Pannónia ​Parancsnok (Garabonciás Osztag 2.) 92% 42 csillagozás

Most már bevallhatom: azok közé az értékelők közé tartozom, akik nem gondolták volna, hogy Ignác mesterről (és főleg az ő nézőpontjából) jó könyvet is lehet írni. :D A Hollóember után nem lehetett nem beszerezni a sorozat következő kötetét, de erőst aggódtam, hogy nem fog tetszeni. Szerencsére nem így történt.
Sajnos azt se tehetem meg, hogy olyan részletesen méltassam a regényt, ahogy szoktam, mivel ez a galád monstrum :) oly ügyesen van megírva, hogy nagyon fel kell kötni a fehérneműt annak az értékelőnek, aki nem akar durván spoilerezni. Spoiler nélkül gyakorlatilag címkézni is alig lehet, olyan meglepetéseket tartogat a regény az olvasó számára. És minden elismerésem, hogy egyik meglepetés se válik erőltetetté, sőt: az olvasó tudta nélkül szinte mindegyiket előkészítette már az első kötet.

Továbbiak a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/24/hernad_pet…

Akárhányszor komolyabban eszembe jut ez a könyv, valahogy mindig hozzápiszkálok a csillagaihoz. Levonok egy felet, hozzáadok egy felet, szélsőségesebb napokon egy egészet. Úgyhogy megkeményítem az én szívem, és megállok ennél a négy csillagnál most már tényleg.
Mert jó volt, jó volt, csak… hát, valószínűleg én vártam nagyon sokat. Mert hát Pannónia Parancsnok szerintem mindenkormindenidők… kh-hm, na jó, a magyar fantasztikum egyik legzseniálisabb karakterötlete. Hovatovább a róla szóló részeket spoiler nagyon élveztem, az eltűnés-anomáliától a meghasonlásból való kikecmergésig*. Az ősökért külön muszáj volt odalennem, sikerült mindegyiknek nemcsak külön egyéniséget írni, de érdekesen és abszolút hitelesen viszonyultak az épp valóságukat alkotó jelenkorhoz. Tetszettek az összes Homonnaiak, na. Mi meg nem, hát… az jóformán a regény teljes harmadik harmada.
Szóval amikor egyszerre csak nem volt hova nyújtani tovább a keresést, tudakozódást, árulószimatolást, és egyszerre csak ott volt az amatőr nyomozócsapat spoiler minden rejtélyeknek kiinduló-, valamint középpontjában, lehullanak az összes titkokról az összes fátylak, és… és semmi. Jó, ez túlzás, ugyanakkor ezen a ponton nagyon sajnáltam, hogy az X-akták nekem a mai napig kimaradt, így csak megérzésre támaszkodva mondhatom, hogy egy akcióturbózott epizódjukkal volt dolgom, szöszi Scullyval és kopasz, szemüveges Mulderrel spoiler. Aztán ez is elmúlt, és maradt egy nagggyonhosszú nyírd-ki-és-fuss betét, ahol azért már ásítoztam egy kicsit. Akkor is, ha különben voltak benne jópofa villanások spoiler. Aztán –hála legyen érte a Nagy Tengrinek – ez is véget ért, és a befejezés majdnem jóvá tette a korábbiakat. spoiler
Itt valahogy kevésbé éreztem töménynek a magyar retro életérzést, ugyanakkor ezek olyan poénok, amik pontosan egyszer működnek – a felbukkanó mitikus mindenfélék viszont remekül továbbvitték ezt a szálat is, ráadásul az egészre úgy telepedett rá Ignác kisebbségi érzése és önutálata, hogy a regény első felét egy az egyben hozzá lehetne tűzni a hungaro-pesszimizmus akadémiai szócikkéhez.
Egészében véve nagyon tetszett, kivéve, ahol nem. A folytatást pedig változatlanul várom spoiler, mert eddig nagyon úgy tűnik, hogy a sorozatban a nem-annyira-jó is magasan a közepes felett áll.

* Jó, elismerem, engem nagyon könnyű gyáva és önző és lamentálós karakterekkel megvenni, hálás és rengeteg mozgásteret adó témának tartom. Főleg akkor, ha amúgy a másfele töprengés és önsajnálat olyan kellemesen komplex összképet eredményez, amit tényleg csak párezer év alatt egymásra rakódott generációk emlékezete tud létrehozni. Esetleg a gyümölcslégy-genetika igen kifinomult és részletekbe menő elemzése, de azt sose venném a kezembe.

