Szerintem egy idézet az egyik szerelmes versből pont jó lesz ide:) :
„Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy?
Az vagy, mit a szív, mit az agy,
a szem kintről kölcsönbe kap!
Ne félj kinyílni: szabadabb
leszel csak, minden porcikáddal,
gazdagabb
nem is velem, de a világgal!”
Illyés Gyula
Mert szemben ülsz velem…
Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom
és nincs mellette az enyém,
ahogyan megszoktam a fotografiákon
és előszobák tükörén;
mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam
látom az idő nyomait
s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;
a szívem elfacsarodik.
Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve
s te akkor az vagy, ami ma:
sose találkozunk! Egymást észre se véve,
nem lelünk egymásra soha!
Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már
olyan, amilyen ma: fehér,
lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál
feküdni, ha leszáll az éj.
Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! –
hogy minden idők végzetes
egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva,
egyetlen egyedként szeress?
Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban
nézek vissza és kérdezek, –
mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,
sebet én kapok, éleset.
Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már
csak egymás mellett, szorosan,
mint a régi nyitott ülésen az utaspár,
ha jéggel jött a szélroham.
Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném?
akkor, repülve, szánon, ott,
Sásdon, a hóviharban! – türjem csak ostorát én,
mellemre vonva homlokod.
Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,
ha itt, vagy csillag-messze vagy,
hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,
hogy megtaláljalak.
68-69. oldal
Akár a föld
Arcodról a rőt haragot
no, töröld le egy mosolygással.
Ha akarod, nem akarod:
meg kell békülnöd a világgal
s velem, ki belőle vagyok.
Fáradt vagyok, akár a föld,
hogy tetteimet igazoljam.
Kegyetlen voltam az előbb?
Várom a fényt, nálad is jobban,
a csitítót, feledtetőt.
Már mint a messze csillagok
úgy tünnek, kerengnek köröttem
az emberek. Magam vagyok.
Nézd el, hogy te vagy az egyetlen,
akivel még szót válthatok.
12. oldal
Illyés Gyula
Minden mi elválaszt
Elváltunk s minden, mi elválaszt:
már az is egyesit;
ahány akadály, azt emeli,
szép foglalatként csak, amit
elzár előlem: kebledet, szemed,
jövőm ragyogó kincseit.
Mint lég a hangot, viz a fodrot:
a távolság szerelmemet
ugy sokszorozza, villogtatja,
erejét most mutatja meg,
torló dühét, mit nem éreztem
mig együtt lehettem veled.
Áruló utat, anyagot
ez a messzeség ad neki,
láthatóvá, mindenütt-mindég
jelenvaló ezt teszi,
mint a bujkáló, észrevétlen
szellőt a fák levelei.
Ahogy a nyári föld csak este
ontja a meleget:
most hogy letűntél, én most érzem
lobogni szivemet,
most érzem tikkadtan, hogy akkor
nem is szerettelek.
Elmentél s mindig igazad lesz.
Te leszel mindig már a jobb.
Szolgálóm voltál: sorsomat most
kezedbe markolod
zsarnokin, durván és gyötörve,
ha nem is akarod.
13-14. oldal
