Henryk Sienkiewicz: Quo vadis

Szeretni nem elég, szeretni tudni kell, s tudni kell másokat is megtanítani a szerelemre. Hiszen a kéjt érzi a plebs is, sőt az állat is, az igazi ember azonban éppen abban különbözik tőlük, hogy a kéjt mintegy nemes művészetté alakítja, s ennek tudatában élvezi, teljes isteni értékét tudatossá teszi magában, s ezáltal nemcsak teste, hanem lelke is megtelik vele.

Nero muzikális füle az ilyen szavakat is elkapta, ilyenkor szeméhez emelte csiszolt smaragdját, mintha látni akarná, és meg akarná jegyezni magának a kiabálókat. Így akadt meg a szeme a kőtömbre állt apostolon. Egy pillanatig egymásra nézett ez a két ember, de sem a fényes menetben, sem a hatalmas tömegben senkinek sem jutott eszébe, hogy a föld két ura néz itt farkasszemet, s egyikük rövidesen eltűnik, mint egy véres álom, de a másik , az egyszerű köpenyt viselő aggastyán, örökre birtokába veszi a várost és a világot.

Harminchatodik fejezet (II. kötet 20. oldal)

A rövidesen sorra kerülő áldozatok között ott volt Crispus is. Arról lekésett, hogy az oroszlánok tépjék szét, így hát neki is a kereszthalál jutott, ő pedig a halálra mindig készen lévén, örült, hogy nemsokára elérkezik az ő órája is. Most egészen más volt, mint egyébkor, sovány teste teljesen mezítelen, csupán csípőit takarta egy borostyánból font ágyékkötő, s a fején volt rózsakoszorú. De szemében a régi törhetetlen erő csillogott, a rózsakoszorú alól is az ismert szigorú, fanatikus arc tekintett ki. Szíve sem változott meg, mert miként a cuniculumban is Isten haragjával fenyegette az állatbőrbe varrt testvéreket, most is korholta őket ahelyett, hogy vigasztalta volna.
– Köszönjétek meg a Megváltónak, hogy az Ő kegyelméből olyan halállal halhattok meg, mint Ő. Talán bűneitek egy részét el is engedi ezért, mindazonáltal reszkessetek, mert az igazságon nem eshetik sérelem, s az nem lehet, hogy jó és gonosz egyazon ítélet alá essék.
S szavait kalapácsütések kísérték, amint az áldozatok kezét és lábát a keresztfákhoz szegezték. Egyre több kereszt meredt már a magasba, ő pedig most azokhoz fordult, akik még ott álltak keresztjük mellett, s tovább beszélt:
– Látom a megnyilatkozott eget, de látom a nyitott poklot is. Magam sem tudom, hogyan adok számot az Úrnak életemről, bár az Úrban hittem, a gonoszt gyűlöltem, s nem a haláltól félek, hanema feltámadástól, nem a kínoktól, hanem az ítélettől, mert elkövetkezett a harag napja.
Erre a közeli sorokból felhangzott egy nyugodt, ünnepélyes hang:
– Nem a haragé, hanem az irgalomé, a megváltásé és boldogságé, mert bizony mondom nektek, Krisztus magához ölel, megvigasztal és jobbjára ültet benneteket. Bízzatok, mert, íme, az ég nyilatkozik meg előttetek.
E szavakra minden szem a padok felé irányult; akik már a keresztfán függtek, azok is felemelték elkínzott, sápadt arcukat, s a beszékő férfiú felé néztek.
Az pedig lejött egészen az arénát határoló korlátig, s a kereszt jelével búcsúztatta el őket.
Crispus feléje nyújtotta kezét, mintha meg akarta volna feddni, de mikor megpillantotta arcát, keze lehanyatlott, térde meghajolt alatta, s ajka halkan rebegte: – Pál apostol!…
Akik még nem voltak keresztre feszítve – a cirkuszi szolgák ámulatára –, valamennyien letérdeltek, a tarsusi Pál pedig Crispushoz fordulva folytatta:
– Ne fenyegesd őket, Crispus, mert még ma veled lesznek a paradicsomban. Azt hiszed, ezek elkárhozhatnak? Ki kárhoztatná őket? Talán az Isten, aki egyszülött fiát odaadta érettük? Vagy talán Krisztus, aki meghalt, hogy őket megváltsa, mint ahogy most ők meghalnak az Ő nevéért? S miképpen kárhoztatna, aki szeret? Ki emel vádat Isten választottai ellen? Ki mondja erre a vérre, hogy: „Átkozott?”
– Uram, gyűlöltem a gonoszt – felelte az öreg pap.
– Krisztus parancsa szerint jobban kell az embereket szeretni, mint a gonoszt gyűlölni, mert az ő vallása a szeretet s nem a gyűlölet.

