Szíves ​kalauz 4 csillagozás

Illyés Gyula: Szíves kalauz Illyés Gyula: Szíves kalauz

Szovjetoroszországról ​könyve, magyar író tollából, Magyarországon – 1934-ben.
Olyan könyv, amelynek gyorsan – alig néhány hét alatt – írt szövege előzően napilapban is megjelent.
Folytatásról folytatásra erősödő s élesedő hatást keltve, két oldalról is, két ugyancsak ellentétes oldalról.
Az egyik nem nyilvánult, nem nyilvánulhatott meg. Annál inkább a másik, sajtótámadásban, személyes rágalmazásig és fenyegetésig menő politikai indulatban. És természetesen cenzori, illetve sajtóirodai beavatkozásban. A tollnak, amely mégis ki akarta fejezni a magáét, napról napra meg kellett vívnia, körbeforogva szinte, valami új akadállyal. Kezdtem erről az időről följegyzést, nem közöltem, ez sem erre alkalom.
Valahányszor fölmerült ennek az 1934-ben kelt útijegyzetnek újranyomása, azt kértem, úgy adjuk ki, egy mondatnyi változtatás nélkül, ahogy akkor először megjelent. Helyeslem az írói alkotások bármily szempontú tökéletesítését, javítását, verseimet egy életen át… (tovább)

>!
Szépirodalmi, Budapest, 1980
708 oldal · ISBN: 9631513319 · Illusztrálta: Borsos Miklós
>!
Szépirodalmi, Budapest, 1974
744 oldal · ISBN: 9631500918 · Illusztrálta: Borsos Miklós
>!
Szépirodalmi, Budapest, 1966
636 oldal

Várólistára tette 4

Kívánságlistára tette 1


Kiemelt értékelések

kaporszakall >!
Illyés Gyula: Szíves kalauz

Hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy Illyés milyen jó író. Ezek az útijegyzetek is meghökkentően színesek, elevenek, s főleg eredetiek: a szerző olyan ritka képekkel és portrékkal is megajándékoz, amelyeket magam észre se vennék. Hogy néhány példát is mondjak: 1934-es szovjet útján az első reggel, amikor moszkvai szobájának ablakán kinéz, a szemközti négyemeletes ház tetején két uszkárt lát futkosni. Vagy amikor a bázeli székesegyház kanonok-ülései tövében felfedezi azokat a kis cseles, faragott seggtámaszokat, amelyek lehetővé tették, hogy a derék atyák órák hosszat látványosan térdepeljenek (az áhítatos hívek legnagyobb bámulatára), mivel valójában továbbra is kényelmesen ültek… Egy 1965-ös újságcikkében arról ír, hogyan feji a kecskéket Párizs külvárosában a bojtár a lakók bádogedényeibe, mialatt a nyáj többi része a házak közti kis térségen toporog. És kapunk tömör, helyenként fergeteges portrékat is, pl. 1947-es francia útjának kezdetén A Vámos c. kis remeket (ami először csalódást okozott, mert a nagy 'V' kezdőbetű alapján én a Vámos Rousseaut, a naiv festőt vártam, ehelyett egy kis pillanatkép fordult elém, egy valódi francia csinovnyikról).

De haladjunk sorjában – a kötet is azt teszi. Az első harmad az Oroszország c. útinapló, 1934-ből. Illyés óvatosan, már az elején említést tesz Patyomkinról, és az ő kirakati falvairól. Később ő is áldozatul esik a propagandának, de jóval kevésbé, mint azok a társutas (hasznos hülye) nyugat-európai írók, akik hozsannákat zengenek a látottakról (lásd pl. G. B. Shaw-t). Illyés persze nem láthatja mindazt, amit gondosan titkolnak előle, de kíváncsian kérdez, őszintén kritizál, és nyitva tartja a szemét. Megcsodálja az új gyárakat, de figyel az utcán kolduló, otthontalan gyerekekre is. Feszegeti a falusi élet konfliktusait, korrektül elmondja, amit neki elmondanak, de azért rákérdez a Holodomorra (amire a házigazdák persze úgy tesznek, mintha nem is értenék, miről van szó). A tisztogatások első hullámáról egy szó sem esik (erről kevés információ szivárgott ki külföldre), de a lepusztult lakótelepeket, a kátyús utakat megfigyeli a szerző. Egyáltalán: igyekszik az élet napos és árnyékos oldalát egyformán bemutatni. Baloldali érzelmeit (egy cselédsorból magát felküzdő értelmiségi ugyan mi más legyen, mint baloldali – netán konzervatív?) nem titkolja, de becsülettel elmegy a pravoszláv istentiszteletre, és meginterjúvolja a pópát. Érdekes és – gyakori naivitása mellett is – tanulságos beszámoló; közel kilencven év elmúltával már patinája van.

