Van ​Gogh élete 93% 116 csillagozás

Szinte azt írtam, hogy legkedvesebb festőm életregénye. De hát ez körülbelül olyan fura lenne, mintha valaki, aki életében alig egy tucatnyi könyvet olvasott, a legkedvesebb írójáról beszélne. Nagyon vékonyka szálak fűznek engem a festészethez (sajnos), de ez is elég volt – no meg egy valamikor régen látott életrajzi film fel-felderengő hangulata – ahhoz, hogy ne tudjam elfogulatlanul olvasni a regényt. Ami amúgy nem tökéletes, néhol kissé romantikus túlzásokba is keveredik, de többnyire nagyon olvasmányosan és szuggesztíven eleveníti meg van Gogh életútját a fiatalkori útkereséstől haláláig.
Szerettem Stone atmoszférateremtő készségét, mesélni tudását, azt ahogy a regény folyamán a színekkel, jelzőkkel bánik. Nemcsak Vincent életútjának állomásait, mozzanatait követi pontosan, hanem finom érzékkel, valósággal festi a szöveget maga is, a színek, a fény, a levegő például pontosan ott jelenik meg a regényben, ahol Vincent festészetében is. A leírások, a festmények szinte élővé elevenítése, születésük, ihletésük momentumának megragadása jól ellensúlyozza a párbeszédek néholi erőltetettségét, egyes információk kissé suta dialógusokba való beépítését. Akárcsak az ihletett környezetrajz, az életút stációinak bemutatása – Londontól a Borinage komor, nyomorúságos, nélkülözésbe és kilátástalanságba süllyedt bányavidékén, Hágán, az új életet jelentő Párizson át az „epileptoid” városig, Arles-ig, St. Remy-ig, majd az utolsó állomásig, Auvers-ig.
Egy fiatalember identitáskereső útjának útvonala ez, egy különc, mogorva, rendkívül idealista, naiv és kapcsolataiban félszeg fiatalemberé, aki egyik pokolból a másikba űzi magát, szinte megszállott, kitartó makacssággal. Megjárja a fizikai és lelki nyomor legmélyét, harcol a világgal, a társadalommal, Istennel és önmagával. Hol krisztusi alakká válik, hol ördögivé. Megpróbál közösséget vállalni a nélkülözőkkel, megpróbál megváltóként áldozatot hozni értük – hiába. Mégiscsak ember ő. Magányos ember, aki értelmet próbál adni életének, és aki végül a művészetben találja meg lázas keresése eszközét (?)-tárgyát (?). Elveszít egy hitet, talál egy ugyanúgy kételyekkel és önmarcangoló kérdésekkel teli másikat. És beleveti magát, a szokásos önpusztító szenvedéllyel. Csodák születtek ebből a szenvedélyből, míg Vincentet felemésztette a gyors lángolás.
Mit szólt hozzá a külvilág? Amit mindenkihez, aki ennyire kölönbözik tőle, és elveti szabályait. Elfordul tőle, gúnnyal illeti, őrizetbe vevését kéri. Annál is értékesebb Theo kitartása. Odaadó, testvér, aki önzetlenül és mindenek ellenére Vincent mellett áll, mindvégig, egyedüliként hisz benne akkor, mikor ismerős és ismeretlen, család és szakmai világ is értetlenül távolodik el tőle. Tiszteletre méltó társadalmi helyzet megtartása, kivívása, pénzzé váltható értelmes munka – az elvárás, aminek Vincent képtelen, illetve nem hajlandó eleget tenni. Ehelyett eszelősnek tartott, elviselhetetlen jellemű csavargó lesz belőle… És az is marad élete végéig, hiszen a „rehabilitálás” túl későn következik be.

Ha nem tudná az ember, hogy komolyan dokumentált életrajzi regényt olvas (amelyet alapos kutatómunka előzött meg, és többek közt többszáz, a két van Gogh testvér közt váltott levél állt a szerző rendelkezésre hiteles dokumentumként), könnyen azt gondolhatná, hogy Stone vett pár életrajzi adatot, aztán fantáziáját szabadon engedve kreált köré egy blikkfangos bestsellerízű történetet. Merthogy Vincent élete, sorsa, alakja minden, csak nem valószerű. És persze mégis.
Ami pici hiányérzetet hagyott bennem: Stone az ismerhető tényeken túl nem akar mélyebbre ásni – pszichologizálni, körüljárni Vincent jellemét, viselkedését, betegéségét. Nem megy bele a lélektani oknyomozásba. Persze megvan ennek is a magyarázata.
Ettől függetlenül nagyon jó volt olvasni. Napokig a hatása alatt voltam, van Gogh képeket nézegettem, utánaolvasgattam, kérdéseket tettem fel, válaszokat kerestem.