528. oldal

– Nagyon szeretem és becsülöm Vespasianust – felelte Aulus –, akinek életét megmentetted, mikor egyszer megesett vele az a szerencsétlenség, hogy Caesar verseinek hallgatása közben elszundított.
– Az a szerencse esett meg vele – felelte Petronius –, hogy nem hallotta azokat a verset, azt azonban nem tagadom, hogy a dolog szerencsétlenséggel is végződhetett volna. A Rőtszakállú mindenáron el akart küldeni hozzá egy centúriót azzal a baráti üzenettel, hogy vágja fel ereit.
– De te, Petronius, kinevetted őt.
– Úgy van, vagyis ellenkezőleg, azt mondtam, hogyha Orpheus énekével el tudta altatni a vadállatokat, az ő diadala legalább olyan nagy, ha Vespasianust sikerült elaltatnia. A Rőtszakállút lehet korholni, csak az a fontos, hogy egy kis adag korholásban nagy adag hízelgés legyen.

30. oldal

– Tudom, Pomponia is vágyik utánam, de nekünk van olyan vigaszunk, amilyen másoknak nincsen.
– Igen – felelte Vinicius –, a ti vigaszotok Krisztus, de én ezt nem tudom megérteni.
– Tekints reánk, a mi számunkra nincs elválás, nincsen fájdalom és szenvedés, s ha mégis volna, az is örömmé változik. Még a halál is, amely számotokra az élet végét jelenti, számunkra az élet kezdete, s nem egyéb, mint egy alacsonyabb rendű boldogság átváltozása magasabb rendűvé, egy kevésbé nyugodt boldogság átalakulása nyugodtabb és örökkévaló boldogsággá. Gondold meg, micsoda vallás lehet az, amely még ellenségeink számára is irgalmasságot követel tőlünk, amely tiltja a hazugságot, megtisztítja lelkünket a haragtól, s halálunk után mérhetetlen boldogságot ígér.
– Hallottam mindezt az Ostrianumban, s láttam, miként viselkedtetek velem és Chilonnal szemben, s mikor erre gondolok, most is azt hiszem, hogy álmodom, és sem szememnek, sem fülemnek nem szabad hinnem. De most felelj meg egy másik kérdésemre: boldog vagy?
– Boldog! – felelte Lygia. – Én hiszek Krisztusban, tehát nem lehetek boldogtalan.
Vinicius úgy nézett rá, mintha az, amit mondott, végképp meghaladta volna az emberi értelem határát.

251. oldal

A leány látása lelke mélyéig megindította. Visszaemlékezett rá, hogy az előző éjszakát a leány az Ostrianumban töltötte, egész nap itt sürgött-forgott az ő sebeinek kezelésénél, s íme, most, mikor mindnyájan nyugovóra tértek, egyedül ő virraszt ágyánál. Könnyű volt azonban kitalálni, hogy bizonyára fáradt, mert mozdulatlanul ült, s szeme be volt hunyva. Vinicius nem tudta, alszik-e, avagy gondolataiba mélyedt. Nézte a leány arcélét, lehunyt szempilláit, ölében összekulcsolt kezét, s pogány fejében nagy nehezen kezdett megfogalmazni az a tudat, hogy az idomaira annyira büszke, öntelt, görög és római mezítelen szépség mellett van a világon valami más, valami új, valami végtelenül tiszta szépség is, amelyben lélek van.
Ott még nem tartott, hogy ezt keresztényi szépségnek nevezze, de ha Lygiára gondolt, már nem tudta őt elválasztani a tanoktól, melyekben hitt. Sőt azt is megértette, hogyha mindenki nyugovóra tért, csak éppen Lygia virrasztott mellette, éppen ő, akit annyira megbántott, ezt azért teszi, mert vallása parancsolja. De noha ez a gondolat csodálattal töltötte el ama vallás iránt, egyúttal kellemetlen is volt számára. Jobban szerette volna, ha Lygia ezt az iránta való szerelemből, arcáért, szeméért, szoborszerű alakjáért, egyszóval mindazért tette volna, amiért nyakát annyiszor ölelték át hófehér görög és római karok.
De hirtelen megérezte, hogy ha Lygia olyan lenne, mint a többi nő, akkor valami már nem tetszenék neki benne. Erre elámult, s maga sem tudta, mi történik vele, mert észrevette, hogy benne is valami új érzések, új hajlandóságok támadnak, amelyek teljesen idegenek attól a világtól, amelyben eddig élt.
Közben Lygia kinyitotta szemét, s látva, hogy Vinicius nézi, hozzá lépett, s így szólt:
– Itt vagyok melletted.
Ő pedig így felelt:
– Álmomban láttam a lelkedet.

244. oldal