A második – viszonylag rövid – opusz (Egy utolsó hét) az író svájci és francia-alpokbeli élményeit beszéli el 1939 augusztusában, az utolsó békehéten, közvetlenül a lengyelországi német támadás – tehát a második világháború kezdete – előtt. Rövid, de velős darab; tetszett.

A harmadik- terjedelmesebb – útirajz 1947 elejéről (Franciaországi változatok) a párizsi békekötésről is tudósít, de javarészt a párizsi kulturális életről, az ottani írókkal-költőkkel, régi barátokkal (és szerelmekkel) történt nosztalgikus találkozásokról, beszélgetésekről számol be, vissza-visszapillantva a húszas évekre, amikor a szerző és barátai maguk is a húszas éveikben jártak. Nekem kissé megkopottnak tűnik ez a napló, jóllehet, ennek első fejezete A Vámos című, már említett, remek tisztviselő-portré.

Kifejezetten érdekes, szociográfiai jellegű munka viszont az Egy falu Dél-Franciaországban, mely azzal az elképzeléssel született, hogy más, tőlünk távolabb eső országok paraszti népének életét is megismerhessük, a mieinkével összehasonlíthassuk. Egy sorozat első füzeteként látott napvilágot – hogy ezt a füzetet követték-e továbbiak, nem tudom. De a látlelet, ami ebből az 1965-ös írásból megmutatkozik, tanulságos. A több száz éves tradíció és a lassú modernizálódás birkózása, az igásállatok használata (mert a traktor a kis területen nem kifizetődő), a falusi népesség fogyása, a régi okcitán (provanszál) nyelv elhalása, a városokba vándorlás, a politika kihatásai – mind szóba kerülnek, s Illyés éles szemmel térképezi fel a tőlünk távoli, de életformában gyakran oly közeli paraszti élet gondjait.

Végül a folyóiratokban, itt-ott közölt rövidebb útijegyzetek gyűjteménye következik, kb. a könyv utolsó negyede. Ezek vegyes színvonalúak, részben napi publicisztikák. Kiemelném a belgrádi írást, a Széttekintve a Kalimegdánrólt, mely a törökellenes harcok emléke köré próbálja kiépíteni a szerb-magyar megbékélést, vagy a Gondolatok a skansenrőlt, mely az író svédországi útján született. Nem rossz az Ajaccio sem, mely Napóleon alakját idézi föl. Végül a záródarab a kathar vallásnak állít emléket, Montségur megmászása ürügyén, a kötet méltó befejezéséül (az írót megragadta a téma; egyik utolsó drámája, a Tiszták is erről szól).

A szovjet útinapló és a délfrancia szociográfia a kötet két legjobbja, de a többi írás is érdemes a figyelemre. Egyáltalán: ennek a hétszáz oldalnak az elolvasása ma sem elpocsékolt idő.

hoffmann>!
Illyés Gyula: Szíves kalauz

Az tudnivaló, hogy drámát legjobbat Shakespeare írt. De nem közismert, hogy hogy útirajzot viszont legjobbat Illyés írt. – Ez a véleményem alakult ki e kötet olvasásakor.
Úti élményekről beszámolni sokféleképpen lehet, attól függően, mik ezek az élmények, s mi az utazás célja. Elismerésre méltó például az az újságíró is, aki már a Föld százhetven országában megfordult és adott beszámolót, készített erről filmet, és arra törekszik, hogy mind a százkilencven (?) „meglegyen”. Illyés utazásai társadalmi és kulturális megbízatások – még akkor is, ha nem kéri meg erre meg senki, sosem személyes ügye, személyes kíváncsisága, vagy érdeke vezeti. Élményt gyűjt, majd „hazaviszi a kosarat: tessék, válogassatok benne.”Sőt, nem is szeret utazni, nem kenyere az utazás! – Erről meglepve értesülünk többször is a beszámolókat olvasva. Mert hogy sokat utazott élete során, és mert ezeket a beszámolókat olvasva kifejezetten az a benyomása az embernek, hogy nagyon élvezte a tapasztalatszerzést.
Lehet úgy elindulni, ahogyan az szokás: kiváltjuk az útlevelet, és vonatra szállunk. És lehet alaposan felkészülni előtte: például Illyésnek az albigensek földjén történő látogatását több hónapnyi történelmi tanulmány és egy dráma megírása előzte meg.

