Szilvia szüzessége 5 csillagozás

Tíz év óta cigarettázom, nem szívok túl sokat, semmi baja nincs a tüdőmnek, a hörgőim is általában rendben vannak: én igazán és felszabadultan tudom élvezni a cigarettázást. Mindenkinek vannak apró örömei az életben, a hosszú, és általában élvezetek nélküli percek között. Nem akarom túl rossz színben lefesteni a nagyvárosi életet, vagy akár a saját életemet, de többéves szemlélődésem tapasztalatai mutatják, az élet, a humán biológiai létezés, rendkívül nagy részben, a matematika nyelvén zéró érzelmi és érzéki töltettel, úgymond „null-kopció”-val zajlik. Kétségbeejtő tény, de ezen kár vitatkozni.
Olvastam egy tanulmányt – ott találkoztam először a kopció fogalmával –, mely szerint a többé-kevésbé normális idegrendszerű emberek, az átlagemberek, napjuk legnagyobb részében nem élveznek, nem szenvednek, talán néhány perc és fél óra között mozog az az idő, amikor kopcióval rendelkeznek.
Ilyen dolog nálam a cigaretta. Napi nyolc szál, nem több, mint napi száz slukk, száz apró élvezet. Eleredt az eső, kis éles cseppekben vágódott a szélvédőre. Jó volt leszívni a slukkot, nézni az utat, az esőt, egy hosszú pillanatra megnyugtatott, szinte átlényegültem a párás Duna-kanyar levegőjével. Az idegen nő ott ült mellettem, megnyugtató volt ez a rövid kimaradás a valóságos helyzetből.
Elnyomtam a cigarettát, a kopcióm azonnal leszállt zéróra. Ebben nincs semmi különös, az imént már beszéltem erről, csakhogy tovább süllyedt az érték, bejutottam a mínuszba, és én ezt legtöbbször elég nehezen tudom elviselni.

A hívatlan vendég (49.o.)

Négy napig feküdtem háton, tarkómmal kényelmes, mély gödröt vágva Billerbeck tollpárnám langyos testébe. Komolyabb mozdulatot egyszer sem végeztem, táplálékot nem vettem magamhoz. Önmegtartóztatásnak, böjtnek semmiképp se nevezném az így múlatott időt. Inkább behunyt szemű vizsgálódás volt ez, egészséges és komoly, melynek egy személyben voltam alanya és tárgya. Legbelül mindig is éreztem, hogy a beszélgető, sétáló, tükörben önmagát néző ember semmit, de semmit sem tud önmagáról. Ezért próbáltam tárgyként viselkedni a négy nyugis nap alatt, így más dolgom nem is akadt, minthogy figyelmemet a létezésre irányítsam.
Az ötödik nap azonban keserves kínok közepette ébredtem rá: ágyba süppedő testem, párnába fúródott fejem, a nap huszonnégy óráját mégiscsak intenzív cselekvéssel töltötte. Értékes dolgokat tudtam meg belső működéseimről, viselkedésemről, gondolkodásmódomról, de egy fikarcnyival se tudtam meg többet önmagamról.

Bach-állapot (193.o)

Fejemet nagy nehezen elfordítottam a hányástól, és magammal kezdtem beszélgetni: Hagyj egy kicsit békén, minden olyan lesz, mint azelőtt, hadd pihenjek most, csak két-három évet, hadd pihenjem ki magam, és minden tökre rendben lesz.

Pihenés (112.o)

Vigyázat! Felnőtt tartalom.

Délután négy óra volt, még tűzött a nap, vakító fénnyel árasztotta el az utcát és a szobámat. Kora reggel óta nem éreztem semmit. Azt se, amikor lezuhanyoztam. Láttam, rám csapódik a vízsugár, de nem éreztem a bőrömön. Tűzforróra raktam, aztán pedig hidegre, de nem változott egy szemernyit sem. Mert az érzés zéró volt.
A kisujjam végre lejött a lábamról, a csont felmorzsolódott benne, a ráncigálástól leesett a köröm. Számba vettem a véres végét, szopogattam egy darabig, de nem volt fikarcnyi íze sem. Betettem az ujjam és a körmöcskét a nadrágzsebembe. Bosszúsan sétálgattam a lakásban. Tudtam, nemcsak nem érzek a bőrömmel, elpárolgott a szaglásom és a z ízlelő képességem, de hallani se hallok, ráadásul képtelen vagyok megszólalni. Érzéketlen süketnémaként zoknit húztam vérző lábamra, beléptem a fekete bőrcipőmbe.

Pihenés (106.o)

Tovább hallgattak, és úgy érezte, egyre nehezebb, majdhogynem lehetetlen megszólalni. Befeszítette a gyomrát. Valami nagyon érdekeset szeretett volna mondani, de nem volt semmi ötlete. Fekete és hűvös ürességet érzett a fejében. Ez az üresség, mintha sűrített levegővel töltötte volna fel az egész testét, kegyetlenül fájt, behatolt a csontjaiba, szét akarta robbantani a belső szerveit.

A pulóver (102. o.)

A disznó nem nagyon tudott mihez kezdeni a szobában. Oldalát nekinyomta a díványnak, és sűrűn bólogatott, jobban mondva lóbálta a fejét.
– Mit csináltok vele? – kérdezte.
– Megesszük – mondta a házigazda, elővett három kést az ágya mögül, és lerakta őket egymás mellé a parkettára. Csak az egyik volt nagyobbacska, egy kenyérvágó kés, melynek még vaj volt a recéin, a másik kettő alumíniumból készült, éppolyan, mint az üzemi éttermekben.
– Vágjuk le most – mondta a nyurga fiú.
– Tőlem csinálhatjuk itt a szobában, és a belsőségeket majd átvisszük a kádba – mondta a házigazda.
Nem bírta tovább. Dühös hangon a disznó védelmére kelt.
– Ne is haragudjatok, de ez a hely egyáltalán nem alkalmas erre. Az állat nevében is tiltakozom, hogy leöljétek. Szerintem a belvárosban még a törvény se engedi a disznóvágást.
– Csalódtam benned – mondta a házigazda. – De ez nem jelenti azt, hogy a kedvünk szegnéd! Itt vannak a kések, álljunk neki – szólt a nyurga sráchoz.
– Őrült vagy! – kiáltotta. – Nézz erre a disznóra! Ez is egy érző állat. Nézd meg, szerintem ez a disznó egy érdekes egyéniség!

A pulóver (104. o.)

Mindkettőjüknek bérlete volt, ugyanolyan barna műanyag tokban. Amikor jobb kezükben tartva egyszerre felemelték a két bérletet, az ellenőr azt gondolta, egy családba tartoznak.

41. oldal (A vétel)