A ​fekete eső 83% 48 csillagozás

Könyvtárak zárva, egy hete karanténban ülök. De olvasni van mit, szerencsére, tele vannak a könyvespolcok, a hálószobában pedig külön sorakoznak a kihívásos könyvek. Csak fel kell nyúlni, le kell emelni egyet, és ha az ember nem gondolkozik, akkor bizony pont egy valóságos katasztrófa történetét olvashatja. Ha mérlegelgetek, biztos nem ezt választom. Pedig nem árt, ha az ember szembesül azzal, mi is az igazi nagy katasztrófa.
Itt ülök, bezárva (szerencsére, azért belülről van a kulcs…), mindenkim él, él a város is körülöttem, van víz, villany, van mit enni, meleg van. A könyv felől nézve szerencsés, boldog ember vagyok. És igazuk van. (Remélem, így is marad…)
A könyv valamikor 1945 augusztusa után pár hónappal kezdődik, és 1946-47-ben végződik. Sigemacu aggódik, mert nem tudja férjhez adni velük lakó unokahúgát. Azt suttogják ugyanis a faluban, hogy Jaszukó sugárbeteg. Pedig nem, csak rá kell nézni, szép, egészséges. Igaz, megviselte őt is, amin keresztülment, de szerencsére épp vidéken volt, mikor ledobták az atombombát.
Sigemacu előveszi Jaszukó naplóját, valamint a saját naplóit is, ahol feljegyezték mindazt, ami a hirosimai bomba ledobásának napján és az azt követő napokon végigéltek.* Ezzel akarja bizonyítani a házasságszerző előtt, hogy nincs mitől félniük a vőlegényjelölteknek.
Elmerül az emlékekben, és elhatározza, hogy lemásolja a naplóit, és odaajándékozza egy iskola múzeumának.
Maga a történet aztán megy időben kicsit tovább, de a legfontosabb része a könyvnek mégis annak az aprólékos leírása, mi is történt a várossal és az emberekkel közvetlenül az atombomba ledobása után. Mivel fogalmuk sem volt róla, milyen bomba is ez, érthetetlennek tartották a hatásait. Ráadásul a túlélők szabadon kóboroltak a romok között, és az így beszerzett sugárbetegség még azokat is megbetegítette vagy megölte, akik a bombatámadást esetleg túlélték.
Aztán kiderül, hogy nem csak azok lesznek sugárbetegek, akik ott voltak, elég, ha napokat járkál valaki sugárfertőzött területen.
A leírások realisztikusan, szinte szemmel látható közelségbe hozva közvetítik mindazt, amit Sigemacu és családja átélt, látott, tapasztalt – bár az ember tiltakozna, mert nem szeretne ilyen mélységig szörnyűségeket látni. A romokat, az elpusztult várost, a szörnyen eltorzult hullákat, a szörnyen eltorzult élőhalott embereket, a borzalmas sérüléseket, a küzdelmet, hogy fenntartsák a puszta életüket, a férgeket, amik nyüzsögnek a holtakban és az élők sebeiben, a légy- és moszkitómilliókat, a holtaktól fertőzött folyót…
Nem egy szívderítő olvasmány, az biztos. De utólag úgy érzem, jól tettem, hogy elolvastam. Valamikor régen olvastam már hasonló témájú könyvet, de az sokkal felszínesebben mutatta be az akkori, ottani hétköznapi helyzetet.
Igen, nagy a baj most a világban, nálunk is, súlyos a helyzet. De nem ez a legborzasztóbb, ami történt eddig valaha a világban. Legfeljebb nekünk az, a mi életünk során. Adja Isten, hogy soha ne is legyen szörnyűbb.

*Mivel a könyvben szerepel még egy további napló is, azon töprengtem, vajon Japánban az emberek ilyen tömegesen vezetnek részletes naplót a mindennapjaikról, vagy ez puszta írói fogás?

Sajnálatosan rosszul megírt könyv. A stílus egyszerűen szólva: száraz, rágós, és mindezt ledarálta nekünk az író mindenféle fűszer nélkül. Értem én, hogy ez egy borzalom, ami akkor történt, de lehetett volna úgy megírni, hogy egy valóban ütős könyv kerekedjen belőle. A napló bejegyzések közötti narrálás is elég szörnyű és még unalmas is. Volt ebben még rosszindulatú, gonosz közbejövés szomszédokkal, rokonokkal, amit a japánokról nem feltételeztem volna.
A fülszöveg pedig…majdnem semmi köze a könyvhöz.
Sajnálom.

Hosszú ideje pihen a polcomon ez a könyv. Sok éve nem voltam képes teljesen végigolvasni. Így koronakarantén esetleg mégis. A sztorit Jaszuko férjhezmenési esélye kapcsán indítja a szerző, de aztán nagy ívet vesz. Bemutatja a Hirosima atombomba-támadás körüli napjait. visszatérően, több szemszögből is. (Ha valakinek a kényes a gyomra v. idegrendszere, inkább ne próbálkozzon ezzel a könyvvel.) Megrázó olvasmány.

Kár, hogy spoiler

Ez egy igazán kemény történet, ami hidegrázós részletességgel mesél a hirosimai bombázás napjáról és annak következményeiről. Aki akciódús történetet vár, annak nem igazán ajánlom, a könyv ugyanis tipikusan japános komótossággal van írva, ráadásul már lassan 60 éve annak, hogy az írója papírra vetette. Viszont azoknak, akik bepillantást szeretnének kapni arról, hogyan élték meg a bombázást az emberek, mit láttak a romok között, és mi mindennel kellett még szembenézniük – akár évekkel később is –, azoknak mindenképpen el kéne olvasni ezt a történetet.

