Az üveggyöngyjáték 88% 64 vélemény

A könyv egyértelműen öt csillagos. Olvasás közben éreztem, h. valami nagyon fontos, jelentős dolgot tartok a kezemben. De azt is láttam, h. én ezt nem értem. Mint a gyöngykagyló: tudom, h. ott van benne, de nem nyílik. Időnként bele – belekukkanthattam, de leginkább zárva maradt.
Ugyanaz a témája, Mint a Faustus doktornak (Th. Mann) és a manni stílus sokkal nehezebb, mégis számomra az kézzel foghatóbb. Igaz Manntól majdnem mindent olvastam Hessétől viszont ez volt a második.
Lehet, h. egyszer majd visszatérek.

A Hesse-életmű ékkövének tartott regény olvasása szellemi kihívás a javából. Van egy olyan sejtelmem, hogy mivel már a nyitó fejezet fokozott odafigyelést kíván, tényleg csak azokat engedi közel magához, magába a mű, akik a kezdeti nehézségek és a homályosnak tűnő, elvont eszmefuttatások próbatételein türelemmel, kitartással, kellően motivált és pihent állapotban átküzdik magukat. Nekem ez most harmadszori nekifutásra sikerült. Megértem rá, hogy valamennyire megérthessem a könyvet, és ez nagy boldogság.
Az üveggyöngyjáték Josef Knechtje mint kiválasztott, különleges gyermek a zenemesterrel való első közös zongorajáték alkalmával lopta be magát a szívembe. Utólag jöttem rá, hogy a történetben azok a részletek fogtak meg leginkább és mélyültek el bennem, amelyekben a szereplők kapcsolataikban léteztek: ahogyan kölcsönösen gazdagították a másik személyiségét, adtak és elfogadtak, uralkodva szolgáltak és szolgálva uralkodtak (a magister musicae, Jacobus atya, aztán Josef is magister ludiként). Találkozásaikban, négyszemközti beszélgetéseikben, vívódásaikban és felismeréseikben láttam őket – Josefet különösen – élő, hús-vér embernek. Ezekben a jelenetekben szólt ki a kasztáliai szellemiség jegyében mesélő narrátor (ál)arca mögül az az üde, nekem régóta ismerős és kedves hessei hang, amelyet sokszor azért hiányoltam olvasás közben. Az elbeszélő jövőbeli kasztáliai Anonymus nemegyszer fárasztott: túlbonyolítottnak, sótlannak, „se sava, se borsának” éreztem azt, ahogyan megnyilatkozik. Az ő bemutatásában – a tiszteletteljes hang ellenére – gyakran Josef is sápatag, merev embernek tűnt, akit a pedagógiai tartomány szellemisége, hierarchiája bekebelezett, elszürkített, elszívta egyéni jellemvonásait. Csak az imént felsorolt szereplőkkel, illetve a Tegulariussal, Designorival való viszonyában kelt igazán életre; és egészen a belső meghasonlásig kevésbé szerettem, mint például a zenemestert. A nagy „pálfordulástól” kezdve viszont lenyűgözött az a tisztánlátás, amellyel tudatosította magában helyzete tarthatatlanságát, és a bátorság, ahogyan egy hermetikusan zárt rend(szer)ből kilépett, már nem is fiatalon, az ismeretlenül ismerős vonzásának engedelmeskedve.
Útja egyszerre vezetett felfelé, de ami ennél fontosabb: befelé és egyre mélyebbre: a legszemélyesebb vágy és életfeladat felismeréséig. A valóságtól eltávolodott virtuóz szellemitől a játék és Kasztália eszmeiségével a világi gyakorlatot megtermékenyítő nevelői szerepig.
Az élettörténet végén elérzékenyültem. Eszembe jutottak azok a Josefhez hasonló erényekkel bíró ludi magisterek, akiknek sokat köszönhetek. Közülük elsősorban Dr. Lőrinczy Huba tanár úr, aki annak idején Hessét is megszerettette velem, és akinek az irodalom iránti „megszállottsága”, bölcs alázata, igényessége szakemberként, tanárként derűvel tette teljessé az előadásait, szemináriumait. Ezt a szelíden mosolygó, rejtélyes derűt éreztem most Az üveggyöngyjátékban és magamban az olvasása közben. Jól esett visszamosolyognom rá.
Ugyanezzel a kételyeket és görcsöket magába oldva leküzdő, hálatelt derűvel köszönöm annak a Valakinek a könyvet, aki karácsonyi ajándékként lepett meg vele. Tökéletes választás volt.

