Hugh Laurie története könyvben olyan, mint Guy Richie filmjei, A Ravasz, az Agy…, vagy éppen a Blöff. Vérbeli angol humor, csibészes gonosztevők. Nem túlzás azt állítani, hogy miközben azért mégiscsak egy feszültséggel teli, pergő, izgalmas krimit tart az olvasó a kezében, úgy érzi, a könyv mellé egy Monty-Python előadásra is jegyet váltott. Mert szinte nincs olyan bekezdés, amin ne nyerítene önfeledten. Laurie szarkasztikusan ironikus humora zseniális – ezek után érthető, honnan is merítette magának Dr. House karakterének legfőbb jegyeit. London Review: „Repülővel utaztam Nápolyból Milánóba. Gyűlölök repülni, de Laurie könyve úgy lekötött, hogy észre sem vettem, amikor földet értünk. Szívből ajánlom mindazoknak, akik félnek a repüléstől és azoknak is, akik egyszerűen csak maradéktalanul jól akarják érezni magukat. Már várom a folytatást, és csak remélni tudom, hogy az elég hosszú lesz ahhoz, hogy egy tengerentúli úthoz is erőt adjon… (tovább)
A balek 559 csillagozás
Eredeti mű: Hugh Laurie: The Gun Seller 80%
Eredeti megjelenés éve: 1996
Kedvencnek jelölte 36
Most olvassa 39
Várólistán 143
Kívánságlistán 35
Kölcsönkérné 4
Elcserélné vagy eladná
Népszerű értékelések
Először is… FIGYELEM EZ A KÖNYV HEVES ÉRZELMEKET VÁLTOTT KI, ÚGY HOGY AZ ÉRTÉKELÉS HANGVÉTELE IS ENNEK MEGFELELŐ!
Miután befejeztem az olvasást, azonnal két kérdés merült fel bennem. Egyik sem elhanyagolandó.
1, Mi a francért lett szegény Tomi balek a magyar olvasatban? Komolyan vártam, hogy majd kiderül, de egyre jobban nem értem. Vagy legalábbis…jó, oké, tudom, saját bevallása szerint nem ért semmihez, csak a motorozáshoz, meg ugye senki nem nézi ki belőle, hogy ő a legnagyobb franc. Pedig de. És belerángatják elég sok mindenbe igaz. De akkor is ő hoz minden csavart a szituációban!! Úgy hogy komolyan kapja be, aki A balek címet adta neki. Ennyi erővel az eredeti simán maradhatott volna.
Éééés…
2, Hogy nem lehet ezt szeretni??? Mármint a könyvet…természetesen. Elolvastam jó pár értékelést, mielőtt az utolsó lapokhoz értem, de biztos megint én vagyok a hülye, mert ezt sem értem. Először is olyan olvasók húzzák le értékelésben a leggyakrabban, akiknek ott a tojáshéj a fenekükön. Hát jó hogy nem értik sem a poénokat, sem a sztorit. A történetnek nem az a lényege, hogy minél maffiásabb, minél elrugaszkodottabb legyen! Mi az hogy ezerszer megfilmesített történet. Fenéket! Én bizony nagyon kényelmesen belesüppedtem, és élveztem minden percét, akárkinek is fáj ez most. És amit még mondani fogok… Az, hogy aki ezeket a poénokat nem veszi, aki nem tud olvasni Hugh sorai között, finoman szólva is sótlan, ne haragudjatok. Az ő humora nem az egyszeri embernek való (ezeket a vicceket nem lehet megmagyarázni, vagy érted, vagy nem). Túl sok mindent észben kell tartani hozzá, és itt nem csupán a történetre, de a világ összes rezdülésére gondolok. Sok dolgot meg kell ahhoz érni, sok dologba bele kell esni ahhoz, hogy élvezni tudjuk ezt a sajátságos világot (Mert hogy ez Thomasról és vele Hughról szól!! Egyáltalán nem a sztorira van kiélezve.) a pörgő humorával, szarkazmusával, és nem utolsó sorban a „nem akarok akciófilmet írni” történetével. Hugh egyáltalán nem azt akarta elérni, hogy megírja a világ legsikeresebb, legakciódúsabb könyvét. Azt akarta, hogy miután valaki elolvassa, kezdjen el máshogy gondolkodni, kicsit legyen több azzal amit tőle kapott. És ez nálam a maximum volt. Kaptam a lelkéből, a múltjából, a magánéletéből, kaptam a humorából, a tudásából, a szenvedélyéből…és még sorolhatnám. Ez az az ember! :) (Igen az a versem róla szól, aki olvasta.) Mert hogy Hugh szó szerint kirakta magát a könyvben. Szó szerint nyitott könyvként olvastam benne. És erre lehúzzák? Unalmas? Olvashatatlan? Nem vicces? Te jó szagú málnabokor! Hát ugyan arról a könyvről beszélünk???
