Történelmi ​regények 89% 20 csillagozás

Herczeg Ferenc könyveit 1949 után hosszú évtizedekig nem adták ki Magyarországon. Manapság több művét új kiadásban olvashatjuk.

A huszadik század második felében (1983) azonban négy történelmi regénye látott napvilágot egy vaskos kötetben. Az eredetileg 1902-ben megjelent Pogányok című regény a Vata-féle pogánylázadás idején játszódik. Besenyők és pogány magyarok kereszténnyé válásának miliőjét jeleníti meg. Az élet kapuja (1919) a pápaválasztásra irányuló római hatalmi harcokról, belső küzdelmekről, intrikákról szól. Ez az egyik legkitűnőbbnek minősített történelmi regénye, amelyért a szerzőt Nobel-díjra jelölték. A török hódoltság idején játszódó A fogyó hold (1922) című regény a végvári harcok és egy romantikus szerelem kalandos története. Az első ízben 1916-ban kiadott A hét sváb pedig az 1848-as forradalom idejére repít bennünket.

Mind a négy alkotás fordulatos, kalandos, jól szerkesztett, Herczeg profizmusáról a magyar történelem és nem mellesleg a magyar nyelv kiváló ismeretéről árulkodik. Ez utóbbi annál is inkább kellemes meglepetés, mert – mint ismeretes – a szerző német polgárcsaládból származik, és csak gimnazista korában tanult meg magyarul. Könyvei nyelvi színvonala mégis kifogástalan.

Nem lehet említés nélkül hagyni az 1983-ban megjelent Történelmi regényekhez készült terjedelmes előszót. Németh G. Béla részletes elemzése Herczeg Ferenc munkásságáról még akkor is megdöbbentő, ha tudjuk, hogy a nyolcvanas évek elején-közepén ideológiai szempontoktól bőven befolyásolt, ún. marxista irodalomtudomány művelése volt szokásos. Németh G. előszava enyhén szólva is egyoldalú és rosszindulatú. A Herczeg-életművet erősen bíráló tanulmány az olvasónak inkább a kedvét szegi, mintsem meghozza a vágyat az olvasáshoz. Már az is meglepő, hogy az elemzés nem utó-, hanem előszóként íródott, mintha a kiadónak az lett volna a célja, hogy ezt a kötetet ne vegyék meg és ne olvassák el Magyarországon. A tanulmány eleje is meghökkentő: a kritikus nem tartja szerencsésnek azt, hogy az alkotónak hosszú életpályát biztosított a sors (Herczeg Ferenc 90 évet élt). Németh G. véleménye szerint használt volna a szerző megítélésének és munkásságának, ha rövidebb ideig tart, szerinte már a húszas évek elején megszakadhatott volna. Herczeg egyébként 1954-ben hunyt el, ily módon az irodalomkritikus ennél mintegy 30 évvel korábban szerette volna halottnak tudni az írót.

Eme otromba indítás után Németh G. részletesen és elítélően taglalja Herczeg polgári származását, a szerzőt lektűrírónak bélyegzi, műveiről sommás, negatív véleményt alkot. A tanulmány kellemetlen olvasmány nemcsak tartalma, hanem stílusa miatt is. Mondatai tudálékosak, nehézkesek, akadozóak, a szerzőjét minősítik inkább, nem pedig az elemzés tárgyául választott alkotót. Érdekes volna tudni, vajon Németh G. akadémikus, a 20. század nagynevű irodalomtörténésze és -kritikusa – egyébként kiváló verselemzések szerzője – restellte-e később ezt a neve alatt publikált elfogult, fröcsögő bírálatot? És mindazok, akik a rendszerváltás után is számos díjjal tüntették ki őt, vajon olvasták-e ezt a Herczeg Ferencről készült tanulmányt?