A kötet legnagyobb, s talán legfontosabb, legsúlyosabb részét 1934-es oroszországi útjának élményei teszik ki. „Vállalni próbálom magam.” – írja a szerző művéről néhány évtized távlatából, a rá jellemző módon (ami főképpen szerénységet és őszinteséget jelent), azzal kapcsolatban, hogy új kiadásakor is ragaszkodott ennek eredeti szövegéhez. (Mások háromszor is átírták volna akkori véleményüket ennyi idő, és főleg ennyi „rendszer” elteltével, politikai beállítottságuk feltűnés nélküli, visszamenőleges elforgatásával.) 1990 után, azaz a mi korunkra olyan változáson ment át a Szovjetunió szó tartalma, és persze ismert története, amelyről Illyésnek már nem lehetett tudása. S lehetnek olvasók, akik ezt az új képet nehezen tudják megfeleltetni ennek a már 85 éves, nagyon személyes (úti)rajznak. Részemről talán azért emésztettem meg Illyés művét könnyebben, mert megírásakor még szinte mindenkinek lehettek illúziói Európában a kommunizmussal kapcsolatban. Később, az ötvenestől a hetvenes évekig terjedő időszakban a SZU csodaszép ege, amilyennek például még a hatvanas években hivatalosan az újságokban és az iskolában bemutatták, fokozatosan beborult Európában. Számomra például már a Kádár-korszak közepén sem tűnt olyan (jelenbeli és jövőnk-beli) paradicsomnak, ahogyan sok reménykedő baloldali ember, közöttük Illyés még a harmincas években hitte-remélte, s valami joggal. Ő is szocialista nézetű volt (melynek vállalása akkoriban, az utazás idején még bátorságot és őszinteséget feltételezett), s persze ennek, s a kornak megfelelő nézetekkel, de szinte kínosan törekedett elfogulatlan ábrázolásra, a lehetőleg minél szélesebb tapasztat szerzésre, „mindkét oldal”, a pozitív és a negatív jelenségek bemutatásával. Nyilván úgy gondolta, az első proletár-állam képével valamiképpen a világ egészének vázlatos jövőképét is felrajzolja, tudatában persze annak, hogy egy végtelenül elmaradott országról és emberekről van szó, nem Európáról. Ismerhetjük más műveiből is a szerző véleményét, miszerint Platóntól kezdve minden – legalábbis sok – nagy gondolkodó szocialistának képzelte el az emberiség jövőjét. Egyenlőségjel, vagy legalábbis egy vonal, melyen felsorakozik Platón, Fourier, Morus és a végén Marx, Lenin? – képtelenségnek látszik manapság.
Ez hát itt is a kiindulópont: a világ remélt szép jövője, s ennek is tulajdoníthatók a sokszor nevetséges, szinte gyerekesnek nevezhető elfogultságok, túlzások, pozitív előítéletek. Ez utóbbiak közé tarozik az is (hogy néhány más példát is idézzek), hogy már a legelső lapok egyikén megrója a Marx által a kommunista társadalom első megvalósítójának kijelölt angol proletariátust, mondván: „az kitért e feladat elől. – Viszont Leninék vállalták …” Vagy: „Az 1917-es forradalomban az ipari proletariátus elérte, amit akart, a hatalom, a gyár a kezében volt.” – Mégis, részemről szívesen voltam elnéző a hasonló, sokszor súlyos, alapvető félreértésekkel kapcsolatban, mert úgy találtam, Illyés karakteréből fakadó jó szándéka közismert őszintesége megkérdőjelezhetetlen. Ami fontosabb: a különben félbemaradt utazás végkövetkeztetése is elfogadható. Ez pedig csakis a kétség: bevallja, nem tudja, vajon jól látja-e és jól ítéli-e meg az új társadalom lényegét: „nem látok tisztán”. – Jogos a kétség: a helyes ítélet kialakításához a világnak évtizedek kellettek.
Elismerésre, sőt csodálatra méltó a szerző fáradhatatlansága, szellemi, és fizikai értelemben egyaránt. Az olvasó tájékoztatása érdekében vállalja a nagy feladatot: a sok, végzetesen és véglegesen elfogult, sőt hazug, korabeli, újságírói beszámoló után végre legalább törekedjen valaki az „egyensúlyra”. E szent cél érdekében utazott több mint tízezer kilométert az országon belül – ráadásul a komfortosnak mai szemmel nem nevezhető körülményekre sohasem panaszkodva, sőt, a különleges vendég számára felkínált komfortot mindig elutasítva! Többnyire vonattal ment, s ilyenkor szándékosan a fapadot választva, mert el akar vegyülni az orosz ember, főképpen persze a proletár, az új világ építője életében. A fülkékben napokon át velük, fiatalokkal, csecsemőkkel és öregekkel összezárva próbál képet kapni „szívükről”, azaz érzéseikről, gondolataikról – ez sokkal jobban érdekli, mint az örökösen és jogos dicsekvéssel mutogatott „eredmények”, és vívmányok: új, hatalmas gyárak, lakótelepek, vizierőművek, és a különféle egészségügyi és oktatási intézmények. Hozzáteszem: (történelmi) pillanatok alatt hozták őket létre a semmiből – a büszkeség ezért jogos volt.

