A dervisház 92% 42 csillagozás

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Pár hónapja az Ad Astra kiadó egyik előző könyvéről, a Felhúzhatós lányról azt írtam, hogy rendkívül sok rétege van, és az olvasóban számtalan kérdés merülhet fel, mire befejezi a könyvet.
A Dervisház még ennél is sokszínűbb, hihetőbb, és nem utolsósorban közelebbi világot mutat be, amelyben a szereplők, és a köztük feszülő konfliktusok is sokkal megfoghatóbbak voltak számomra.

Ebben a regényben szinte minden jelen van, ami a poszt-cyberpunk korszakban izgatja az SF szerzőket – a technológiai fejlődés lehetőségei és veszélyei, a társadalmi feszültségek, a terrorizmus, a profitéhes cégek gazdasági manipulációi, sőt nyomokban még a poszthumanizmus is –, mindezt ráadásul gyakran költői szépséggel megfogalmazva, ami miatt ez a kötet az elolvasás után azonnal bekerült a kedvenceim közé.

A regény egy angolszász szerzőtől merőben szokatlan környezetben, az alig tizenöt évnyi jövőbe helyezett Isztambulban játszódik, de nem csupán ebben szakít a klisékkel, de abban is, hogy a szereplői mind helybéliek.
Ez önmagában is érdekes helyzetet teremt, ami nyomban felvetheti a hitelesség kérdését. Nos, olvasás közben nem éreztem azt, hogy lenne bármi, ami falsul hatott volna, bár nyilván igazán autentikus választ erre a török olvasók tudnának adni.

A cselekmény olyan bonyolult és aprólékos, mint egy mikrográfia, azt mégsem mondanám, hogy nagyítóval kell keresni a történéseket, de nem árt, ha mégis alaposan és figyelve merül el a könyvben az olvasó, mivel a látszólagos minták mélyén újabb formák rejlenek, és az összefüggésekből kirajzolódó kép bonyolult szépsége csak így tárul fel előttünk.

A regény eseményei öt napot ölelnek fel, és ez alatt az öt nap alatt a regény hat főszereplőjének sorsán keresztül bepillanthatunk Törökország elmúlt negyven évébe és abba a jövőképbe, amit McDonald a jelen tendenciái alapján elképzelt. És ez alatt az idő alatt mind egy súlyos sorsfordulót élnek meg, amely végképp elszakítja őket attól az élettől, amelyet addig éltek.

Az író értő kézzel szőve a szálakat képes arra, hogy úgy mutassa be Törökország legnagyobb dilemmáját, a küszöbön toporgást, hogy közben ez nem tolakodik az olvasó és a történet közé.
Mert Törökország – és annak szimbóluma, Isztambul –, egyszerre kelet és nyugat. Egy város és egy nép, amely egyidejűleg mélységesen konzervatív és szabadelvű. Ahol a fundamentalista vallásos hit és a modern tudományok iránti elkötelezettség nem zárja ki egymást. Ahol még mindennapos a nemi előítélet, a rasszista idegengyűlölet, ám egyre terjed és erősödik az ezzel szemben álló tolerancia is.
Ahol a múltba révedés helyett a jelen elfogadása és a jövőbe vetett hit vált igazán fontossá.

Számomra ez az elfogadás lett a legfontosabb üzenete a könyvnek: a szereplők mindegyike a tragédia peremén egyensúlyoz, és kevés híja van, hogy elbukjanak, s hogy mégsem így alakul, az nem írói kegy, hanem annak a következménye, hogy a történetük egy csomópontjában szembenéznek magukkal, s ott és akkor nem az egyszerű, a kézenfekvő, hanem a helyes utat választják.

