Henry Kissinger (1923- ) amerikai Nobel-békedíjas diplomata és politikus, a 20. századi amerikai külpolitika egyik legbefolyásosabb formálója. Előbb az Egyesült Államok nemzetbiztonsági tanácsadója, majd külügyminisztere volt Richard Nixon és Gerald Ford elnöksége alatt, de több későbbi elnök mellett is dolgozott tanácsadói minőségben. Legújabb könyvében a 21. század sürgető történelmi kihívására keresi a választ: hogyan lehet az ideológiai szélsőségek, az ütköző történeti víziók és a gyorsuló technicizálódás világában közös, a békét biztosító világrendet kialakítani? Merre tartunk? A nyugati világ fölé kerekedik-e a gazdaságilag erősödő kelet? Ha igen, mindez békés folyamat lesz-e? E kérdések megválaszolásához a szerző kétezer év történetén kalauzol át, hogy elérkezzen a mai, változóban lévő világrend-koncepcióig, majd könyve utolsó harmadában a következő fél évszázad várható kihívásait is felvázolja. A kötet amerikai megjelenése óta eltelt rövid idő máris az ő jóslatait látszik… (tovább)
Világrend 32 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 2014
Enciklopédia 1
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 2
Most olvassa 12
Várólistára tette 40
Kívánságlistára tette 77
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Ez a könyv nem csak simán amerikai, de duplán az. Amerikai elsősorban azért, mert amerikaiaknak írták, így aztán helyenként túlteng benne az összefoglaló jelleg. Ez nekem, mint európainak különösen (és nyilván) az Európáról szóló részben szökik szemembe: olvasom, olvasom, és végig az jár a fejemben, hogy korrekt, meg pontos, csak nem sok újat mond. Ez persze valahol érthető, csak épp ennél a könyvnél gyakorta kaptam magam azon, hogy majdnem kiidéztem egy szövegrészletet, aztán elméláztam rajta, és mégsem. Mert hogy végül is: evidens. Kissinger könyvében meglepően kevés olyan passzusra leltem, ami revelációszerűen hatott volna rám – ha összevetem mondjuk Brezinskivel vagy akár Huntingtonnal (aki amúgy nem szívem selymes szőrű vombatbébije), különösen szerény a végeredmény.
Másfelől ez a könyv amerikai abból a szempontból is, hogy amerikai írta. Nos, én a magam részéről nem vagyok nagy ellensége az amerikai központú világrendnek (legalábbis akkor, ha mondjuk orosz világrendet vizionálok magamnak helyette), és azt is megértem (ha nem is örülök neki), ha az amerikai külpolitika bizonyos vonulatai időnként nem harmonizálnak az én elképzeléseimmel*. De amikor Kissinger a „szabadság gyümölcseit” emlegeti, azért meghőkölök. Tisztában vagyok vele, hogy vannak amerikai érdekek, és nem kell cukros mázzal bevonni őket, hogy még a számat is nyalogassam utánuk. Az USÁ-ról szóló részekben amúgy is az volt az érzésem, hogy Kissinger felvette a Vote for Nixon pólóját, és abban gépel – de rá kellett jönnöm, hogy ezt a mély szimpátiát majd az összes amerikai elnökre kiterjesztette, még a republikánus körökben nem túl népszerű Carterre is. Mintha el akarná hitetni velem, hogy még az is a mindenkori amerikai elnökök stratégiai bölcsességének köszönhető, ha Bácsröcsögén egy koca 15-öt fial.
Nem akarok azért igazságtalan lenni, mert összességében ez egy remek áttekintése a világrendek evolúciójának, csak épp többet vártam egy olyan személytől, az egyetem állítása szerint egyedül végezte el hibátlanul a Harvardot. Tudom ajánlani azoknak, akik most ismerkednek a geopolitikával, de azért az Amerika mélyen érző szívéről szóló részeket nyugodtan osszuk el kettővel. Amúgy is, jegyezzük meg végre: a nemzeteknek nincsen szíve, nincs agya, és nincs mája se**. Nem jók vagy rosszak: absztrakciók. És egyébként is: óvakodjunk a metaforáktól.