A végkövetkeztetés az induláskor még nincs készen Illyés fejében: milyen ez az ország, az emberek, s milyen ott élni – ez csak a végeredmény kell(ene) legyen. De van-e ilyen konklúzió? – Ahogy írtam, szerencsére nincs – minthogy egy hónap után tiszta szívvel aligha lehetne produkálni. Sőt, az olvasó részére sem sugall semmit a szerző: magunk dönthetjük el, hogy tetszik-e ez nekünk. Az utazás sajnos félbeszakad, a nyilván további, előre eltervezett állomások élményeivel így adósunk marad a leírás. De úgy látom: az út során egyre szaporodnak a nyitva hagyott kérdőjelek, mert sokszor feltett, őt nagyon izgató kérdésekre nincsen válasz. Két ilyen kérdés van, melyeket Illyés hiába feszeget. Az egyik a társadalom, az emberek érzéketlensége a kolduló, csavargó kisgyermekek ezrei (százezrei?, netán milliói? – maga sem tudja) iránt. „Hol itt az emberszeretet, a könyörület, az elesettek pártfogása?” Elképesztő ezzel kapcsolatban, hogy senki, valóban senki, még a vége-hosszat csecsemőjét csókolgató-becéző anya is teljesen érzéketlen az ő sorsuk iránt: boldog mosollyal a száján így szól: „Ó, szörnyű sorsuk van.” A más gyereke, a kulák gyereke: nem gyerek, talán nem is emberi lény. Mert magyarázat van bőven: kulákok gyermekei (ezekben a nyomorultakban is meglátják az osztályellenséget – írja Illyés találóan); csavargó ösztön; kis bűnözők, akik lopnak-rabolnak…– ezek hangzanak el Illyés mélységes megdöbbenésére. Ez a totális érzéketlenség, embertelenség az egyik, ami gondolkodóba ejti. Ennek az elégedetlenségnek (hol van a testvériesség szellem?) többször hangot is ad kommunista vendéglátói előtt, de csak üres mentségek vannak… Sőt, úgy jó ez, ahogy van: „ az egyes ember rosszul is tenné, ha segítene, mert az az állam feladata, az egyén csak a közösségért munkálkodjon. A szocializmust kell felépíteni, ha ridegen, ha kegyetlenül, csak minél előbb…

A másik dolog, ami nagyon izgatja, a parasztok sorsa. – Mondani sem kell, hogy ezzel is elégedetlen. És – ettől függetlenül is – persze felteszi a nagy, akkoriban mindenkit érdeklő kérdést – Ukrajnában: „Mit tud az ukrajnai éhségről?” – De csak csodálkozó tekintet az egyik válasz. A másik választ már ismerjük: mindenért a kulákok a felelősök. Annyira gyűlölték a rendszert, hogy leölték állataikat, nem vetették be földjeiket – csak hogy a szovjet rendszernek ártsanak. Akik szándékosan koldulni küldték kisgyermekeiket, s hagyták éhen halni őket, sőt maguk is inkább éhen haltak, de nem akartak a szovjetnek termelni…Az ellenség!