Amikor hozzákezdtem A dervisház olvasásához, élt a fejemben egy kép a könyvről a korábbi vélemények és leírások alapján. Nem elvárás vagy prekoncepció volt ez, mert nem minőséget vártam – inkább csak egy hangulatot, egy érzést. Féltem, hogy a Marija Morevnához hasonlóan nem kapom meg teljesen, s elszáll mellettem a varázsa.
Milyen jó, hogy nem így történt.
Nem akarom tagadni, mélyen belemerültem egzotikus világába, mely talán ilyen a valóságban is, talán nem, de igazából itt a szürke betondzsungel Közép-Európában ez a legkevésbé sem érdekel engem. Nagyon élveztem Isztambul barangolását Ian McDonald vezetésével, a sokszínű kultúra megnyilvánulásait, a hagyomány ezer arcát, a különböző nemzetiségek és vallások együttélését, amely ahogy összeállt, valami különlegesen költőit hozott létre. Valami olyat, amit sajátosan giccses megfogalmazásban hajlamos vagyok léleknek nevezni.
Mert a regény sűrű szövete apró részleteitől lesz ennyire magával ragadó és érzelemgazdag. A magányos fiú és a még magányosabb görög közti kapocstól, a mézzé lett ember keresésére feltett emberi életek súlyától, a marketinges lány családjának mosolyogtató bájától. Nem mintha egyébként nem lenne zseniális: hat olyan történetet mond el, amelyek önállóan is kitennének egy-egy (nem is akármilyen) regényt. Van köztük hangulatos kincskeresés, izgalmas heist, bánatos sorsdráma, ötletes jövőkalauz, még összeesküvéses akciósztori is, de csak együtt képesek ilyen hatást kiváltani.
Csodálatos olvasmány A dervisház. Olyan, amit sokszor kell figyelmesen olvasni, sorra felfedezve apró rétegeit, hogy a végén valami még lenyűgözőbb tűnjön elő. Mert egyelőre még csak a felszínt kapargatom. De már az is gyönyörű.

Ebben a könyvben mindenki üldöz valamit ; egy régmúlt szerelem emlékét, egy fél Koránt, egy mondabeli mézzé lett embert, pénzt, titkokat, igazságot – körülöttük pedig ott van a hőségtől vibráló, lüktető Isztambul, ez az emberi szívekből, emberi álmokból épült város, amely a titokzatosság ékszerét viseli a szíve táján, ahol a lehetetlennek számító dolgok teljesen hétköznapiak. "Egész Isztambul ünnepel… És Isztambul gyászol, Isztambul retteg, Isztambul remél. Isztambul minden." Az imára hívó szó dallamára táncolnak az emberek, akár a kerengő dervisek – örökkön-örökké, mert ez a város addig fog állni, míg emberi szív dobog a Földön, akárcsak a történeten végigvitorlázó gólya, amely a hosszú élet jelképe.
Ha egyszer netalántán férjhez mennék, Isztambulba akarok menni nászútra. Meg Barcelonába.
Bővebben a blogon.

Ian McDonald művész. Ezt már így megmondom, hogy ezen a regényen kívül semmi mást nem olvastam tőle és még a wikipédiás szócikket sem láttam róla. Aki egy ilyen regényt meg tud írni, nem lehet más, mint klasszikus értelemben vett művész, afféle „reneszánsz ember”, aki nem csak hatalmas műveltséget tud felhalmozni, hanem kiemelkedően intelligens is ahhoz, hogy ezt művészi formában összegezve tudja a közönség elé tárni. Mert A dervisház nem csak egy regény, féltucat szereplő eleinte csak homályosan összefüggő dolgairól, terrortámadásról, műkincsvadászatról, nanotechnológiáról, iszlamizmusról vagy az évtized gázüzletéről/csalásáról, hanem egyúttal tárháza és bemutatója az elragadóan gazdag török kultúrának, egy olyan ország kultúrájának, mely átmenet Európa és az iszlám világ között, átvitt és szó szerinti értelemben is híd Ázsia felé.

–
Bővebben a blogon: http://kultnaplo.blogspot.hu/2012/06/ian-mcdonald-dervishaz.html

Az első észrevételem: ez nem strandkönyv, nem könnyed nyári olvasmány. A történet egy nagyon részletes, nagyon összetett és jól átgondolt eseményláncolat leírása. Egzotikus helyszín, idegen kifejezések, idegen kultúra, ismeretlen technológia és rengeteg szereplő.
Az első kb. 200-250 oldallal eléggé megküzdöttem, de aztán már ment a történet, amely persze nem arról szólt, mint amire számítottam. A kedvenc szereplőm Can és a nanorobotjai lettek. Összetett cselekményéből én legjobban a kincsvadászatról és Can tevékenységéről szerettem olvasni. Tökéletesen kidolgozott, logikai hiba nélküli és minden cselekményszálat lezáró történet. Ha az eleje másnak is nehezen megy, akkor az a tanácsom, hogy olvassa tovább, mert megéri.
Bővebben: http://shanarablog.blogspot.hu/2012/06/ian-mcdonald-dervishaz.html