* Jó vicc. Biztos szörnyen megrémülne ez a fránya amerikai külpolitika, ha egyszer majd nem érteném meg őt.
** Mondjuk lelkiismeretük az speciel van. Utálják is rendesen.
Nagyon hosszan húzódott számomra ennek a könyvnek az elolvasása. Nem azért mert különlegesen vaskos, vagy nehezen érthető írás. Egyszerűen feleségem – portörlés ürügyén – átrendezte a hálószobai könyvespolcot, amelyen ezt követően egyszerűen nem találtam a már kiszemelt olvasnivalót. A következő portalanításkor – hónapok múlva – újra előkerült, s végül nekifutottam. Ez az első könyv, amit az egykori külügyminisztertől olvastam, bár idekerült polcomra Apámtól a Diplomácia is, amit még én vettem neki ajándékba.
A Világrend Kissinger nem egy aktuálpolitikai munkája, a szerző sokkal inkább a saját világrend-elképzeléséről mesél, és ennek fényében vizsgálja az elmúlt évszázadok (különösképpen az 1648 óta eltelt időszak) történelmét. Megközelítésében a világrend nem valami elvont fogalom: sokkal inkább szól a hatalomról, az államok egymás mellett élésének gyakorlati megoldásairól, a kölcsönös béke mindenki által vágyott céljáról – aminek az európai történelemben a legjelentősebb megfogalmazását a vesztfáliai békében látja. A vallásháborúk és a közös európai hatalom létrehozásáért mindent bevető harcok után a vesztfáliai rendszer ilyen értelemben valóban lenyűgöző „találmány” volt: nem csupán biztosította a békét, de elfogadta a „sokszínű” államok koncepcióját, ahol az egyes országok közül egyik sem magasabb rendű elvi vagy morális értelemben a másiknál – így pedig békében tudnak egymás mellett élni.
Kissinger nagyon szuggesztíven vezet minket végig az európai történelem kiragadott epizódjain egészen a 21. századig, s bár válogatása meglehetősen esetleges meglátásai erősek, és kétségtelenül szubjektívek. Ugyanakkor kifejezetten előnyére szolgál az írásnak, hogy megállapításai nem állnak meg a történelemnél, hanem mindezt a világrendek átfogó koncepciójába illeszti: ezáltal nemcsak más megvilágításba kerülnek az egyes konfliktusok, hanem sokkal jobban megértjük az aktuális helyzetet is.
Számos szemléletformáló és lenyűgöző gondolatmenet közt az USÁ-val kifejezetten elfogult, s ez érthető ugyan, de nem írható a javára. Hogy milyen lesz a jövő – ami már elkezdődött – sötéten festett…
Fontos olvasmány – talán az egyik legfontosabb, amit mostanában írtak.
Főként ezért ajánlanám mindenkinek, aki kedvet érez a világpolitika iránt: mert utakat és lehetőségeket villant fel, kérdéseket tesz fel, amiknek a többségét nem válaszolja meg, ezáltal folyamatos gondolkodásra ösztönöz – még ha te nem is tudsz semmit tenni az ügyek érdekében (kivéve, ha politikus vagy: ebben az esetben ez kötelező olvasmány), legalább a következő választás kapcsán más szemszögből is meg tudod vizsgálni a jelölteket. Nem tudom, hogy a 92 éves Henry Kissinger hány könyvet fog még életében írni, úgyhogy tekinthetjük egyfajta tapasztalat- és tudásösszegző munkának is, márpedig így is megállja a helyét. A tájékozottabbaknak talán kevés meglepetéssel fog szolgálni ez a kötet, viszont aki inkább egy áttekintésre vágyik, aki szeretné a jelenlegi helyzetet történelmi kontextusban látni, aki jobban meg akarja ismerni az összefüggéseket, annak nagyon tudom ajánlani a Világrendet.
Bővebben: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-05-21+…
Henry Kissinger elemzéseit érdemes két részre bontani-szerintem.
Egyrészt Kissinger, mint történész, jellemzően kiválóan írja le és elemzi le egyes történelmi korszakok lényegét, s vonja le a következtetéseit. 1945i-ig rendszerint kiválóak ezek az elemzések.