A Garabonciás-könyvek trükkje a jelek szerint az, hogy stílusuk és hangvételük mindig az aktuális főszereplőhöz igazodik. Hollóember volt a tipikus idealista hős, akinek hetente egyszer szembe kell szállnia a Gonosszal, mert Felelős az egész Emberiségért (gondolja ő). Ebből adta magát a moralizáló, mégis akció-központú első kötet. Parancsnok egészen más: ő mindent negyvenszer körüljár, napokig önmarcangol, elemez, kibúvókat keres, mielőtt két szalmaszálat keresztbe tenne. Így a regénye is jóval terjengősebb, lassan kibontakozó, ugyanakkor információkban roppant gazdag történet.
A világ fokozatosan túlnő a szuperhős-sztorikra jellemző elemek újrakeverésén, és inkább egy Charles Stross-féle agymenésre ötletbörzére kezd emlékeztetni. Sosem tudhatod, mit fog kitalálni a következő fejezetbenspoiler, és egészen a legutolsó oldalig képes mindent újra meg újra a feje tetejére állítani. Zsánerek szempontjából ezt a könyvet már nehéz lenne kategorizálni, annál több címkét csatolhatnék hozzá, ha nem lenne súlyos spoiler lényegében mindegyik. A vadkeleti viszonyokkal való küszködés persze mindvégig megmarad, de ezen kívül szinte mindent új alapokra helyez. Ebben az is segít, hogy a főhős egyáltalán nem szuperhős-szerű, sem képességeit, sem habitusát tekintve. Igaz, hogy beszédmodorában viszont gyakran felismerhető egyfajta képregényekre jellemző melodráma. A karakter maga tulajdonképpen nem is egy karakter, inkább egy tucatnyi, hiszen kb. ennyi főbb személyiség jelenik meg benne a történet folyamán. Belső dialógusai pedig néha komplett fejezeteket visznek el a hátukon – néha talán túlságosan is messzire. Hiába a rengeteg csavar, úgy érzem, hogy a Parancsnok figuráján – és előadásmódján – áll vagy bukik az egész regény. Ha ő bejön az olvasónak, akkor nem lesz gond, ellenkező esetben viszont könnyen széteshet az egész.

El kell ismernem: ha csak rajtam múlt volna, ezt a könyvet el sem olvasom. De azért vannak az embernek kedves-aranyos, rímkedvelő barátai, hogy ellenségekre már ne is legyen szüksége megkíméljék az elhibázott döntések következményeitől. Úgyhogy, kedves @kvzs, @sztimi53 és @ponty, titeket én most megkövez… akarom mondani, megkövetlek. :)

Riasztóan hosszú ez a könyv, és hát azért a túlírtság jelensége fellelhető itt-ott rajta (talán az első 100 oldalt kicsit túlzás volt teljes terjedelmében csak PP jellemének rajzára áldozni, lényegében egyéb történés nélkül, khm, bár igazából nem is sikerült rosszul ez a rajz), de érdekes módon, szinte sosem untam bele, még a (100 oldalas) végső előtti + végső leszámolás résznél sem. Sőt, izgultam! (Az első kötet ugyanis remekül megágyazott a végső leszámolásos részek komolyan vehetőségének.) Szerettem a karaktereket! És ugyan nettó marhaság volt az alapkonfliktus teljes egésze (merem remélni, hogy a szerző sem vette egészen komolyan, és nem sértődik meg, ha nem nyomok a könyvre egy hard SF címkét :), de esküszöm, hogy jól állt ez neki! És a humora is kifejezetten bejött nekem.
Szóval, minden érintettnek köszönöm az élményt, és csak így tovább. :)

Ha jól emlékszem, akkor többször is elmondta a Delta Vision standja környékén sertepertélőknek Terenyei Róbert, a kiadó vezetője, hogy a Pannónia Parancsnok egyetlen hibája az, hogy kétszer olyan hosszú, mint az első rész. Én ezzel vitába szállnék, és úgy fogalmaznék, hogy az első rész egyetlen hibája, hogy fele olyan hosszú, mint a második rész.

