Lélegzethinta 87% 63 csillagozás

Talán nem véletlen a tavalyi Nobel-díj. Csodálatos, páratlan regény a maga nemében. Megkockáztatom: nekem a Sorstalanságnál is többet mondó, univerzálisabb, egyénibben kidolgozott. És nem is a téma miatt. A tárgyak lélekkel ruházódnak föl, színek-szagok kavalkádja fogad, szinesztéziák és hihetetlen metaforák sorjáznak benne, nem egyszer találkozik az olvasó hapax legomenonnal (már a cím is ide tartozik szerintem), ahol az új szókapcsolat ereje megdöbbentő hatással bír. Nem könnyű olvasni, „rágni, csócsálni” kell. A szenvedés és az éhség központi motívum, s bár sokak véleménye az, hogy nem a szó szoros értelmében lágerregény, hiszen utalások formájában és szimbólumokban dolgozza fel a fogság értelmetlen mivoltát, mégis sokszor kegyetlenebbnek érzem, éreztem. Nagy tanulság: nem vagyok benne biztos, hogy megérdemeljük, hogy megkaptuk a gondolkodás képességét. Ha ösztönből lenne az ember gonosz és számító, mint az állatok, az talán megbocsátható volna, de így nem. Nekem ezt mondta a könyv.

"Kis kincsek azok, amelyeken ez áll: Itt vagyok.
Nagyobb kincsek azok, amelyeken ez áll: emlékszel-e még.
De a legszebb kincsek azok, amelyeken ez áll majd: Itt voltam."

Hát ez nyomott. Súlyba-latba. A szívemet.
Őszinte leszek. Nem a téma. Valamiért nem a kérdéskör… De a szavak, a mondatfűzérek, amik hinta-palintát koreografáltak a lélegzetemnek. Eszméletlenül tetszett, ahogy elmondja az egészet. Megelevenednek a tárgyak, angyallá léptetik elő az éhség és egyetlen zsebkendőbe bugyolált „tudom, hogy hazajössz” magába sűríti a hazove-t (itt: honvágy). Mégis érinthető formába érinthetetlenné teszi azt, aki túlélte…
Veszettül precíz (hangúlyoznom kell: szerintem!).
Ahol lepedőt porolnak, ott béke lehet: honvágy, minek az? Borvörös sál (amit az éhségangyal megfújt gazdájáról) és minden kanál leves egy bádogcsók. Minek az? „Nagyon is jól tudtam, hogy van egy belső törvény, amely szerint soha nem szabad sírva fakadni, ha a kelleténél több okunk van rá” Mantráztam: ne most fuldokolj! Ez nem az a világ, DE ez volt (volt ilyen)!
Hinta-palinta, hinta-palinta. Lélegzethinta.
„Elmondani csak akkor lehet valamit, ha le is tesszük a terhét annak, amit elmondunk.” Nincs kijelentés(em). Egyetlen kérdés(em) csak: hogy lehet ezt elmondani, hogy aztán békén hagyjon….?
(Megmondom miért. Mert „nem tudom, miért van, hogy ha a rózsaszín szürkévé öregszik, az annyira simogatóan és magával ragadóan szép, már nem is ásványi, hanem fáradt-melankolikus, mint az emberek. Vajon van-e színe a honvágynak?”
Hinta-palinta. Lélegzet-hinta.
Hazove: minek az?
Én nem tudom ezt elmondani)

Lágernapló, egy felnőttből visszatekintő kissrác emlékei az éhségről, ami mindent átjár, meghatározza a napi létet úgy, hogy elfelejti milyen is az étel íze, az élet színe. Mindegy milyen ideológia igazolja az agresszort, mindegy milyen mondvacsinált ellenintézkedésnek az elszenvedője az áldozat, a lágerek az emberiség szégyenfoltjai. Az Ember olyan gonoszságot nem tud elképzelni sem, mint amilyet az ember egy másik emberrel képes megtenni. Mindig azok állnak nagy bőszen a kerítésen kívül, akiknek inkább belül lenne a helyük. Jó alaposan elkülönítve azoktól, akik tudnak együtt élni.

Mindamellett, hogy elismerem HM írói kvalitását én ezt a könyvet untam. Nem azért , mert rosszul van megírva, nem azért mert rossz a téma. nem a könyv vagy az írójának felróható okból. Azért, mert annyi ilyen kirekesztő és emberfarkas inger ér (mostanában megint), hogy bár értem és fontosnak tartom a felszínen tartást a felejtés és újra megtörténés ellen(egyébként ma is nap mint nap megtörténik) , mégis elérte a na most kicsit rezisztens lettem ingerküszöbömet ez a könyv.
Viszont az olvasását mindenképpen ajánlom.

