Laterna magica 19 vélemény
A 2007. július 30-án elhunyt Ingmar Bergman önéletrajza a filmekből, forgatókönyvekből, színházi rendezésekből álló páratlan életmű záróköve, ismételt igazolása annak a mindig is sejtett ténynek, hogy A nap vége, A csend, a Persona, a Rítus, a Suttogások, sikolyok, a Fanny és Alexander írója és rendezője valódi anyagból, megélt élményekből, tulajdon életéből építette műveit.
Önéletírása számos ponton világítja meg mű és alkotó viszonyát, és fényesen bizonyítja, amit magyarul megjelent forgatókönyvei, filmnovellái óta már nálunk is sokan tudnak: hogy Bergman írónak is kivételes tehetségű.
Könyörtelen igazságkereső, aki nem kímél senkit és semmit, legkevésbé önmagát. A lényeget kutatja mindenben, így kerülhet könyvében egymás mellé a legnagyobb természetességgel a megalázó testi bajok leírása és Garbo, Chaplin, Karajan, Oliver portrévázlata, a gyermekkori pofonok és a felnőttkori rendőri meghurcoltatás, kamaszkori élmények a náci Németországban, riasztó tapasztalatok a svéd szocialista „pokolban”, menedékkeresés és részbeni kirándulás a „demokratikus” Münchenben, siker és kudarc, sírás és nevetés. És, talán mondani sem kell, ítélet nincs: Bergman nem dicsőül meg – sőt ellenkezőleg, inkább az esendő, a szenvedő, a gyarló emberi arcát mutatja.
| Kiadás | ISBN | Oldal | Fordította | Illusztrálta | |
|---|---|---|---|---|---|
 Európa, 1988 | 9630747820 | 286 | Kúnos László | Ugrás | |
| Európa, 2007 | 9789630785303 | 478 | Kúnos László | Ugrás | |
| Európa, 2011 | 9789630792684 | 480 | Kúnos László | Ugrás |
Most olvassa 3
Várólistán 10
Kívánságlistán 7
Népszerű értékelések
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Azt hiszem Bergman csak félig ismerhető meg ebből a könyvből és ez a fél a rosszabbik oldala a személyiségének, de biztos vagyok benne hogy volt egy másik fele is. Bevallotta testi-lelki gyengeségeit, elmesélte a sikertelenségeit munkájában és kapcsolataiban. De hol maradnak a sikerek? Azért néha azokról is ír: "Jó házasság, jó barátok, jó anyagi helyzetben és jól működő vállalkozás. Lágy szellők fújdogáltak kissé elálló füleim körül, az élet jobban ízlett, mint valaha. A Jelenetek egy házasságból nagy sikert aratott. A varázsfuvola úgyszintén.", de az 500 oldalban csak néhányszor fordul elő bármi ilyesmi. Miért lehet ez? Valamiféle vele született pesszimizmus miatt, esetleg csak túl szerény és nem akar dicsekedni? A gyerekkora, amit én egy sokéves traumaként értékelek lehet talán mindennek az okozója, de legalábbis nagyban hatott rá már akkor is, hiszen a kis Bergman többször megpróbálja megölni a bátyját, és egyszer majdnem sikerrel is jár. Történik ilyen egy normális családban? Felfogható ez természetes testvéri viszálykodásként?
Élete nehéz pillanatait (ezekből volt elég) hatalmas őszinteséggel meséli, adócsalási vád, letartóztatás, színházi és filmes kudarcok.
Sajnáltam, hogy sokat ír a színházi tevékenységéről, a filmjeiről viszont ehhez képest alig, néha és csak egy-egy mondat erejéig. Persze nem filmelemzéseket vártam tőle, de a semminél azért többet.
Ami előtt értetlenül állok az az, hogy körülötte mindenki feltűnően beteges, a színészek állandóan lebetegednek, ahogy ő is, mindenki kórházba kerül és megműtik, ő pedig összeomlik és a pszichiátriára is bekerül. Én vagyok csak körülvéve egészséges emberekkel?
Minden hiányossága és csapongó stílusa ellenére öt csillag, nekem nagyon érdekes olvasmány volt, bár amit a fülszöveg állít, hogy "Bergman kivételes tehetségű író" az elég erős túlzás és marketing-szöveg, de tény hogy élvezetesen ír.
