Első ismerkedésem a 2009. év irodalmi Nobel-díjasával. Az ismerkedést még folytatni fogom, de az első benyomásaim vegyesek.
Hogy Ceausescu alatt milyen szar volt az élet Romániában, ezt – ha nem is tudtuk pontosan a nyolcvanas években itt Magyarországon olyanok, akiknek nem élt Erdélyben rokona vagy barátja – legalábbis sejtettük. Ezt a sejtést tette bizonyossággá a román rendszerváltás után megjelent cikkek, riportok, beszámolók sorozata. A célzások helyett az egyenesen kimondott szavak.
Ebből az élményanyagból táplálkozik – és igyekszik neki filozófiai mélységet és irodalmi távlatot adni – Herta Müller regénye. A kötet szikár stílussal mutatja be a sivár életet, a hétköznapok félelmét, az emberek erkölcsi lealacsonyodását. A ’fortélyos félelem igazgat’ egy újabb példáját.
A történet a párhuzamos életrajzok modelljét követi, Adina és Clara sorsán keresztül mutatja be, mennyi az egyén mozgástere, milyen alkukat kötnek vagy utasítanak el, hogy lepi be a rendszer penésze az élet minden zugát.
Ugyanakkor az ábrázolás módja – ezt szinte félve írom le – néha kicsit sematikusra sikeredett. Az áruhiány, a gyári lopások, a kosz, a szegénység, a bármely kis pozícióban regnáló funkci (gyárigazgató, iskolaigazgató, szekusról már nem is beszélve) hatalmaskodása: ez így együtt túlságosan tipikus. Az egyetlen nem szokványos elem ezen a szálon a szekusok pöffeszkedése: hogy egy lakásban járva nyíltan nyomokat hagynak maguk után ’mi ezt is megtehetjük’ jelszóval. A Stasi – ha hihetünk ’A mások élete’ forgatókönyvének – diszkrétebben működött…
A ’szocreál’ élet egyszerű képei mellett van egy helyenként felbukkanó – talán szimbolikusnak szánt – szál is, a folyó, és a partján ücsörgő horgászok képe, ami meghökkentett; hadd idézzek itt két rövid részletet:
’A kemencetorok a mélység közepén fekszik, nem a fenéken. Annyi ruhája van, hogy elérnek egyik hídtól a másikig. De a kemencetorok maga meztelen, csak kezében tartja a ruhákat. Azok a vízbe fúltak ruhái, mondják a horgászok.
Nem nézik sokáig, néhány futó pillantás után a fűbe temetik az arcukat és nevetnek, hogy beleremeg a lábuk. A hajsapkás horgász nem nevet. Ha a többiek megkérdik, hogyhogy remeg a lába, ha nem is nevet, azt feleli, ha fűbe temetem az arcom, meglátom a csupasz agyamat a vízben.’ (39. old.) Kérdem: csak nem Burroughs ’Meztelen ebéd’-jéből kerültek ide, a Duna partjára ezek a bedrogozott, taoista-dadaista halandzsát mantrázó horgászok?
’A horgászok nem bíznak a kopasz jegenyékben. Tudják, hogy odafönt a horgászbotok ugyanolyanok, mint idelent az ő fejük. A jegenyék télen megtiltják a boldogságot, mondják a horgászok, a kopasz jegenyék ivás közben megeszik a boldogságot.’ (199. old.) Mi ez a képzavar? Kopasz jegenyék meg kopasz horgászok: ez itt most egy hasonlat?
Szóval két kifogásom van: egyrészt mintha a szerző a rendszer mindent típushibáját egyszerre kívánná felleltározni, másrészt pedig – hangsúlyozottan csak helyenként! – a furcsa, nem annyira jelképes inkább jelképeskedő ballaszt.
Summa summárum – a mondanivaló fontossága, és a legtöbbször tömör és jó stílus miatt – tetszett, de nem érzem kiemelkedő alkotásnak. És ezzel nem az akkori időket átélt romániai emberek (köztük a nemzeti kisebbség plusz terhét is vállukon cipelő magyarok /Abi/) keserű sorsát akarom bagatellizálni, csupán fenntartásaimnak adtam hangot. Remélem, ezekről az időkről és erkölcsökről mélyebb, letisztultabb mementó is születni fog egyszer…