Nos, a Holodomorról van, lenne itt szó. S ha éppen e napokban nem kellene Illyésnek hirtelen hazautaznia, biztosan sokat, legalábbis többet megtudott volna erről, s nem kétséges, be is számolt volna róla. A Holodomor (ukrán szó, éhhalált jelent 1932–1933) az ukrán nép óriási katasztrófája: közvetlen halálos áldozatainak szám 3 és7 millió között lehet, de vannak, akik 13 millióról beszélnek. – És íme, maguk az ukránok sem tudnak arról, pedig csak tavaly volt, hogy honfitársaik milliószámra haltak éhen a Sztálin által katonailag körbezárt vidékeken, hogy még elmenekülni se tudjanak az éhhalál elől. Vannak, akik ma is mentegetik, mondván, nem szándékos népirtás volt…nyilván akkor „véletlen”.

Összefoglalásképpen: nagyon fájlalom, ismétlem, a befejezetlenséget, mert Illyés a maga műfajában (az útirajz saját magára szabott műfajában) is remekművet írt, melyet nem lehet letenni.

A másik nagy utazási – és ennél jóval több: esszétéma Franciaország, többszöri hosszabb-rövidebb tartózkodással, s ennek megfelelően két hosszabb, és néhány rövidebb írással. Ezek viszont már egészen másféle „útirajzok”, hiszen nem egy ismeretlen ország első feltárását célozzák, nem is első benyomások, hanem egy nagyon jól ismert világgal történt újbóli találkozások izgalmas élményei a tárgyuk. A legjelentősebb ilyen írás, a Franciaországi változatok pedig sokkal inkább kivételesen gondolatgazdag mini-esszék sorozata, a legkülönfélébb témákról, persze izgalmas személyes élményekhez kapcsolódóan. Az ember nem tudja, mit irigyeljen és csodáljon: Illyés elképesztően széleskörű és alapos tájékozottságát, intelligenciáját, írni- tudását, vagy éppen azt, hogy – többnyire fiatal éveitől kezdve – a korabeli legnagyobb francia írókat-költők közül sokat személyesen ismert, nem egyet meghitt és őszinte barátjának tudhatott.

Az „Egy falu Dél-Franciaországban”, és az „Albigensek földjén”: két érdekes, történelmi szemléletű útjának eredménye. Az elsőben a parasztság (persze, nem csak és nem elsősorban a francia paraszt) sorsát és jövőjét kutatja, a másikban megint előbukkan naiv, szocialisztikus-szocialista szemlélete az erőszak és állam nélküli, önigazgató társadalomról. Ilyen lehetett a nyom nélkül eltűnt albigenseké a középkorban.


Népszerű idézetek

>!

A hajózásról csak annak a népnek van irodalma, amely kimerészkedik a tengerre. Az erkölcsről is annak van irodalma, amely kimerészkedik a szenvedélyek úgynevezett viharai közé.

400. oldal

>!

Ma sem fér fejembe, vagy ha belefér, földre nyom az a gondolat, hogy valaki csirkefogó tud lenni, noha olvasta a Háború és béké-t.

397. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Petőfi Sándor: Útirajzok
Vámbéry Ármin: Dervisruhában Közép-Ázsián át
Diószegi Vilmos: Sámánok nyomában Szibéria földjén
Bánki Éva: Telihold Velencében
Hidasi Judit: Na és, hogy tetszik Japán?
Maderspach Viktor: Páreng-Retyezát
Devecseri Gábor: Epidauroszi tücskök, szóljatok
Germanus Gyula: A félhold fakó fényében
Stein Aurél: Homokba temetett városok
Jankovics Marcell: Észak szigetei