A Delfin-könyvek regényei között talán elmennének ezek a regénykék. De Az élet kapuja oda is gyenge volna. Nem igazán értem, hogy miért kellett életműves szerzőként beemelni Herczeget az iskolai kánonba (ráadásul pont két szörnyű-szörnyű művével), mikor Jókai vagy Mikszáth, vagy akár Móricz csak a választható kategóriában vannak. Bár épp a tavalyi kilencedikes osztályom tette fel a kérdést, hogy miért kell még egyáltalán irodalmat tanulni, mikor semmi értelme az egésznek, szóval nehogy azt higgyük, hogy majd ő olvasásra serkentené az ifjú nemzedéket…

A Hét sváb húzta fel nálam.

Németh G. Béla az előszóban nagyon elítélően beszél a szerzőről. Úgy véli, műveiben „az »egyedül vagyunk« minden konzervativizmust igazoló finitizmusa uralkodott el.” Valamint a politikai és közéleti „csőd ódiumát a birtokosságról s a hozzá hasonult úri középosztályról a történelem fátumára és Nyugat-Európa önzésére hárítja át.”
Ha valaki elolvassa ezeket a műveket, és miután nagyon jól szórakozott, ha akar, talál bennük bizony jócskán társadalomkritikát, azaz magyar önkritikát. Nem hárítás van, persze azért nem is veszett önostorozás. Egy kis önsajnálat sem árt a léleknek, azt hiszem. Mégis legmarkánsabbnak én éppen az óvást, a figyelmeztetést érzem: nem illúziókat kell táplálni, nem ellentételezésre, jóindulatra kell várni, pláne nem arra számítani. Ezek helyett józan mérlegelésre van szükség. Kiegyensúlyozottságra és kitartásra. (Elég svábos gondolkodás, nem?)

A Pogányok babonás hisztériáját sajnos nem veszi be a gyomrom. A többi regény viszont érdekes olvasmány volt.
Az élet kapuja szép ellenpontja az előző írásnak, itt ugyanis már a gondolkodó hívő alakjával találkozunk, aki képes véleményt formálni az egyházi tanításokról. Ez szerintem még akkor is érdekesebb megközelítés, ha egy cseppet cinikus.
A fogyó hold jellegzetes végvári kalandregény, nem nagyon összetett, de a maga módján csavaros és nagyon hangulatos. Akár a Koppányi aga testamentuma felnőtt változata is lehetne.
A hét sváb már szokatlanabb, kreatív történet: tetszett, hogy a szabadságharcot mint egy összetett, többpólusú nemzetiségi konfliktust mutatta be, ráadásul nem magyar szemszögből.

Ez az a könyv amit még sokszor átforgatok életemben.
Történelemhez hű , szép megfogalmazások, tájak, szerelmek, csaták, poénok össztüze cikázik Herczeg mondataiban.

Nagyon jó volt olvasni ezeket a regényeket. Ajánlom minden kamasznak is, aki sz aktuális történelmi kort színesebben szeretné megismerni.

Alapvetően kellemes meglepetés Herczeg Ferenc stílusa, olvasmányos, lendületes, de nem lehet belekötni a történelmi kutatómunkába sem. A tények prezentálásába néhol igen, de főképp a Habsburgok, helyenként „a nyugat” kárhozatására korlátozódik.

Pogányok:
Kifejezetten komor hangulatú kalandregény a Vata-féle lázadás idején. A regény – szerintem tudatosan – választott tematikája szerint csak a felkelés vallási élére koncentrál, központi alaknak a papból törzsfővé visszavedlett besenyő ivadékot, Alpárt választva. Ez a választás érthető ugyan, de nem árt tisztában lenni vele, hogy nem az lehetett a cél, hogy átfogó képet adjon az események hátteréről. Például a felkelés keresztény, Orseolo Péter ellenes tagjainak (pl. magának Vatának) a céljai fel sem merülnek.
A korabeli keresztény térítés erőszakos volta történelmileg nem indokolatlan, de a mindig komor, jókedv és megértés nélküli, babonás, a nép sorsáról tudomást nem véve dőzsölő egyházfiak talán igen, bár ennyit el lehet nézni a történet érdekében. A nomád élet maradványainak ábrázolása mellett kiemelném még a pusztai asszonyt, Seruzádot, aki egy nagyon jól sikerült amazon-figura.