Mostanában sokszor lepődök meg azon, hogy egy könyv mennyire teszik. Talán sokszor fals kép alakul ki bennem előre vagy az íróról, vagy már pont az adott könyvről különböző cikkek, reklámok miatt. Úgy voltam vele, hogy Herta Müller könyve biztosan egy nagyon jól megírt mű lesz, de nem pont nekem szól majd, mert túl komoly, mert túl idegen. Szerencsére csak részben lett igazam: nagyon szép könyv. Jól megírt, jól irányított és nagyon élő, mégis – ami a legjobban tetszett – nagyon távolságtartó. Távol tartja az olvasót – engem legalábbis. Ahogy a főszereplő megéli a nagyon szomorú történéseket, akár minden oldalnál sírhatnánk, de az elbeszélés hangulata mégis roppant természetes szinten tart. Nem búslakodtam, hanem érdeklődéssel olvastam, hogy milyen rossz helyzetekből lehet, milyen hangulattal elfogadható, már szinte normális körülményeket teremteni, mindezt egy teljesen emberi viselkedéssel. Se nem bugyuta optimizmussal, se nem hatásvadász drámaisággal.

ez egy olyan könyv, hogy témájában még sosem olvastam jobbat vagy kifejezőt. ez egy olyan könyv, hogy minden mondatát külön lehet ízlelgetni. ez egy olyan…, hogy ha az ember olvassa érzi az éhséget és folyton enni akar. olyan, hogy a Nyugati és az Örs Vezér tere közötti aluljárókban (meg azokon a megállóhelyeken ahol az olvasás miatt véletlenül leszáll) minden hajléktalannak ad pénzt, mert látja az éhségangyalukat.

A fülszövegben a Sorstalanság ikerkönyveként említik, ezért vártam teljesen mást. Ha maradok ennél a párhuzamnál, akkor inkább a Lélegzethinta. Gyönyörű, kifejező szókapcsolatok, egyenletes, néhol kissé lassú ritmus és emberség. Ez a könyv nem elnyel, szépen lassan merül el benne az ember. Olyan, mint amikor nyár elején a hideg Balatonba óvatosan gázolok, hogy mindig csak picivel nagyobb felületen érjen a hűvös víz. Nagyon fájó, főleg a közepétől, akkor éreztem azt, hogy ebből az ürességből, ebből a kilátástalanságból, igazságtalanságból és (nem csak fizikai) éhségből nincs kiút. Mégis lett.

Szeretem, amikor nem azzal támadnak meg minket, olvasókat, hogy akkor most a legdurvább dolgokat boncolgatják a részletekig, az arcunkbatolva mindent, hatásvadász módon, és arról szól az egész, hogy akadjunk ki, stb.. Sokkal érdekesebb dolgot választott Herta Müller (és gondolom Oskar Pastior) nem kezdte el az „önsajnálatot”. És éppen ezért szerintem nagyon is belülről tudjuk megismerni ezt az egészet, főleg az apróságokon keresztül, ráadásul néha félelmetesen költői módon. Herta Müller remekül ír, és a Dragomán György által írt tanulmány alapján, főleg az ott idézett mondat után ez eredetiben méginkább igaznak tűnik. Ez ugye az utolsó könyve, tehát valószínűleg a legérettebb munkája, kíváncsi vagyok a korábbi írásaira is

Minden fejezet egy műalkotás

Ez a harmadik könyv, amit Müllertől olvastam. Szembeötlő, hogy pályája során nagyon keveset változott a stílusa. Szerintem ez arra utal, hogy kezdetettől fogva pontos elképzelése, hogyan akar írni, nem sokat kísérletezett, ellentétben más írókkal, akiknek a stílusa nem egységes. Az elbeszélés vonala nem halad előre, ez egész regény epizódok hosszú sorából áll, amelyekben részletekbe menően dokumentálja a lágerbeli életet. Az idő múlását is kiiktatja a regényből, a lágerben letöltött öt év egyetlen örökkévalóságnak tűnik, csak néha kapunk egy-egy támpontot, körülbelül, hanyadik évnél tartunk.. A személyeket is hasonló módon próbálja a minimumra redukálni, egyik karakter sincs kidolgozva, személyiségük nem fejlődik.
A könyv a költészet erejével hat az olvasóra. Müller gyakran egyszerű tárgyakból indul ki, és oldalakon keresztül írja le őket. A tárgyak, a honvágy és az éhség lélekkel ruházódik fel, a dolgok teljesen új belső logikával ruházónak fel. A sok szenvedés mellet a lágerbeli élet abszurditása is feltárul előttünk. Az a benyomásom alakult ki, mintha az írónő meg akarná változtatni a szavak hétköznapi jelentését, és egy saját nyelvet hoz létre.
A hazátlanság motívuma itt a legerősebb az írónőnél. A főszereplő kétszeresen is hazátlan, egyrészt német származása és a kollektív bűnösség oka miatt lágerbe küldik, de a német kisebbség nemzetiszocialista ideológiájával sem tud azonosulni. Müller bevallása szerint gyűlöli azt az átideologizált nyelvet, amivel évtizedekig együtt kellett élnie. Műveiben ezt a nyelvhasználatot is felhasználja kipellengérezi, és rámutat abszurditására. Írása harc a költészet eszközével ez ellen a nyelvhasználat ellen.

Épp befejeztem a diákjaimmal a Sorstalanságot, amit nem szerettek annyira. Óra végén a maradék időben felolvastam a Lélegzethintából. Néma csend volt, mikor kicsöngetés után kimentem a teremből. Azt hiszem, ez elég sokat mond. Nem a Sorstalanságról, hanem ennek a szövegnek az erejéről.