I'm just a soul whose intentions are good,
Oh Lord, please don't let me be misunderstood" /Nina Simone/

Ez a dal nálam összefonódott Vincent Van Gogh-gal, mióta Párizsban hallottam egy hozzá fűződő „kiállításon”. Most, hogy már ismerem az életrajzát, elmondhatom, hogy bizony ez telitalálat volt.

Egyszerre sajnáltam és viszolyogtam a festőtől, érdekes volt úgy olvasni ezt a remek regényes életrajzot (ami egyébkent bravúr, ha nem tudnám mennyi kutatómunka volt benne, simán rávágnám, hogy kitalált az egész), hogy egyszerre átéreztem mindkét fél helyzetét.
Ott van Vincent, aki gazdag családba született és mondjuk ki: ez az egyetlen oka, hogy egyaltalán megérte a harmincat. Ambiciózus, bár túl spontán és féktelen természetű, ugyanakkor jót akar; én teljesen ledöbbentem, amikor az ifjonti tevékenységéről olvastam a bányafaluban, amikor még sehol sem volt a festés. Ugyanakkor a családját és falunépeket is megértem, akik nehezteltek rá, hogy nem képes megállapodni és tulajdonképpen végig mások tartották el. A szerelmi kudarcokról nem is beszélve…tényleg elég creepy húzásai voltak.

Annak viszont örültem, hogy mennyit foglalkozott az impresszionistákkal, valahogy bennem eddig nem tudatosult, hogy kortársi, sőt, baráti viszonyban is volt többükkel. Monet életén kívül a többiek hátteréről nem sokat tudtam, úgyhogy igazi csemege volt számomra, aki nagy rajongója az impresszionizmusnak.
Furcsa, hogy az sem esett le, hogy Vincentre mekkora hatása volt ennek a festészeti stílusnak, pedig a párizsi múzeumban még meg is ütköztem a nagy kontraszton a klasszikus Van Gogh és a korai „normálisabb” munkái között.

Zárásként pedig nem lehet elmenni amellett, hogy Van Gogh életének tulajdonképpen két főszereplője volt: ő és öccse, Theo (akit megkedveltem). Nagyon szoros testvéri viszony volt köztük, tényleg szívet melengető, de valószínűleg nem túl egészséges. Theo volt az, aki kihúzta minden csávából és folyamatosan pénzelte, mert ő összeszedett, „rendes” életet élt. A végletekig ragaszkodott a bátyjához, már-már istenítette, pedig tulajdonképpen felnőtt életükben eléggé egyoldalú volt ez a dinamika. A regény felénél jártam, miközben festményeket nézegettem a neten – Theoról is felkutattam egy-két arcképet – amikor egyszer csak szembe jött velem egy felvétel a két fivér sírkövéről: szorosan egymás mellett, mindössze egy év különbséggel a halálozási dátumokban. A regényből kiderül, hogy ez kevesebb is volt annál: Theo nem bírta ki a bátyja elvesztését.

Tragikus emberi sorsok, nem sok vidámság: még is megéri olvasni, Irving Stone mesteri munkát végzett és tényleg emberi közelségbe hozta a festőt és korát. Csak ajánlani tudom.

Van Gogh tényleg egy őrült volt, de imádtam a regényt! Sokszor úgy éreztem, hogy abban a korszakban élek, ismerem az összes festő barátját, Zola-t az írót is :)
Theo, a bátyja, annyira jó testvér volt…hogy szerették egymást! Van még ilyen jellegű testvéri szeretet?
Az ő esetében a szerelem nem igazán jött össze, legtöbbször rossz nőkbe szeretett bele, így se család nem maradt utána, csak a képei, melyek a halála után váltak értékké.
Keserű élettörténet a festő útkereséséről, a testvéri szeretetről, majd a halálba vezető útról…élmény volt olvasni!

Ez a könyv többet tanított nekem a művészetről, annak értékéről, céljáról és útjáról, mint bármilyen tanár vagy dokumentum film.