Az USA-val szemben viszont rendkívül elfogult, hiányoltam azt a kritikus hangot, amit pl Európával szemben megütött. Az amerikai elnökök teljesítményének sematikus elemzése során szinte csak pozitívumot lehetett olvasni.
Kissingernek a kedvencei közé sorolható Wilson és a Roosevelt klán. Ez érthető, végül is ezek az elnökök voltak a leginkább sorsdöntő időkben Amerika „vezérlő elnökei”.
Ez a könyv véleményem szerint nem tartozik a legjobb Kissinger könyvek közé. Mondhatnám azt is, hogy leegyszerűsített változata a Diplomáciának, illetve annak folytatása. Szerintem nem mond különösebben semmit, a Világrend c. elemzés nem sikerült olyan ütősnek, mint ahogy bereklámozták és akár várhattuk is volna.
Egyébként egy-két helyen érezni lehetett Oswald Spengler történelem filozófiájának hatását. Ami azért nem meglepő, mert Kissinger komolyan foglalkozott a nagy német történettudós munkásságával.
Remélem, hogy nem csak nekem „ütött be” a következő sor (és jó pár helyen hasonló ideológiai töltetű gondolatokkal van tele tömve a könyv):
„Különleges jelleméből fakad ez annak a nemzetnek, amely a háborút nemcsak azért vívja, hogy ellenségeit megbüntesse, hanem hogy az ellenség népének életét jobbá tegye, s amely nem azért óhajtja a győzelmet, hogy másokat leigázzon, hanem hogy megoszthassa velük a szabadság gyümölcseit.”
Ezek olyan szép szavak, hogy majdnem elsírtam magam…tehát a történelemben először uralkodik egy olyan birodalom más népek felett, ami igazából nem másokból húz hasznot, hanem értük dolgozik, sőt, akár elveszi az életüket is, de igazából azt is értük teszi. Milyen jó, hogy létezik ez a világrend, élén az USA-val. Természetesen a 21. században a világrendet csak az USA vezetheti, gondolom ez nyilvánvaló.
Egyébként az durva, hogy néhány évtizede még Ázsia másik felén vívták a háborúkat (Korea, Vietnam stb), aztán folytatódott Közép-Ázsia mélyén (kezdődött Afganisztánnal-1979, aztán Irak-1991, megint az afgánok-2001 és megint Irak-2003)-figyeljük az éveket, a földrajzi elhelyezkedésüket és mai hatalmukat és szerepüket ezenke az országoknak!- napjainkban pedig Szíria a soros áldozat, de kiegészítve Egyiptommal, Líbiával és stb bizonyos kisebb-nagyobb mértékű fegyveres beavatkozásokkal. Líbia, Egyiptom és Szíria már elég közel van Európához, s ha az orosz-ukrán háborút is ide soroljuk, akkor a háború gyakorlatilag már Európát is elérte, s akkor még nem említettem meg azokat az asszimetrikus csapásokat, ami legutóbb Párizsban történt. Következtetés: szépen lassan sikerült eljuttatni a konfliktusokat Európába is. Mi volt/ még ennek a háttere? Ázsia, élén Kínával, megerősödött, ma gyakorlatilag senki sem mer a kínai érdekszférában keménykedni. Ki merne ma háborúzni Vietnamban, vagy Koreában újra? Délkelet-Ázsiában már Kína a legfőbb szuperhatalom, annak ellenére is hogy globális tekintetben még „csak” második. Ellenben a gyenge iszlám országokban már inkább. Az állítólag „nagyon gyenge” (az EU GDP szintjén a legerősebb hatalomnak számít, megelőzve az USA-t. Persze ez csak elméleti igazság, az USA-val ellentétben az EU mindennek nevezhető, csak egységesnek nem) Európát szintén elérte. Magyarán történt/történik egy helycsere a világban. Délkelet-Ázsia (Szingapúr, Dél-Korea, Kína, Thaiföld, Tajvan, Hong Kong stb) gyakorlatilag szépen lassan átveszi Európa helyét a világban, s akkor még nem számoltunk olyan hatalmakkal, mint India vagy Japán. A bevándorlás Európába, az egyre szélesedő konfliktusok