Nehéz egy olyan könyvről írni, ami ennyire az enyém, ami ennyire saját élmény (Hessének bizonyára sikerülne ez is), főleg, ha a könyv, az elolvasása után űrt is hagy maga után. A Sziddhártához hasonlóan, azért szippantott be a könyv, mert egy egyéni életúton keresztül folyt a története, és olyan mélységeken keresztül, amelyhez könnyen tudok kapcsolódni. Már a gyermek Knechthez elkezdtem kötődni és ez az érzés hűségesen ott maradt az utolsó oldalakig. Abban az időszakban pedig, amíg olvastam, egy másik dolog is folyton a fejemben járt: hogy összeférhet egymás mellett a spiritualitás és az intellektus, és Hesse számomra ettől válik példaképpé és biztonságot nyújtó gondolkodóvá.
Annyi rétege van a könyvnek, s a fülszöveg tömör, az európai kultúra sorsáról szóló kijelentése, valójában csak egy apró töredéke mindannak a gazdagságnak, amivel az Üveggyöngyjáték ajándékozza meg olvasóját. És a rétegek hosszú során egy dolog az állandó ebben a műben, a Jin és a Jang játéka, a harmónia és az összhang. A mester és tanítványának viszonya, az intellektus és ösztönélet harca, avagy harmóniája, a rész-egész (Kasztália és a világ viszonya, a történelembe illeszkedése), Designori figurája, aki a két alapelvet összegzi, aki a test és a lélek, az eszmény és a valóság szimbóluma, és nem utolsó sorban Knecht élettörténete.
Hesse le sem tagadhatná, hogy Junghoz járt analízisbe. A Selbst keresése, és az út, ahogy egyre beljebb kerülünk önmagunkban és egyre közelebbivé válik legbelsőbb önmagunk, ez Knecht útja.
A könyv végén található három elbeszélés is lebilincselt és csak fokozta a rossz érzést, hogy ez a könyv is elmúlt… Ami viszont ott maradt, sok gondolat, születő ébredés és segítség ahhoz is, hogy még inkább megértsem az értelmiség felelősségét a felnövekvő generációk terelgetésében, és azt, hogy a valódi spiritualitás ott van a hétköznapokban, az iskolában, a szomszéd Jolikában, a virág ültetésében, az időjárásban.

Most örülök, hogy Thomas Mannt olvastam ez előtt (Varázshegy). Mindent, amit abból hiányoltam, itt megtaláltam. A legegyszerűbb (és persze lehet hogy a legnehezebben érthetőbb) azt mondani hogy ennek a regénynek örök érvényű gondolatai vannak a másikhoz képest. Nem egy megregényesített művelődéstár, nyögvenyelős tudálékosság (bocs Thomas Mann) hanem költészet, filozófia és irodalom egyszerre.

Maga a könyv gerince – Josef Knecht magister ludi életrajza – nagyon unalmasan kezdődik, azt is hittem, hogy sohasem érek a végére. A 165.-ik oldal körül jött a „kanyar”, ami által meggyorsult az olvasásom, de utána sem mondhatom ezt a részt csúcsteljesítménynek. Már a téma is dögunalmas, aztán Hesse ebben a részben úgy mekeg, mint a XVI.-XVII. század írói, azzal szemben, hogy a könyv a XX. században volt írva. Az erőssége az, hogy nagyon sok bölcsesség van benne, aminek következtében ez a rész sem jelentéktelen.
Következnek a versek, ahol már Hesse szinte meg van „táltosodva”, ezek a versek csaknem tökéletesek, aztán jön a három életpálya, amelyek kitűnő irodalmi művek – ezek olvasását már-már félbe sem lehet hagyni – még éjjel is olvastam.

Kedvenc lett annak idején, de újraolvasást igényel, majd akkor írok róla rendes értékelést.

A szellemi világ történetének ma elérhető legjobb befejezése ez a történet, nehéz olvasmány és nem túl bíztató a végső gondolatmenet, bár a szerző azért nem zár le minden kaput. Filozofikus lelkeknek feltétlenül ajánlott, romantikus és szenvedélyes filozófusoknak melegen ajánlott olvasmány – szerintem.

Olvasd el a Sziddhárta-t és szorozd meg százzal:)

Az első 50 oldal kicsit döcögős volt„de utána ámulat és bámulat..nem csodálom ,hogy Hesse ezután már nem írt több regényt..ezt nem lehetett felülmúlni..

Nem tudom eldönteni, hogy milyen kapcsolatban vagyok ezzel a könyvvel. Egyfolytában jegyzetelek olvasás közben, szinte kitölti minden gondolatomat. Nagy hatással van rám. Mégis. Valami hiánzyik. Esetleg túl sok van benne valamiből. A humor hiányzik, a filozófia pedig túl sok. Még Thomas Mann-nak is van csekély humorérzéke. Hesse-nek semmi nincs.
Elolvastam a Nobel díj erre a könyvre vonatkozó bizonyos elmélkedéseit, és ugyanilyen ellentmondással küzködhetett a bizottság azokban az években. Sok vita előzte meg. Évekig tartó vita. Ugyanannyian ellenezték, mint amennyyien támogatták. Majd egy ember „lobby”-jának köszönhetően odaítélték Hesse-nek a díjat. Irodalmi értékét nem tartották túl nagyra, viszont akkora nagyokat mond benne, hogy beleremeg tőle az ember. Nagyon felkavart. Pimasznak és beképzeltnek tartom Hesse-t, amiért ilyen sokat tud, és én nem értem őt, ahogy azt ő szerette volna. Eszméletlen egy könyv.