Megrázó könyv. Részletesen leírja a borzalmakat, amelyeket a hiroshimai bombázást túlélő emberek átéltek. Képesek voltak cipelni magukat még úgy is, hogy a testük foszladozott, hátukon, arcukon, karjukon csontig leégett sérülés volt.
Nagyon megrázó lehetett az a sok borzalom. Mégis annyira letaglóz, hogy szegény japánok milyen egyszerűen élték meg az egészet. „Új titkos fegyver”, „új bombát vetettek be” , szegényeknek ez volt a legelső gondolatuk, és annak a borzasztó gombafelhőnek a látványa, ami vészjóslóan magasodott föléjük. Napokkal később tudták meg, hogy atomtámadás érte őket.

A mai napig megvetem Amerikát ezért. Mindig mindenbe belepofáznak, pedig kuss lenne a nevük. Vacak angliai meg portugál telepesek, sose értettem, mire vágnak fel. És úgy telepedtek le az új hazában, hogy módszeresen kiirtották az őslakosságot. Aztán Afrikából hozattak rabszolgákat, mert a földműves munka az büdös volt mindnek, és a mai napig az.

Nem történik meg az atomtámadás, ha Amerika nem kényszeríti rá Japánra a nyitást. Ez a borzalom nem történt volna meg egy egyébként békés néppel, ami évezredeken keresztül elvolt a maga kis világában. Olykor véres, de olykor kulturálisan virágzó világában. Igen, szörnyű dolgokat műveltek a kínaiakkal, amikre nincs bocsánat. De a gyújtózsinórt Amerika gyújtotta meg, utána meg szépen mosta a kis kezeit, ahogyan azt kell és azóta is hirdetik az amerikai álmot.
Aha. Már rég nem a könyvről írok, de ezek az érzések kavarogtak bennem.
Egyszerű, civil emberek estek áldozatul a legborzasztóbb támadásnak.
Ráadásul a nagy és okos amerikai tudósok úgy találták ki a bombát, hogy a második hullámban is visszacsapjon még egyszer a földre, hogy még nagyobb pusztítást végezzen.
Ezt köszönheti a világ Amerikának. A pusztítást, és a rasszizmust.

A japánoknak mélységes együttérzésem, rengeteget olvastam a témában, jópár szakdogát átolvastam, képben voltam az eseményekkel. Japán szerző tollából olvasni az eseményeket mégiscsak másabb.

Nagyon jól kivehető benne az az általános viselkedés, ami jellemző a japánokra. Bármilyen csapás éri őket, azonnal, a lehető leghamarabb igyekeznek talpra állni, mert nem állhat le az ország és az élet egyetlen pillanatra sem. A mai napig megfigyelhető ez náluk.
Érdemes elolvasni ezt a könyvet, de aki olyan, mint én, hogy nagyon beleéli magát, az adagolja be valahogy, mert nagyon realisztikusan van ábrázolva a sok emberi maradvány, a halottak, a sérültek leírása.
Polconmaradós.

Nehezen olvasható, de jól megírt regény volt. Helyenként lelassult látszólag a történet, de végig megmaradt bennem egy érzés, egyfajta félelem – feszültség. A szereplők mind élnek, és úgy is viselkednek, ezért inkább dokumentumregénynek tűnik pedig évekkel később írta a szerző. Jó ötletnek tartom, hogy naplók, emlékek és a jelen visszatekintései váltakoznak, még ha kicsit össze is zavarodtam, hogy mi mikor történt.

Ebben a témában még nem olvastam, ettől függetlenül elmondhatom, hogy nagyon pontos leírást kaptam mindarról a borzalomról, ami ott zajlott. Próbáltam magam beleképzelni a helyzetbe, hogy én mit tettem volna, ha túlélem és nem halálosak a sérüléseim. Mit tettem volna a zűrzavar közepén, amikor körülöttem mindenhol csak a holttestek, haldokló emberek, állatok szenvednek, kiabálnak. Borzalom, az emberi kegyetlenség netovábbja ez a tragédia. A könyvet érdemes elolvasni, mert képet kapunk azokról az évekről, amikor a háború zajlott. Érzékeny lelkületűek ne olvassák, mert nem biztos, hogy fel tudják majd dolgozni azt a sok borzalmat, amit a könyv leír.

A könyv témája borzalmas, ettől eltekintve szerintem viszont elég olvasmányos.
Ilyen közeli tanúskodást az atombomba ledobásáról nem olvastam. Persze, az alap megvan, hogy a robbanás következtében mennyien meghaltak, de hogy később is a sugárbetegségben is mennyien elvesztették az életüket. Itt viszont egy család szemszögén keresztül (teljesen lényegtelen, hogy valós személyről van szó vagy az író összegyúrta a megemlékezéseket) látjuk, hogy bizonyos embereknek a mindennapjait hogyan tette tönkre az atombomba ledobása.

A tanulmányaim végzése során halottam erről a könyvről, ugyanis kötelező olvasmány volt nekem. Azt kell mondjam az összes kötelező olvasmány közül, amit valaha is olvastam, ez a könyv tetszett az egyik legjobban. Sokan mondták, hogy túl durva… Szerintem nem volt az, pont elég durva volt, hiszen mégiscsak atombomba robbanásról van szó. Bár nem egy könnyed olvasmány, de mindenképpen megéri elolvasni. Nagyon tetszettek az időbeli ugrások és a kisebb történetek, amiket az emberek meséltek magukról.

Nem is tudom hogyan lehetne értekelni egy ilyen művet. Nagyon komoly témát dolgoz fel és meg sem próbált az író szépíteni a szörnyűségeken. Mindent a lehető legrealisztikusabban írt le. Néha kicsit elvesztem a sok visszaemlékezés között, de érdekes volt látni, hogy a különböző emberek hogyan élték meg az eseményeket.