igazából csak tünetei annak, hogy a globális játékosok pályáján Európa marginális szerepet tölt be az események irányításában. Ha Európa erős lenne, egységes, a legfőbb érdeke lenne Szíriában befejezni a polgárháborút és leszámolni az ISIS-el is. Például. Mit is mondott Merkel Szíriával kapcsolatban? Hol lehetne megoldani a válság problémáját földrajzi értelemben keleten? Merkel ugyan felismerte a probléma gyökerét, de nem képes véghez vinni akaratát. Ez nem Merkel hibája, ez Európa gyengeségének tünete. Mit mondtak/mondanak bizonyos német politikusok? Hogy Németország és így Európa jövője az integráció és az egységes Európa. (Ami ma sajnos lassan megbukott, köszönhetően többek között a migráció okozta „válságnak” is: lásd Cameron nyilatkozatait az Unióval kapcsolatban, a vezető német álláspont és a többi tagállam gyakorlatilag kibékíthetetlen ellentétjét stb). Sok német politikus felismerte azt, -ez főként német érdek- hogy Németország nem képes globális játékosként szerepelni az EU nélkül. Az ő -akár globális hatalmuk csak és kizárólag az EU szintjén alkalmazható, ők tudják ezt a legjobban, két elveszített világháború után nem lesznek olyan barmok, hogy harmadszorra is nemzeti szinten igyekezzenek politizálni a globalizálódó világban. Most nem említeném hogy délen milyen érdekei lennének még az Uniónak. Kár, hogy Kissinger ezeket nem sarkította jobban ki, de ennek felismerésében hozzájárult, legalábbis részben és inkább csak megerősített. Végül is Kissinger az amerikai érdekeket tartotta szem előtt könyvének megírása során és ezzel nincs semmi baj, végtére is ő (volt) az egyik alakítója ennek a világrendnek.
Nagy csalódás volt ez a könyv. Objektíven, rendkívül jó elemzésekkel indult a könyv, ami akár 4,5 fél csillagot is megért volna, egészen addig míg el nem értünk USA külpolitikájához. Ettől kezdve mintha Kissinger egy rózsaszín felhőbe burkolózva, csukott szemmel írta volna tovább könyvét. Csak puffogni tudtam ettől kezdve, nem értem ha valaki ennyire objektíven, tisztán lát a nagyvilágban, az hogy írhat ennyire rossz propaganda szöveget… sajnálom: 3,5
Nehéz helyzetben vagyok, most amikor 3 hónappal a könyv olvasása után megpróbálom értékelni Kissinger Világrend című művét.
A fő probléma, hogy nagyon élveztem Kissinger egyszerűen megfogalmazott, de mégis nagyon precíz és sokat mondó világpolitikai elemzését, mégis az olvasásakor volt egy olyan érzésem, mintha én már egyszer olvastam volna ezt a könyvet.
Most a pontozáskor nem felejthettem el, hogy a Világrend nagyjából a Diplomácia című korábbi könyvének rövid, felfrissített változata. Ezért fájó szívvel egy közel 5 csillagos tartalomra kénytelen vagyok mindösszesen 3.5 csillagot adni. Egy csillagot levontam a nagyfokú ismétlődés miatt, egy felet pedig az amerikai külpolitika elemzésnél tanúsított elfogultság miatt.
A fenitek ellenére is kötelező olvasmánynak tartom a külpolitikai iránt érdeklődők számára már csak kizárólag a könyv szerzőjének személye miatt.
Henry Kissinger megkerülhetetlen tényező ha 20. századi külpolitikával foglalkozunk. Az író végzettsége és politikai pályafutása miatt elméletben és gyakorlatban is kiemelkedő ismerője a külpolitika alakításának.
Viszont Kissinger külügyminiszteri és biztonságpolitikai tanácsadói múltja ellenére ez a könyv számomra sokkal inkább egy professzor általi teoretikus megközelítése a külpolitikának. Sokkal több elméletibb gondolatot tartalmaz, mint gyakorlati megközelítést.