„Ön soha nem volt normális. De egyetlen művész sem normális : ha az lenne, nem lenne művész. Normális emberek nem alkotnak műremeket. Esznek, isznak, elvégzik napi munkájukat és meghalnak. Ön túlérzékeny az élettel és a természettel szemben : ezért teszi számunkra érthetővé a dolgok lényegét. De ha nem vigyáz magára, túlérzékenysége pusztulásba viszi. A túlfeszítettség öl meg a végén minden művészt.”

Olvasás közben annyi kérdés tevődött fel bennem és annyi választ is kaptam amennyire tényleg nem számítottam. Őszintén megvallva kicsit félve kezdtem bele az olvasásba, mivel már egy pár életrajzi könyvet olvastam, de egyik sem volt olyan amilyennek én elképzeltem. Szerencsére ennél a könyvnél nem kellett csalódnom, és nem is tudom szavakkal kifejezni mennyire tetszett.
Theo és Vincent kapcsolata hűha, tényleg létezik ekkora erejű testvéri szeretet?
Vincent őrült volt? Én nem hinném.
Nagyon szomorú volt az élete de talán tényleg ennyi rossz dolog kellett ahhoz, hogy ekkora erejű dolgokat alkosson. A társadalom kirekesztette csak azért, mert nem értették amit csinál, és nem az volt a megszokott. Szenvedélye volt a művészet és ennek élt. Példaértékű, hogy sosem adta fel pedig a legtöbben azt mondták neki amit csinál az rossz. Végül rácáfolt mindenki véleményére és a legnagyobb festők közé emelkedett, kár hogy ő már ezt sosem tudhatja meg.

“La tristesse durera toujours”

Érdekes és izgalmas könyv volt. Rengeteg újdonságot megtudtam a művészről, és ahogy az író regényesen és fantáziadúsan írta meg az élete történetét, egy pillanatra se untam meg. Örülök, hogy ezt a könyvet választottam, hogy megismerhessem egyik kedvenc festőmet.
Egyáltalán nem bántam meg, élveztem minden sorát. Sokat lehet belőle tanulni.

Ha gimnáziumban ezt a könyvet a kezünkbe adták volna, azt hiszem művészettörténetből többet tudtunk volna, mint az a száraz előadás, amit akkor kaptunk.
Ahogy az olvasás során sorban merültek fel a nevek és az elméletek, néztem sorban a képeket, hogy jobban értsem. Szerintem ebbe a könyvbe sokkal-sokkal több képet kellett volna betenni.

Aztán itt van Vincent… Haragszom Vincentre. És szeretem Vincentet.
És nagyon szeretem Theo-t.

Ez a könyv borzasztó nyomasztó volt, de nagyon nagy kár lett volna kihagyni.

Nem vagyok jártas festèszetben, sőt azt kell mondanom elèg hiányos a tudásom ilyen tèren, ennek ellenère, ha mondhatok ilyet, a Csillagos èj az egyik kedvenc festmènyem. Ezek után pedig bátran kijelenthetem, hogy valóban az. Egyszerűen lenyűgözött Vincent Van Gogh èlete. Micsoda ember volt. A gúnyolódás, az emberek megvetèse, a számos kritika, a nyomor, semmi sem tántoríthatta el, sőt mindezek nèlkül talán sohasem születtek volna meg ezek a csodálatos festmènyek. A kapcsolata öccsèvel, egyetlen igazi támaszával, aki tiszta szívèből szerette ès mindig kitartott mellette, szinte hihetetlennek tűnik. A vège pedig… spoiler Szívszorító.

Szeretem Van Gogh képeit, főleg a Párizs után készülteket, a világosabb élénkebb színek már nem olyan nyomasztóak, mint amikor még csak próbálgatta a festészetet. Sajnos, mire igazán kibontakozhatott volna, mire végre ráléphetett volna a siker útjára a betegsége tönkretette és ez vezetett az öngyilkosságához. Szép gondolat, mennyi szép alkotás születhetett volna, ha még él pár évtizedet. Stone regényében szépen végigkísérhetjük a kezdeti szenvedést ami a további években sem változott, a művészetben és a szerelemben sem volt szerencséje, de a párizsi évek, amikor a híressé vált impresszionisták között lehetett, valamennyire felélénkítették és megváltoztatták. Egyedül Theo öccse tartott ki mellette és segítette élete végéig és bízott a tehetségében.

Letehetetlen!
A könyv olvasása óta ha valami apró-cseprő dolog miatt mérgelődöm csak eszembe jut a festő és megkérdezem magamtól, hogy tulajdonképpen mi bajom is van?