan jött. Csak mendemondák utalnak rá, hogy egykoron egyetlen bolygóról indult ki a fejlődés.

Az egyes civilizációk csak örökölték a tudást, de azt már nem értik. Legtöbbjük megnyomja a gombot az atomerőműn, hogy beüzemelje, de nem érti annak működését, nem tudja megjavítani, fejleszteni.

Ehhez kapcsolódóan több ízben is megemlíteném Michael Crichton Őslényparkját; Egyfelől annak morális mondanivalója, hogy a tudomány megöröklése sajnos nem jár a felelősség megöröklésével. Aki egy élet munkájával kikísérletezte az aktuális tudást, az megtanulta tisztelni, és alázattal fordulni felé. Aki egy könyvből bebiflázta ugyanazt, már korántsem így áll hozzá. És a crichtoni előkép a gonosz kis játékokkal valóban utó-előképe az Alapítvány világának, ahol a jelenség globális (mit globális, galaxis méretű) társadalmi méretet öltött.

Itt jön a képbe a pszichohistória tudománya, mely ellentmondásba keveredhet (az általam) Crichton műveiből megismert káoszelméletnek. „Egy pillangó megrebbenti a szárnyát Tokióban és New Yorkban elered az eső”, hangzik a jól ismert elmélet. Ezzel szemben a pszichohistorikusok évezredekkel előre képesek felvázolni a történelem menetét. Erre a teóriára épül a könyv, és bár nyilván lehet vitatkozni az elképzeléssel, a levezetése rendkívül tanulságos és érdekes.

A regény önmagában szakaszos felépítésű, masszív időbeni ugrásokkal válik történelmi léptékűvé. Ilyen formán minden részben új karaktereket és szituációkat ismerünk meg. Ugyanakkor a regény lényegéből is kiérződik, hogy nem az egyes karakterek fontosak, sőt, szinte csak a nevek változnak, a figurák nem. Ismétlődés…

Néha picit zavaró lehet az egyes nevek közti hasonlóság. Nekem a Hari Sheldon és Salvor Hardin nevek rendkívül összecsengenek, és Hober Mallow is beáll a sorba. (Hari / Hardin / Hober, Sheldon / Salvor). Vajon volt ebben valami szerzői tudatosság? Szerepük mindenesetre egyértelműen egybevág.

Már az olvasás elején megjegyeztem magamban, hogy a történet akár az ókori Rómában is játszódhatna, melyben aztán Makkai László utószava megerősített. Ebben a regényben nem a klasszikus tudományos-fantasztikus megközelítéssel találkozunk, inkább egyfajta szocio-fantasztikummal. A cselekmény nagyrészt párbeszédekben zajlik és a fordulatok -ismétlem magam- ismétlik magukat.

Asimov és az ő Alapítványa már évek óta kísért, és most szembenéztem vele.
Nehezen kapott el, időközben letettem (nem kellett volna), újrakezdtem, és elolvastam.
Van benne valami, a világban, amit Asimov épített, a világban, mely halad előre a romlás felé. Hiába tudom, a jövőben játszódik, hogy kitaláció, el tudom hinni, egyszer megtörténhet. Ez pedig Asimov érdeme.
Egy-egy jelenet korszakot ír le – mi ez, ha nem zsenialitás.
Úgy érzem, én és Asimov még csak most kezdünk el beszélgetni, s nagyon hosszúra fog nyúlni az esténk.
Van mit tőle meghallgatnom, mire odafigyelni, és magammal vinni.

Nálam jobban talán csak egy hivatásos szociológus élvezte volna…

Élt egyszer egy Isaac Asimov nevű férfiú. Legnagyobb szerencsénkre úgy döntött, tollat ragad, és papírra veti azokat a világokat, amelyek elméjében éltek. Ezek közül az egyik a Galaktikus Birodalom, 25 milliónyi lakott bolygójával. Más még elképzelni sem tud ekkora mérteket, Asimov még alkotni is képes volt benne.
Az Alapítvány pont olyan sci-fi, amelyet nagyon szeretek: megfelelően keverednek benne a tudományos és fantasztikus elemek. Emellett az emberi tényező sem veszlik el a sorok között.
Asimov úgy tudott írni a távoli jövőről, hogy az a mának szóljon. Gondoltai az évek múlásával nem elkopnak, hanem nemesebbé válnak.
Emelem képzeletbeli kalapom a mester előtt.

Hát ööö… izé… Szóval nekem ez a legeslegelső találkozásom a sci-fi irodalommal, és valami teljesen másra számítottam. Azt hittem, hogy lesz benne jó adag csillagközi háborúzás, meg csillagközi szerelem, meg csillagközi barátság, meg csillagközi furalények (tudom, tudom, menjek és nézzem meg a Csillagok háborúját), ehelyett ez a regény tömény csillagközi politika. A politikát meg úgy, ahogy van, ki nem állhatom, csillagközi vagy sem.
A történet emlékeztetett Az ember tragédiájára, ahogy az emberiség történelme során más és más elvek alapján próbál boldogulni. De Madách drámája sokkal érdekesebb, mint az Alapítvány. Ezt én untam. Hiába a jövőben játszódik, ez itt az ötvenes évek, az állandó szivarfüstjével, az atomenergia mindenhatóságának gondolatával és a láthatatlan asszonyaival. Ja igen, és a fordítás… Egy csillag levonás a fordító munkájának jár. És minden eddigi kiadás ugyanezt a változatot tartalmazza. Bahh.

Asimov igazi erőssége a kozmikus és évszázados távlatok bemutatása, amikor a történet főszereplője nem egy vagy több ember, hanem maga a galaxis, vagy ha úgy tetszik, a történelem. Ellenben kifejezetten nem ért a plasztikus, életszerű szereplők megalkotásához. Ezért marad nekem az Alapítvány első része a szerző igazi főműve, mert a novellafüzér-szerű, évszázadokon át nyúló történetben nincs szükség különösebben kidolgozott karakterekre, annál nagyobb lehetőség van kibontani a történelem menetét.

Ami azt illeti, kellemeset csalódtam; mármint eléggé tartottam tőle, hogy tényleg semmit de semmit nem fogok érteni, mert mégiscsak matekos meg statisztikás meg minden effélének tűnt első hallásra a jövőszámítgatós sztori, aztán tessék, itt ez az izgalmas, érdekes világ, amiről még alig tudok valamit, és a java még hátra van. Mert az elég egyértelmű számomra, hogy ennek a könyvnek a végeztével nem nagyon fogok tudni pl. a történetéről írni, lévén az egész inkább csak bevezetésnek, alapozásnak tűnik. Szóval ezután jön majd az érdemi cselekmény, felteszem. Ezzel együtt is tetszett ez a könyv, örülök, hogy végre volt merszem belevágni. :)
Szóval nagyon szép meg jó meg minden, és tűkön ülök, hogy kézbe vehessem a folytatást, és kideríthessem szépen, hogy mire is megy ki ez az egész.
Üdítő hatása volt most rám ennek a könyvnek, jólesett kirándulást tenni a klasszikus sci-fi irodalom tájaira. Alapjában véve izgalmas szórakoztató irodalom, de ugyanakkor megkívánja, hogy odafigyeljek minden sorára, ha követni akarom az eseményeket, és ami cserébe magával ragad képzeletbeli világokba, és még az agytekervényeimet is megmozgatja. Röviden úgy mondanám: olyan könyv, ami tök jó. :D

Bővebben itt: http://hoovirag.blogspot.com/2012/01/isaac-asimov-alapitvany.html