Az első részben megismerhettük a magyar szuperhősök világát, kezdve a kitalált, mégis teljesen valóságszerű XXV. kerülettől és annak lakóitól kezdve a kicsit sem marveli szuperhősök világáig, a második rész pedig ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész véget ért. Amilyen sok idő telt el nálam a két rész olvasása között, annyira könnyen jöttek elő az emlékek egy-egy mondatnál, hogy jé, erről is volt szó az előző részben, és a kirakós elemei szépen összeállnak. Az eddig csak sejtett intrikákra a cselekmény előre haladtával fény derül, addig azonban sok viszontagságon kell átesnie az eleinte a teljes szétesés határán álló Ignácnak és segítőinek, akikbe a hús-vér szereplők mellett beletartozik a benne élő, tizenötezer évnyi előd. Ők olyanok, mintha egyszerre több szereplő lenne jelen, miközben mégis egyek, amivel szépen eljátszadozott az író, kihasználva a különböző jellemekben rejlő lehetőségeket a történet előbbre lendítésében és a helyzetkomikumok kihasználásában.

A sztori folytatja és bővíti a Garabonciás Osztag világát, Ignác leginkább ki szeretne szállni, az események azonban az ősök és saját lelkiismerete hathatós segítségével nem hagyják, kényszerítik arra, hogy kimozduljon tespedtségéből és letargiájából. Amikor pedig elkapja az események sodrása, már nincs visszaút, kénytelen-kelletlen elkezd nyomozni, és ahogy egyre jobban rádöbben a tét nagyságára, már teljesen beleveti magát. Más választása úgy sincs, csak remélheti, hogy tetteivel legalább a megbocsátást elnyerheti, és végre ténylegesen szuperhőscsapattá kovácsolhatja a Garabonciás Osztagot.

Nem hiszem, hogy többet tudnék írni a könyvről anélkül, hogy lényeges információkat ne osztanék meg. A Pannónia Parancsnok kiváló folytatása a Hollóembernek, szépen elvarr korábbi szálakat, és hoz be újakat, miközben úgy zárja le a történetet, hogy a következő rész is hasonlóan megállhasson kerek egészként, mint ez.

Vártam nagyon ezt a könyvet, mert az első rész megfogott, és nagy lehetőségekkel kecsegtettet a folytatás tekintetében.
Maga a főhős (Pannónia Parancsnok) is talán a legtöbb lehetőséget rejti magába. Az író jól is bánik ezekkel a lehetőségekkel, és izgalmasak a melléktörténetek, jók az ősök és azoknak a jellemeik.
A cselekmény ott folytatódik, ahol az első rész abbamaradt, szinte mondhatom másnaposan folytatódik. Ignác rögtön egy rejtélybe csöppen spoiler, ami szépen felvezeti a történetet, és így elindul a nyomozás. Több olyan rész is van a történetben, ami meglepett, ami váratlan volt, ezeknek köszönhetően nem is lankadt a figyelmem végig fenntartotta az érdeklődésem. Talán kicsit, így utólag, sok is volt a fantasztikum a történetbe spoiler és emiatt magasra is került a léc, nehéz lesz ezt überelni a következő részekbe.
Kíváncsian várom a folytatást, hisz mondhatom, belopta magát a szívembe ez a Garabonciás Osztag, számomra igazi Hungarikum.

„Korrupt, hülye, gerinctelen alak.”

A történet elején ilyen jelzőkkel illeti Homonnai Ignácot még saját felmenőinek népes sokasága is. Hollóember abszolút kedvencem volt a magyar szuperhősök között, ezzel
szemben az első kötet olvasása után le is írtam, hogy mennyire nem kedveltem Ignác karakterét és nem is értettem, hogy hogyan lehetett pont ő a parancsnok. Mert bizony illetek rá a jelzők. A tutyimutyi, erőtlen, élvajhász tulajdonságok szintén jellemezték. Ezért aztán voltak kétségeim, amikor megtudtam, hogy a második rész főszereplője ő lesz.

Lassan indul be a cselekmény, a könyv első harmadáig elérve már fanyalogni kezdtem és igazolódni láttam a félelmeimet. Na de aztán… Hernád Péter egy zseni! Szép fokozatosan felépítve olyan jellemfejlődésen viszi keresztül Ignácot, hogy a végére nemcsak, hogy megkedveltem, de kifejezetten méltónak találtam a parancsnoki címre.