És még valami. Ha pár mondatot fűzhetnék Hughnak (amit hamarosan meg is teszek) ehhez, az az hogy: Kösz az utolsó két mondatot, kb. 5 percig röhögtem rajta, és se nap, se olívazöld nem kellett hozzá!! A másik, hogy tudtam hogy Ronnie lesz a győztes. Mertél volna mást írni! Megnézhetted volna magad! :D
(És igen, teljesen jól látod, baromira elfogult vagyok vele szemben. De ez segít abban, hogy megértsem.)
Nem is tudom hol kezdjem! Kissé zavaros ez a könyv. Nagyon jó a humora meg minden! De olyan össze-vissza van, főleg már a második felénél…Attól függetlenül tetszett, jókat nevettem a poénokon, mert abból volt benne bőven!
A könyv alapvetően nem rossz, de elképzelni sem tudom, mire gondolhatott a fülszöveg írója, amikor Rejtő Jenőt és P. G. Wodehouse-t emlegette. Vagy ő nem olvasta a könyvet, vagy én nem olvastam eleget ettől a két szerzőtől…
Nem igazán tudtam, mit várhatok a könyvtől, oké, hogy HL House-ként ütős (meg a Woodehouse-sorozatban is érdekes:D) de mint író? Hát azt kell mondjam, erős közepes:) A könyv szerintem leginkább a börleszk és a gengszter-regények határán mozog, némi angol humorral – nem rossz, ha szereted az ilyet, egész szórakoztató:) De semmi több, nincs benne az az extra, amitől kedvenc, stb lenne… Egynek jó, ha képes fejlődni, még ütőset is írhat:D
Tetszett meg érdekes volt, és imádtam a humorát, csak kicsit zavaros és nehezen követhető. Ahogy a könyv két részre van osztva, úgy én is két részre tudom osztani, az első rész még teljesen követhető, logikus érthető meg minden, és a második rész nekem teljes képzavar. Csak azt tudjuk meg, mit csinál, de azt nem, hogy miért vagy hogy került oda, vagy mi van. Oké, az is lehet, hogy én vagyok a gyengeelméjű (ez igazából több mint valószínű), de azért mégis.
De amúgy kedveltem Thomas karakterét, a humorát meg egyenesen imádtam.
Nem voltam tőle elragadtatva. Félre értés ne essék, összességében nem rossz ez, de nekem olyan követhetetlennek, zavarosnak tűnt az egész. A végén már azt sem tudtam mi van…
Volt 1-2 poén, amin tudtam nevetni, mosolyogni, de nem volt sok. Elment…
Nem is olyan máglyatöltelék, mint amilyennek démonizálják. Helyén kell kezelni a stílust(igen, szerintem vicces, még ha nem is lesz belőle kiragadott szállóige) és akkor nincs koppanás. A vége meg…. ez ilyen.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Nem pont az volt, amire számítottam, de nem volt rossz. A címét nem értem, nekem teljesen más elképzelésem van egy balekról. A borítóját meg nem szeretem, de csak mert nem Dr. House a főszereplő. Mindezek mellett nem volt rossz olvasmány. Az a típusú könyv, amiből ha film készül, az kiöli a lényegét. Persze a történet alkalmasnak tűnik a megfilmesítésre (fejben már meg is van a főszereplő), de ami a regényben igazán tetszett azok Tom gondolatai voltak és azt elég nehéz visszaadni. Sajnos az elején nem sokat foglalkoztam a nevek megjegyzésével, így a könyv első fele elég szenvedős lett. Majd pár év múlva elolvasom újra, és talán adok még pluszba egy fél csillagot.
Azért jó érzés, hogy az utolsó mondat tartalma nekem is eszembe jutott még fent a tetőn.
Szellemes, de néha kísértetiesen plágiumgyanús; innen-onnan, H.L. komédiás múltjából lopkodhatta paneljeit, mind a humornak, mind a kínos humorközhelyeknek – mind2ből akad bőven, de utóbbiak is jópofa, bocsánatos poénok (mondjuk Kulka éppen e maníroknál affektál, szóval kissé lerontja az élményt).
Kissé mintha Rejtő világa lenne, szinte már légiós regény, afféle Gorcsev Iván Nizzában, de hőseink London-Prága-Marokkó tengelyen zúznak.
Nekem kissé túl hirtelen lett vége, de lehet hogy ebben a hangoskönyv nem hibátlan másolása ludas… sosem bízok sem ebookban, sem hangoskönyvben – majd egyszer tényleg el is olvasom.