Újraolvastam magyarul is. :)
Ian McDonald tökéletes és kompakt mestermunkája a regény: olyan hihető és eleven jövőképet fest, amely szinte tapintható távolságban van tőlünk; hiteles és ritkán látott szereplőket mozgat, akik hétköznapi különlegességükben egyszerre izgalmasak és ismerősek; úgy bontja ki és varrja el a szálakat, hogy azok gyönyörű és részletgazdag szőnyeggé állnak össze. Képei, leírásai, ritmusérzéke és szókincse messze túlmutatnak az átlagos sci-fi regényeken; az ötletek mellett a nyelv szépsége is hangsúlyosan jelen van a könyvben – nem is lehetne másként egy olyan gazdag és érdekes kultúra bemutatásakor, mint amilyen a török. Ian McDonald tisztelettel, hozzáértéssel és nagy fantáziával nyúlt a témához, és egyszerre mondott el mesét, tudományos-fantasztikus gondolatkísérletet és mutatott be egy gazdag és sokrétű világot.
Bővebben az SFmagon: http://sfmag.hu/2011/08/16/a-jovo-isztambulja-%E2%80%93-ian-mcdonald-the-dervish-house/

Isztambul örök.
El sem tudom képzelni, micsoda kutatómunkát kellett elvégeznie Ian McDonaldnak A dervisház megírásához. Van itt minden, a nanotechnológiától kezdve a tőzsdézésen át a vallási ereklyékig. Miközben szereplőink 5 napját végigkövetjük a jövő Isztambuljában, szép lassan a város múltja is feltárul előttünk.
Én nagyon élveztem ezt a kettős utazást, ámulattal róttam Isztambul utcáit, és a végére mind a hat főszereplő sorsáért izgultam. A mezzé lett ember története meg már magában megérné az öt csillagot, akár egy különálló regény formájában is megállná a helyét.
Mostantól figyelni fogom McDonald munkásságát, és remélem más regényét is olvashatjuk majd magyarul. Ha csak fele olyan jó lesz, mint A dervisház, már nem járhatunk rosszul.

Jó sűrű és szövevényes, izgalmas és érdekes, és hol költői, hol meg pörög, mint egy thriller, és különösen hálás vagyok az írónak azért, mert minden szálat elvarrt, mert rendesen befejezte, és olyan jó kis katartikus élmény lett így a vége, amilyenekért annyira szeretek olvasni. És azért is, mert nem nézi hülyének az olvasókat, számít rájuk, hogy képesek követni a megannyi szálat, és nem bizonytalankodik, inkább olyan, mintha nem holmi idegenvezetővel, hanem egy helybéli jó baráttal vágnál neki Isztambulnak, egy olyannal, aki a legtitkosabb, legjobb, legérdekesebb helyeket is ismeri, tudja, hol a legfinomabb a kávé, honnan a legszebb a naplemente, és nem azért mutatja meg mindezt, mert ezért fizetik, hanem mert meg szeretné mutatni. (Kíváncsi lennék, mit szólnának a törökök ehhez a regényhez.)
Bővebben: http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2012-06-05+13%3A00%3A00/ian-mcdonald-a-dervishaz

A könyv befejezése után az volt az első gondolatom, hogy McDonald úgy ír, mint le Carré. Mesterien mozgatja, és szövi össze a látszólag különálló szálakat egy lélegzetelállító képpé; finoman, aprólékosan, néha csak hiányokkal és árnyékokkal festi meg a szereplőket, akik nagyon élnek, nagyon hihetőek és csak annyira sztereotipikusak, hogy mindenki azonosítani tudja őket, és emellett még Isztambult is igazi főszereplőjévé tudja tenni a könyvnek.
A múlt és a jövő, a hagyomány és a haladás, a kelet és a nyugat, és a sok apró szembeállítás, az egyéni tragédiák, a közeli jövő miatti ismerősség érzés, a különféle tudományterületek részleteinek bemutatása nem teszik könnyű olvasmánnyá a könyvet, azonban talán pont amiatt, hogy minden figyelmünket igényli, csodálatos, szinte katartikus élményt nyújt a szálak lezárása és a teljes kép megmutatása.
(Menni akarok Isztambulba! Valaki?)

Isztambul örökké volt és örökké lesz. Varázsos helyszíne ennek a maga bonyolultságában is tökéletessé megformált könyvnek.
Tetszett a nyüzsgő helyszín, tetszett, hogy közeli jövőben járunk, tetszett a történet és a jól megfestett szereplők is.
Kívül-belül tökéletes könyv.