Nekem főként a gyerekkorára vonatkozó rész tetszett. Azt jól össze is tudtam kötni a szüleiről szóló könyvével (A legjobb szándékok), ami nekem azért jobban tetszett.
Nem is tudtam, hogy Bergman ennyire színházi ember volt. Így aztán nekem – akit nem túlzottan vonz a színház – ezek a részek kissé hosszadalmasak, de végül is élvezhetőek voltak.
Kifejezetten meglepett, hogy Bergman a saját gyerekeihez fűződő kapcsolatairól szinte semmit nem ír. Ez nem tetszik benne. Sem Bergmanban, sem a könyvben.
Az aktuális feleségeket, szeretőket nem mindig bírtam követni. Szerintem ő se nagyon. :-)
Mindenképpen érdekes könyv, akit a bergmani háttér érdekel, annak különösen.
Engem azonban ismételten abban a hitemben erősített meg, hogy egy igazi műalkotás mindig is független, önállóan létező teremtménye a művésznek, vagyis egyáltalán nincs szükség a műalkotás befogadásához, megértéséhez, élvezetéhez a művész életének ismeretére. Érdekesnek érdekes lehet, de legalább annyiszor gátolja a műalkotás természetes hatását, mint ahányszor segítheti. Szerintem.
Bergman az ő kemény és őszinte mondataival hatással van az olvasóra, kemény hatással. Feltesz jó néhány kérdést nemcsak önmagának, hanem az olvasónak is. Őszinte válaszokra ő bátor, no az olvasó az-e? Nehezen felejthető.
érdemesebb lett volna úgy elolvasni, hogy mélységesebben tisztában vagyok a bergmani életművel, de így sem kellett feladnom, csak lassal haladtam a sok új információ és a fehér foltok miatt.
Népszerű idézetek
A későbbi fejlemények ismeretében ma már tudom, hogy több mint negyven évnek kellett eltelnie, amíg érzelmeim kiszabadulhattak abból a zárt térből, ahol éltek. Addig az érzelmek emlékeiből táplálkoztam, jól tudtam, hogyan kell az érzelmeket reprodukálni, de a spontán megnyilvánulásaim soha nem voltak igazán spontánok, mindig eltelt egy másodpercnyi idő intuitív élményem és érzelmi kifejeződése között. Ma, amikor nagyjából gyógyultnak tartom magam, azon tanakodom, van-e vagy lesz-e valaha olyan eszköz, amellyel mérni és definiálni lehet az olyan neurózist, amely ennyire megtévesztően tudja elbohóckodni a normalitást.
Nem ismerem azt az embert, aki voltam negyven évvel ezelőtt. Kelletlenségem annyira mélyről fakad, és elfojtógépezetem még most is olyan hatásosan működik, hogy nehezen tudom előhívni a képet. E tekinteteben a fényképek nem sokat érnek. Csak álarcok láthatóak rajtuk, fedezékben. Ha úgy éreztem, hogy támadnak, haraptam, mint egy rémült kutya. Senkiben nem bíztam, senkit nem szerettem, senkire nem volt szükségem. A szexualitás démona örökös hűtlenségbe és kényszercselekedetekbe hajszolt, szüntelenül gyötört a vágy, a félelem, a szorongás és a rossz lelkiismeret.
Így hát mindig magányos voltam és dühös. (…) Tudtam, hogy van bennem rábeszélőképesség, rá tudom venni az embereket, hogy megcsinálják, amit akarok, tudok társaságbeli módon elbűvölő lenni, ha kedvem tartja. Tudatában voltam annak is, hogy van érzékem a megfélemlítéshez és a lelkifurdalás érzésének felkeltéséhez, hiszen gyerekkorom óta jól ismertem a félelem és a lelkiismeret működésének mechanizmusát. Egyszóval zsarnok voltam, aki azonban élvezni nem tudja hatalmát.
147.old.
