A hosszú távú kapcsolatok egy olyan társadalomban, ahol az emberek több mint három évszázadig élnek, magától értetődően más természetűek, mint a primitív civilizációkban, melyek a Kultúra génanyagát adták. Az életen át tartó monogámia nem számít teljesen ismeretlennek – kivételesnek és szokatlannak annál inkább. Előfordul, hogy egy pár együtt neveli fel a gyermekét, de nem ez az átlag. A kultúrabeli gyerekek zöme az anyjával él ugyan, általában ismeri az apját (kivéve, ha az anya klónja, vagy ha az apai géneket pótlóanyag helyettesítette, amelyet az anya állított elő), a legszorosabb kapcsolat mégis nagynénjeihez és nagybátyjaihoz fűzi, akik ugyanabban a nagycsaládi közösségben élnek, általában ugyanabban a háztartásban vagy családi birtokon. Ettől függetlenül léteznek hosszú távú párkapcsolatok, és az egyik módja, hogy két ember kimutassa összetartozását az, ha gondosan összehangolják nemváltásaikat, és az egymást követő ciklusokban a szexuális aktus mindkét résztvevőjét eljátsszák. A párnak gyermeke születik, majd a férfi nővé válik, és újabb gyermekük lesz. Az egymásra hangolódás legkifinomultabb változatát az a történelmi jelentőségű genetikai áttörés tette lehetővé, amikor az ember tudatosan kontrollálni kezdte szaporodószervei működését. Minden áldott állapotban levő kultúrabeli nő megteheti, hogy mielőtt a megtermékenyített petesejt eljutna a petefészekből a méhbe, megkezdi teste lassú átalakítását. A megtermékenyített petesejt nem ürül ki és nem is szívódik fel, egyszerűen megáll a fejlődésben; a petefészken belül várakozik, hogy tovább növekedhessen. A petefészek időközben herékké alakul, de – némi sejtszintű fortéllyal és a belső szervek finom átalakításával – a magzat továbbra is életképes marad. Közben az átalakult nemi szerv megtermékenyíti a nőt, aki azelőtt férfi volt, és akinek a spermája az eredeti megtermékenyítést végezte. A férfi, aki eredetileg nő volt, újra nemet vált. Ha a férfiból lett nő is megállítja a megtermékenyített petesejt fejlődését, könnyedén összehangolhatják a két magzat növekedését, egyben a babák születésének időpontját. Néhány kultúrabeli pár számára ez a bonyolult és időigényes folyamat a leggyönyörűségesebb és egyben legtökéletesebb módja annak, hogy kifejezzék egymás iránti szerelmüket. A többség szemében viszont fölösleges macera, undorító és ízléstelen.