A könyv alap megközelítési koncepciója a Kissinger külpolitikáját is vezérlő erő egyensúlyi rendszer képezi. Az elmélet a harmincéves európai háborút lezáró vesztfáliai békéhez kapcsolódik, amely ideiglenes erő egyensúlyi rendszert alkotott a kontinensen, amelyet nagyhatalmak kisebb kilengésekkel az első világháború végéig fent tudtak tartani. Kissinger számára a vesztfáliai béke egy példaértékű világrendet alkotott, amely az általa preferált reálpolitika alapját is megteremtette.
Az író ezen erőegyensúly megvalósulásán keresztül mutatja be a különböző kontinenseken kialakuló hatalmi változásokat. Természetesen a könyv terjedelme nem engedi, hogy túlzottan belemenjen miden regionális konfliktus és hatalmi rend részletes elemzésébe, de a könyv elolvasásával kaphatunk egy rövid átfogó képet a világrend elmúlt száz év alakulásáról amerikai szemüvegen keresztül.
Valószínűleg a könyv leggyengébb pontjai azok a részek, ahol az elemzői vizsgálatot felváltja az egyesült államokbeli messianisztikus tudattal áthatott történeti leíró részek. Kissinger gondolatait olvasva az ember azt gondolhatná, hogy az USA elnökei az Olümposz csúcsáról a bölcsek kövének birtokában hozzák a tévedhetetlen döntéseiket a világ eseményeivel kapcsolatban. A könyv sajnos nélkülöz mindennemű kritikai gondolatot az amerikai külpolitika döntéseiről és döntéshozóiról függetlenül, hogy azok egy republikánus vagy demokrata vezetéshez kapcsolódtak. Számomra az is jelzés értékű amerikai külpolitika fókuszálásáról, hogy a afrikai kontinensről egy sort sem írt a szerző, így teljesen ignorálva a föld leggyorsabban népesedő kontinensét.
Sajnálatos, hogy egy ilyen kiemelkedő analitikus képességekkel rendelkező professzor se mer nyilvánosan szembemenni az országa egyértelmű hibáival. Pedig a hibák beismerése nem kisebbítené az Egyesült Államok egyéb érdemeit.
Kissinger e könyve a történelem és a nemzetközi politika iránt érdeklődő olvasónak nem fog sok újdonságot mondani amellett, hogy vannak eredeti gondolatai és megközelítései. Történelmi elemzései időnként indokolatlanul hosszúak, de ezzel együtt elnagyoltak is. Ha valaki az európai diplomácia történelméről szeretne olvasni ne ez legyen az elsődleges forrása.
Azok számára ajánlható, akik kicsit szeretnének tájékozódni a szövevényes nemzetközi rendek, irányok felől, és átfogó képet kapni a világpolitika legfontosabb kérdéseiről. Számukra viszont kiváló, tömör összefoglalást nyújt! Összességében számomra erős közepes.
Henry Kissinger sokadik könyvében is a diplomácia terén szerzett széles látókörrel, intelligensen, szakszerűen és mégis közérthetően próbálja megvilágítani az elmúlt mintegy 500 év világrend-koncepcióit.
Az ismert történelmi eseményeket nagyobb távlatból szemléli, és azokat összefüggéseiben világítja meg, ahogyan az aktuális politikai, társadalmi, technikai helyzethez kapcsolódnak. Sok helyen igen elméleti a könyv (ezen nehezebben is rágtam át magam), de mindig próbálja ezeket az elméleteket valamilyen konkrét tapasztalat vagy esemény segítségével közelebb hozni a nem szakértő olvasókhoz.
Számomra főleg a Közel-Kelettel kapcsolatos részek voltak érdekesebbek, és ismét csak bizonyítást nyert, hogy milyen bonyolult viszonyok határozzák meg ennek ezt a térséget.
Népszerű idézetek
A 19. századi brit államférfi, Lord Palmerston így fogalmazta meg az alapelvet:
„Nincsenek örök szövetségeseink, de állandó ellenségeink sem. Ami örök és állandó, azok a mi érdekeink, s nekünk az a kötelességünk, hogy az érdekeinket tartsuk szem előtt.”
