Hat terápiás történet… néha nem tudtam eldönteni, kinek a terápiája ez.
Volt, hogy úgy éreztem Yalomé. (Mintha a Pauláról szóló novellában a saját élményeit próbálná kiterápiázni magából.)
A történetek jellege, még a narrációs technikáik, írói eszközeik is eltérnek. Mintha Yalom azt is igyekezett volna megmutatni a kötetben, hogy lám, még ilyet is tud, meg olyat is, meg amolyat is. De nem érződik erőfitogtatásnak ez, mert minden történetben van egyfajta könnyedség, amitől azt érezzük, igen, ezt a történetet csak így lehetett volna elmesélni.
Ezen a könyvön is átszűrődik Yalom hitvallása: hogy a terapeuta is csak ember, nagyon is emberi reakciókkal, érzésekkel, hibákkal. Ezt talán nem is lehet elégszer hangsúlyozni.
Nagyon tetszik, hogy a terápiás kapcsolatra, mint kölcsönös, egyenrangú viszonyra tekint, és igen is hajlandó tanulni a klienseitől, tényleg végiggondolni a reflexióikat.
Az a rész például nagyon megmaradt bennem, amikor a sokszoros veszteséget elszenvedő, gyászoló özvegy szembesíti azzal, hogy bezzeg neki milyen tökéletes az élete, és fel se foghatja, ő min ment keresztül. Felveti az örök kérdést, hogy vajon jobb-e egy saját élményű segítő, mint egy kívülálló. Erre mindenkinek meglehet a maga válasza, saját meggyőződése szerint. Yalom is eljut a sajátjáig, de szerintem már az eleve nagyon fontos, hogy a kérdés felmerül, és hajlandó róla elgondolkodni, komolyan venni.
Az a történet is nagyon tetszett, amiben a kliens véletlenül meghallja a terapeuta diktafonra mondott reflexióit saját magáról.
Két dolog miatt fogott meg az a történet: egyrészt érdekes látni, hogy bár nyilván a szakember sokkal élesebben fogalmaz akkor, amikor a kliens nem hallja, sőt, mond akár bántó dolgokat is, mégis hiteles tud maradni a megnyilvánulásaiban. Tehát nem hazudik a kliensnek, nem válik kétszínűvé, a kommunikációja végig őszinte, csak épp nyilván máshonnan közelíti meg a problémákat. Ettől még igen, lehetnek indulatai, akár negatív érzései is a kliense felé, csak ez nem feltétlenül a kliensre tartozik.
A másik dolog pedig az, amit Yalom „tanulságként” le is von: a szakember soha nem tudhatja biztosan, hogy a kliensben bekövetkező változás minek az eredménye. Megveregheti a saját vállát, hogy milyen ügyes volt, amiért elérte ezt a változást, de egy rakás dologról nem fog tudni, ami közben a másik ember életében zajlik, és ami ugyanúgy hatással van rá.
Ez egyébként nemcsak terápiás kapcsolatokra nézve lehet fontos tanulság… lehet, hogy teljesen mást gondolok a velem kapcsolatban álló viselkedésének okairól, mint amik egyébként a valós okok.
Az utolsó, címadó történet tetszett a legkevésbé. Nem jött be ez a, nem is tudom, mágikus realista szál (pedig amúgy szeretem a műfajt! :)), ez volt az egyedüli olyan írói eszköz, amit nem éreztem a helyénlévőnek, kiugrott a többi közül. Enélkül is éppolyan érdekes lett volna a kötet, mint amilyen egyébként volt is. :)
(Az viszont ügyes húzás volt, hogy nem hagyták meg a magyar kiadáshoz az eredeti kötet címét. A magyar macska átka sokkal izgalmasabb cím, mint az eredeti, ami nekem túlzottan freudi áthallásos. :P)