A fogyó hold:
A könyv egyetlen regénye, aminek vállaltan nincs semmilyen üzenete, egyszerűen csak szórakoztatni akar, és ez nagyon jól áll neki. Tipikus török végeken játszódó kalandregény, ami egy hajszálnyival azért életszagúbb és picit véresebb, mint azt egyébként megszokhattuk. A regény erőssége, hogy jól átadja A beszélő köntös és a Szép Mikhál egyes jeleneteinek hangulatát: a törökök már berendezkedtek, a vitézek, a német zsoldosok és a török akindzsik szépen jelentgetik le a megvívott győztes csatákat, feldúlt palánkokat, de cserélgetik egymással a fogságba esetteket. Sőt, alkalmanként, mint ahogy a regényben is, akár össze is fognak egymással, hogy elintézzenek a központból leküldött okoskodó zsoldosvezért vagy béget, akit a központ rendet teremteni küldött.
Valahol olvastam, hogy a Fogyó hold ernyője alatt elfér a koppányi aga testamentuma, de ez fordítva nem igaz. Ezzel egyetértek, annyi kiegészítéssel, hogy a szerző odafigyelt, hogy csempésszen egy kis humort is a regénybe. (a török hárem tartogatta meglepetés azért nem semmi)

Az élet kapuja
Habár ez a regény tetszett legkevésbé, talán ez adta a legtöbb gondolkodni valót. Nem elsősorban a mondanivalója, hanem a fogadtatása és a Nobel-jelölések miatt. Azt hiszem értem, hogy miért azt olvasták ki a harmincas években, amit. Viszont az én olvasatomban nem ez a „minket ver a sors, a nyugat közömbös, amíg nagyjaink elhullanak” üzenet, amit a nézőpont karakterek egész egyértelműen közölnek is, lenne a valós mondanivaló. Az egyik olasz mondja egy eldugott jelenetben:
Azoknál a népeknél, amelyeket barbároknak szoktunk nevezni, csak egyes kivételes férfiak lelkében él az isteni szikra, a polgárok tömegében azonban nincs meg a közhasznú alkotások vágya. Egy-egy nagy uralkodó vagy államférfi ott meg tudja adni országának a műveltség kellő mázát, de ha meghal a nagy ember, akkor lepattan a máz, és megint előbukkan az ősi barbárság. Ezért van, hogy az ilyen népek történetében ismeretlen fogalom az állandó haladás, amely például az itáliai városokban véres polgárháborúk és ellenséges dúlások idejében sem akad meg teljesen, és ezért van, hogy barbár népeknél a nagyszerű fellendülés egy-egy rövid korszakára mindig a mélységes hanyatlás korszaka következik.

A hét sváb
A 48-as forradalom bemutatása érdekes, vajdasági sváb szemszögből. A konfliktus mindenki számára ismert, de a helyi szerbek, magyarok, románok, zsidók és a császári sereg katonáinak viselkedése szerintem újdonság, ahogy az is, hogy milyen események mentén sodródtak egyik vagy másik oldalra. Mert sok esetben sodródtak, nem lévén valódi választásuk: ez még a mesterségesen elhergelt szerbekre is igaz, akik szintén csak gyalogok egy nagy sakktáblán.
A négy regény közül messze ez a legszemélyesebb, tömve van anekdotákkal, történetekkel a helyi (vagy családi?) legendáriumból. Talán pont ezek miatt a személyes történetek miatt sokkal meghatóbb a helyi sváb, zsidó és magyar lakosság összeborulása, és utóbb már őszinte áldozatvállalása a másikért.

Herczeg Ferenc volt a Horthy kor egyik legelismertebb írója. ez látszik a regényeiből is. Kritikus, de mégse letaglózó. Nehéz, de jó is volt olvasni őket.