A cselekményről nehéz spoiler nélkül írni, de annyit elmondhatok, hogy van benne egy olyan grandiózus csata, ami gyerekkorom legnagyobb ütközeteit idézi fel. Akkoriban igazi fotelgenerális voltam és nálam simán megtörtént az, hogy a fröccsöntött cowboyok a Playmobil-utánzat huszárokkal szövetkezve lovon és matchboxokon száguldva mentek csatába a műanyag apacsok és a húgom Barbie babái ellen. A regénybeli sereg színes összetételét olvasva nem lepődnék meg, ha az író is hasonló csatákat vezényelt volna le gyeremekként.

A történet végig feszes, izgalmas, külön tetszett, hogy Ignác sok mindent ésszel és nem erőből oldott meg. És a vége…

Az utolsó 300 oldalt kb. egyhuzamban olvastam végig. Nagyon jól szórakoztam. Egyetlen nagy hibája van: nem jelent még meg a folytatás! :)

Bevallom őszintén, félve vettem kezembe a könyvet: az előző rész nyomott hangulata után nem sok jót sejtetett a cím, benne az (anti)hős Pannónia Parancsnok nevével, aki, hát, nem igazán tett pozitív benyomást az emberre az első részben. Ja, és akkor még ott a másik riasztó elem: a terjedelem. Na de vettem legendás bátorságomat :P és belevágtam. És de jól tettem :)
A sztori megdöbbentő fordulattal indul: eltűnik a csombó. (De most komolyan, akkor veszélyben vagyunk? Én nem ismerem a csombót :P :)) Az a néhány ember, aki emlékszik rá, a keresésére indul, hogy egy nagyobb vész elébe menjen. No és ez a helyzet az, ami Ignácot kibillenti a szokásos tespedésből, és amolyan hős-félét farag belőle.
Nagyon jól sikerült a világ(ok) bemutatása, pont olyan terjedelemben és részletességgel, ahogy az kellemesnek mondható, szívesen olvastam az eltűnés-anomália által súlytott Budapestről, és még annál is szívesebben spoiler egyebekről.
A befejezés hű a szerzőhöz spoiler

Nem gondoltam volna, hogy Pannónia Parancsnok főszereplésével ilyen jó könyvet lehet írni. spoiler
Az előző részben megismert Homonnai Ignác egy igazi korrupt, hülye, gerinctelen alak. Azonban a szükség spoiler és az ősei rákényszerítik a változásra, és arra, hogy kezdjen el végre hősként viselkedni.
Az előző részben dicsért világalkotás itt még jobban megmutatkozik. Nem csak a jelenkori Magyarország, hanem az alternatív történelmi részletek és a végjátékban felvillantott egyéb ötletek is zseniálisak. Az olvasó nem is tudja, hogy a régi korok szereplőinek történeteit és személyiségeit élvezze jobban, vagy a felvillanó új szereplők világait. A világok némelyike ugyan sokat merít már ismert történetekből, de ez csak még élvezetesebbé teszi az ötletkavalkádot, a másik felük viszont a szerepeltetésük rövidsége ellenére is átgondoltnak tűnik.
A zseniális ötletek mellett a humor a másik nagy erőssége a történetnek. Nem csak a szereplők egymásnak mondott sziporkái, de a kiszólások és utalások is a helyükön vannak, és elég sokszor vigyorgásra késztetnek.
Sosem gondoltam volna, hogy rajongani fogok egy szuperhősös történetért, de most csak annyit tudok mondani, hogy: ide nekem a következő részt, de nyomban!

Felemás élmény – részben jobbnak, részben viszont rosszabbnak gondolom, mint az előző rész.
Jobbnak, mert
– ezúttal sokkal jobban működik a karakterépítés és -fejlődés;
– egészen zseniális az a kreatív ötletáradat, ami egy idő után ellepi a könyvet;
– nagyon szórakoztató a humora (és még nem is olyan sötét!).
Viszont rosszabbnak, mert
– túl nagy a konfliktus, amit egyrészt nagyon nehéz lesz felülmúlni a következőkben, másrészt pedig a körítés hozzá nem volt elég erős;
– különösen a kiszámítható cselekmény nem jutott el hozzám;
– és úgy egyébként is, feleslegesen hosszúnak éreztem (túl sok információ, túl sok esemény, érdemi feszültség vagy izgalom nélkül, ami egyszerűen túltelíti a könyvet, fárasztóvá válik olykor).
Úgyhogy sajnos nem érzem előrelépésnek a Hollóemberhez képest, de talán majd legközelebb. Meg úgy látom, ezzel a véleményemmel majdhogynem egyedül vagyok, szóval…
Bővebben: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-07-23+…