Ha túl nagy lesz a szakadék a választási győzelemhez szükséges kvalitások és a hivatal betöltéséhez elengedhetetlen képességek között, a külpolitikában olyannyira fontos konceptuális gondolkodás és történeti érzék elveszhet – vagy e képességek kifejlesztése teljesen felemésztheti az elnök első hivatali időszakát, aki így képtelen lesz fenntartani az Egyesült Államok vezető szerepét.
360-361. oldal
Káosz fenyeget a mindeddig példátlan egymásrautaltság és kölcsönös függőség dacára: a tömegpusztító fegyverek terjedése, az államok szétesése, a környezetrombolás hatásai, a népirtás ma is jelen levő gyakorlata és azoknak az új technológiáknak a terjedése, amelyek lassan kontrollálhatatlanná és emberi ésszel már-már felfoghatatlanná teszik a konfliktusokat. Az információhoz való hozzáférés és a kommunikáció új módszerei minden korábbinál szorosabb kapcsolatokat teremtenek a világ régiói között, és globálissá teszik az eseményeket, de úgy, hogy közben meggátolják a megfelelő válaszok adását, azt követelve az államok vezetőitől, hogy jelmondatokba sűrítve fejezzék ki azonnali reakcióikat. Vajon olyan korszak elé nézünk, amelyben a jövőt azok az erők fogják meghatározni, amelyeket semmiféle világrend nem lesz képes kordában tartani?
Birodalma megerősítése növelése érdekében a bölcs királynak figyelembe kell vennie és egységes egészként kell kezelnie az összes tényezőt: a földrajzi adottságokat, a pénzügyi helyzetet, a katonai erőt, a diplomáciát, a kémkedést, a törvényeket, a mezőgazdaságot, a kulturális hagyományokat, a közhangulatot és a közvélekedést, a híreszteléseket és a legendákat, valamit az emberek bűneit és gyengeségeit- valahogy úgy, ahogy egy karmester is egységes hangzást alakít ki a reá bízott sokféle szólamból és hangszerből.
202. oldal
A Jeges-tengert és a Csendes-óceánt leszámítva, Oroszországnak nem voltak természetes földrajzi határai, amelyek gátolták volna hódítási szenvedélyének kiélésében, így azután évszázadokon át hol Közép-Ázsiába, hol a Kaukázusba, a Balkánra és Kelet-Európába, Skandináviába vagy a Baltikumba vonult be, hol meg elment egészen a Csendes-óceánig, a kínai és a japán határig (sőt, a 18. és a 19. században egy időre megtelepedett Alaszkában és Kaliforniában is). Évről évre egyes európai államok területét jócskán meghaladó mértékben terjeszkedett (1552-től 1917-ig, évente átlagosan 100 000 négyzetkilométerrel).
Bármiképpen legyen is, a nemes moszkvai gőgje tökéletes képet rajzolt k a jelenlegi orosz társadalmat közvetlenül megelőző sajátos viszonyokról: ezek a szörnyű bizánci aprólékosságból és tatár kegyetlenségből tevődnek össze, s a Kelet-Római Birodalom udvarias szertartásai és Ázsia erényei hozták létre azt a rendkívüli államot, amely ma Európa fölé magasodik, s amelynek talán anélkül érzi a hatását, hogy megértené hatalmának lényegét.
58. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- George Friedman: A következő 100 év 81% ·
Összehasonlítás - Joseph S. Nye Jr.: Véget ér-e az amerikai évszázad? ·
Összehasonlítás - Zbigniew Brzezinski: Stratégiai vízió 88% ·
Összehasonlítás - Fareed Zakaria: A posztamerikai világ ·
Összehasonlítás - John Lewis Gaddis: A hidegháború ·
Összehasonlítás - Samuel P. Huntington: Kik vagyunk mi? 93% ·
Összehasonlítás - Horváth Jenő – Paragi Beáta – Csicsmann László: Nemzetközi kapcsolatok története ·
Összehasonlítás - Fischer Ferenc: A megosztott világ ·
Összehasonlítás - Karen Mingst: A nemzetközi kapcsolatok alapjai ·
Összehasonlítás - Robert Kagan: A dzsungel visszavág ·
Összehasonlítás