Egy forgatási napot választok 1982 januárjából. Hideg idő volt, a feljegyzéseim szerint mínusz húsz fok. Szokás szerint öt órakor ébredek, pontosabban ébreszt fel és rángat ki legmélyebb álmomból valamiféle gonosz szellem, és máris teljesen éber vagyok. Hogy szembeszállhassak a hisztériával és zsigereim szabotázsával, nyomban felkelek, és néhány másodpercig csukott szemmel, mozdulatlanul állok a szoba közepén. Áttekintem pillanatnyi helyzetemet: hogy van a testem, hogy van a lelkem, és, mindenekelőtt, mik az aznapi teendők. Megállapítom, hogy eldugult az orrom (a száraz levegő miatt), fájdalmat érzek a bal herémben (valószínűleg rák), sajog a csípőm (a megszokott módon), zúg a rossz fülem (kellemetlen, de nem kell törődni vele). Megállapítom továbbá, hogy hisztériám mérsékelt, hogy félelmem a bélgörcstől nem túlságosan erős, hogy aznapi munkám Ismael és Alexander jelenete, és aggódom, hogy ifjú és bátor címszereplőm nem lesz képes megbirkózni ezzel a jelenettel.
Filmrendezőnek lenni néha különös boldogság. Soha el nem próbált arckifejezés születik egy pillanatban, és a felvevőgép rögzíti ezt a kifejezést. Ma pontosan ez történt. Alexander váratlanul, eddig nem látott módon elsápadt, és valódi fájdalom jelent meg az arcán. A kamera rögzítette ezt a pillanatot. A megfoghatatlan fájdalom, melyet korábban nem láttunk, és később sem tért soha vissza, néhány másodpercre megjelent, és a filmszalag elfogta a pillanatot. Ilyenkor úgy érzem, hogy érdemes volt napokon és hónapokon át kiszámítottan és tervszerűen dolgozni. Talán ezekért a röpke pillanatokért élek.
Akár a gyöngyhalász.
67.old.
Charlie Chaplin ellátogatott Stockholmba, hogy reklámot csináljon akkoriban megjelenő önéletrajzának. Kiadója, Lasse Bergström megkérdezte, nem akarnék-e találkozni a nagy emberrel a Grand Hotelban, és én akartam. Egyik délelőtt, tíz órakor, kopogtattunk szobája ajtaján. Chaplin maga nyitott ajtót. Kifogástalanul volt öltözve, frissen vasalt, sötét öltönyt viselt, zakója hajtókáján a Becsületrend szalagja virított. Gazdagon árnyalt, rekedtes hangján a verzátus ember udvariasságával köszöntött bennünket. felesége, Oona és két gazella szépségű kislánya is előjött valamelyik belső szobából. Rögtön a könyvéről kezdtünk beszélgetni. Megkérdeztem, mikor fedezte fel először, hogy nevettetni tud, hogy a közönség nevetése csakis neki szól. Élénken bólogatott, és készségesen válaszolt. A Keystone cégnél dolgozott a Keystone Copsnak nevezett artistacsoporttal. Nyaktörő mutatványokat csináltak egy álló kamera előtt, afféle színpadi varietészámokat. Egyik nap egy fehérre festett arcú, óriás termetű, szakállas banditát kellett kergetniük. Ez amolyan rutin feladatnak számított. Hosszas futkosás, bukdácsolás és számtalan zuhanás után valamikor délután elkapták a gazfickót. A földön ült, a rendőrök körülvették, és gumibotjaikkal ütötték a fejét. Chaplinnek ekkor az az ötlete támadt, hogy nem üti folyamatosan, ahogy instruálták. Inkább kiválasztott magának egy olyan helyet a körben, ahol őt jól lehetett látni. Itt aztán hosszasan készülődött az ütéshez, gondosan kimérte botjával a távolságot, többször is nekigyürkőzött, de az utolsó pillanatban mindig megállt. Amikor aprólékos előkészítés után végül mégiscsak rászánta magát az ütésre, melléütött, és hasra esett. A filmet nyomban bemutatták egy Nickel-Odeonban.
És amikor melléütött, akkor először nevetett a mozi közönsége Charlie Chaplinen.
238.old.
A gyerekkor kiváltsága: akadálytalanul mozogni varázslat és zabkása, határtalan iszonyat és kirobbanó öröm között. Csak a tilalmak és szabályok szabnak határokat, de ezek is elmosódnak és legtöbbször érthetetlenek. Tudom, például, hogy nem értettem meg, amit az idővel kapcsolatban mondtak: tanuld már meg végre, hogy pontosnak kell lenned, hiszen kaptál órát, és tudod is már használni. Mégsem létezett számomra az idő. Elkéstem az iskolából, elkéstem az étkezésekről. Gondtalanul barangoltam a kórház parkjában, nézelődtem és álmodoztam, az idő megállt, valami eszembe juttatta, hogy talán éhes vagyok, és aztán kitört a botrány.