Népszerű idézetek
Tegyük fel, hogy el kell törnöd egy ember karját.
A jobbat vagy a balt, nem számít. A lényeg, hogy el kell törnöd, mert ha nem… nos, ez sem igazán fontos. Legyen elég annyi, hogy ha nem töröd el, akkor nem számíthatsz túl sok jóra.
Na mármost, a kérdésem a következő: gyorsan töröd el a kart – reccs, hoppá, bocs, várj, segítek, itt ez a rögtönzött sín –, vagy elnyújtod az egészet jó nyolcpercnyire, időről időre leheletnyivel növelve a nyomást, egészen addig, míg a fájdalom már lila és zöld és forró és jéghideg, és üvölteni kell, annyira elviselhetetlen?
Hát igen. Egyértelmű. A helyes megoldás, az egyetlen megoldás az, ha minél hamarabb letudod az egészet. Kart eltörni, konyakot átnyújtani. Jó állampolgárhoz illően. Nincs más jó válasz.
Hacsak.
Hacsak, hacsak, hacsak.
Mi van akkor, ha a szóban forgó kar tulajdonosát történetesen utálod? De úgy istenigazából. Szívből jövő gyűlölettel.
Most fontolóra kellett vennem ezt a lehetőséget is.
Amikor azt mondom, most, arra a pillanatra gondolok, amit épp próbálok leírni; a pillanatra, ami egy töredéknyivel, méghozzá igen véres töredéknyivel előzte meg azt a másik pillanatot, amikor a csukló végül eléri a tarkót, és a bal felkarcsont legalább két, de még valószínűbb, hogy több, lötyögve egymáshoz kapcsolódó darabra törik.
Az imént említett kar az enyém. Nem valami elvont filozofikus kar. A csont, a bőr, a szőrszálak, a kis fehér sebhely a könyök csúcsán, melyet a Gateshill általános iskola fűtőtestjének sarka okozott – mindez hozzám tartozik. És most érkezett el az a pillanat, amikor fontolóra kell vennem annak a lehetőségét, hogy a mögöttem álló férfi, aki a csuklómat szorítva szinte már szexuális vágytól fűtött odaadással feszíti a karomat felfelé a gerincem mentén, utál engem. De úgy istenigazából. Szívből jövő gyűlölettel.
Az örökkévalóságig húzza a dolgot.
11-12. oldal
A férfiaknak nincsenek céljaik. […] Így aztán kitalálnak párat, és felállítják azokat egy focipálya két végében.
183. oldal
A demokraták nem olvasnak könyveket, Lang. Az emberek nem olvasnak könyveket. Az emberek magasról szarnak bele a filozófiába. Az egyetlen dolog, ami érdekli az embereket, az egyetlen dolog, amit elvárnak a kormányuktól, az az egyre nagyobb és nagyobb fizetés. Évről évre azt akarják, hogy nőjön a fizetésük. Ha nem nő tovább, új kormányt kerítenek maguknak. Ez az, amit az emberek akarnak. Ez az, amit mindig is akartak. Ez, barátom, a demokrácia.
164. oldal
… és sokkal jobban akartam, hogy ez a darabka valóság álommá váljék, mint amennyire valaha azt akartam, hogy bármely álmom valóra váljék.
176. oldal
Volt egyszer egy ember, aki felkeresett egy pszichiátert, mert már teljesen megbénította a repüléstől való félelem. A fóbiája azon a hitén alapult, hogy bármelyik gépre száll is fel, bomba lesz rajta. A pszichiáter próbálta kikezelni a fóbiát, de sikertelenül, így aztán inkább elküldte a betegét egy statisztikushoz.A statisztikus nyomogatta egy kicsit a számológépét, aztán tájékoztatta az embert, hogy annak az esélye, hogy a következő gépen, amire felszáll, bomba lesz, félmillió az egyhez. Az ember még mindig nem volt nyugodt, és meg volt róla győződve, hogy ő lesz az, aki a félmilliomodik gépre száll fel. Így a statisztikus újra nyomogatott egy keveset a számológépén, és azt mondta: „rendben, nagyobb biztonságban érezné magát, ha az esély tízmillió az egyhez lenne?” Az ember azt mondta, hogy igen, természetesen. Így a statisztikus azt mondta: „annak az esélye, hogy két, egymástól független bomba legyen a gépen, amire legközelebb felszáll, pontosan tízmillió az egyhez.” Az ember értetlenül nézett és megkérdezte: „ez mind szép és jó, de hogy segít ez rajtam?” A statisztikus pedig így felelet: „Nagyon egyszerű: vigyen fel magával a gépre egy bombát.”
203-204. oldal