Nehéz volt megkülönböztetni képzeletem szüleményeit attól, amit valóságosnak tartottam. Némi erőfeszítéssel ugyan elérhettem volna, hogy a valóság megmaradjon valóságosnak, de ott voltak például a szellemek és kísértetek. Velük mit kezdjek? És a mesékkel? Azok talán valóságosak? És Isten és az angyalok? Jézus Krisztus? Ádám és Éva? Az özönvíz? És mi történt valójában Ábrahámmal és Izsákkal? Ábrahám tényleg el akarta vágni a fia nyakát? Feldúltan néztem a jelenetet Doré metszetén, azonosítottam magam Izsákkal, és így már valóságos volt: apa el akarja vágni Ingmar nyakát. Mi lesz, ha az angyal későn érkezik? Akkor majd sírhatnak. Folyik a vér, és Ingmar sápadtan mosolyog. Valóság.
És ekkor jött a vetítőgép.
17.old.
Ez a parlagias bergmani feszélyezettség, ez a félénkség a kiszámíthatatlan érzésektől: jobb félrehúzódni, hallgatni, kitérni. Az élet épp elég veszélyes így is, köszönöm, de én inkább óvatosan visszavonulok, kíváncsiságom szorongássá változik, nekem jók a szürke hétköznapok is. Azokat át lehet tekinteni, azokat kézben lehet tartani.
Megvetem Waltert, aki délelőtt tizenegykor már kapatos, és a zavaros magánügyeit böfögi ki magából. Undorodom Teresától, akit mindig izzadság- és parfümszagú felhő vesz körül, s aki mindig rám ront és megölel. Legszívesebben megverném Pault, a szerencsétlen buzeránst, aki magas sarkú cipőben állít be, noha tudja jól, hogy egész nap lépcsőkön kell ugrálnia a színpadon. Utálom Vajnát aki zacskókkal és szatyrokkal megrakodva, kócosan, büdösen, ápolatlanul érkezik, mindig egy perccel később, mint ahogy kellene. Bosszankodom Sara miatt, aki otthon felejtette a szövegét, és mindig van egy-két fontos, elintézni való telefonja. Nekem nyugalomra, rendre, kedvességre van szükségem. Csak úgy közelíthetjük meg a végtelenséget. Csak úgy oldhatjuk meg a rejtélyeket, csak úgy ismerhetjük meg az ismétlődés működését. (…) Minden jó színész tudja a titkát, a középszerűeknek meg kell tanulni, a rosszak soha nem tanulják meg.
36.old.
Hosszabb időn át együtt éltem egy idősebb, rendkívül tehetséges színésznővel. Gúnyolta a tisztaságelméletemet, és azt állította, hogy a színház mocsok, kéjvágy, düh és megátalkodottság. Azt mondta: egy baj van veled Ingmar Bergman, hogy szenvedélyesen szereted az egészségességet. Erről a szenvedélyről le kell szoknod, van benne valami, ami hazug és gyanús, határokat von köréd, melyeket nem mersz átlépni, te is elmehetnél, mint Thomas Mann Doktor Faustusa, a szifiliszes szajhádhoz. Lehet, hogy igaza volt, lehet, hogy egy pop-artos, kábítószeres világ romantikus gondolathordaléka jött ki belőle, nem tudom. Csak azt tudom, hogy ez a szép és zseniális színésznő elhülyült, elvesztette a fogait, és meghalt ötvenévesen egy elmegyógyintézetben. Ennyiben meglett az eredménye annak, hogy kiélte magát.
37.old.
A barátságra való alkalmasságomat illetően egyébkén nincsenek illúzióim. Kétségtelenül hűséges vagyok, de végtelenül gyanakvó. Ha úgy érzem, megcsalnak, én is gyorsan hűtlen leszek, ha úgy érzem, ejtenek, én is elvágom a szálakat, ehhez megvan a kétes értékű, nagyon is bergmani tehetségem.
