Ne bántsátok a feketerigót! 92% 279 csillagozás

Ne bántsátok. De tényleg. Meg úgy egyáltalán, ne bántson senki senkit.*
Jól megírt könyv. Mind formailag, mind tartalmilag. Ami leginkább megragadott, az az érdekes kettősség. Atticus és a gyerekei egy olyan korban voltak fehér hollók a maguk déli vidékükön, amikor az teljesen elfogadott volt, hogy a fene nagy demokráciában vannak rabszolgák meg egyenlőbbek és hogy bár Hitlert elítélik a zsidóüldözése miatt, azért a maguk négereiket másodrendűnek tartják.
Ma, hogy van ez világszerte? Mások szemében a szálkát… Minden kornak és minden társadalmi populációnak megvan a maga feketerigója.

*mondom ezt, miközben tegnap megtámadtam egy mikulást

Vagy ne öld meg soha a poszátát. A 30-as évek Amerikája, annak is a déli fertálya, mindez a hatvanas évekből visszatekintve és egy huszonegyedik század első évtizedét maga mögött hagyó olvasás nyomán érdekes képet mutat. Nyolcvan év sok, egy emberi életet le lehet élni, de fél évszázad sem elhanyagolható, pláne egy könyv szempontjából. Amerikában kötelező olvasmány.
Egy kislány mesél, visszaemlékezik, nem a hat, nyolc éves gyermek gondolatai, azokat már belepte a felnőtt értelem pora, de így is friss és üde. Eszembe juttatta a gyermekkorom, amikor mindig egy kicsit felesleges utánfutó voltam bratyeszom és kis bandája kocsija után. Nem sokat játszottunk együtt, de amikor igen, azokra máig emlékszem.
A rasszista dél még nem veszi emberszámba a feketéket, azok folyamatosan vándorolnak északra, ahol a hatvanas években felgyújtják a fehérek világát. Belegondoltam a sorsukba, azoknak volt könnyebb, akik elhitték, h valóban kevesebbek a fehéreknél, de gyanítom, h én fejjel mentem volna a falnak.
Kedvenc részem, mi más lenne, a bírósági tárgyalás. A vádlott egy fekete, az esküdtszék tagjai, az ügyész, az ügyvéd fehér. Mégis képes az ügyvéd elhinteni a kétkedés magját egyetlen elmében és az esküdtek hosszan tanácskoznak, mielőtt ítéletet hoznak. Erről eszembe jutott 1957, a Tizenkét dühös ember, ahol a vádlott szintén diszkriminált közegből való volt, és az összes esküdt jól szituált és fehér. Egyetlen kétkedő és lelkiismeret szólalt meg ott is. Ma egy afro-amerikai az USA elnöke. Nem semmi dicsőség a feketéknek, és most tekintsünk el, h politikailag korrekt, vagy nem korrekt döntéseket hoz.
Hű, de messze kanyarodtam. Szóval igazán kedves regény, nagyon elkapja az embert, érdekes szereplői vannak. Ja és persze nekem Harper Lee mindig egy férfi volt….hm, ez van vonja meg a vállát

ZSENIÁLIS ! … ennyi, csapó, vége!

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Olvasás közben végig az volt az érzésem, hogy kizárólag amerikai szerző képes három alapszintű ötletből egyszerűségében is zseniálisat alkotni. Csak tudni kell jellemet adni a szereplőknek, még ha klisékből gyúrtat is (egyébként elaludnánk merengés közben, hogy akkor most mi…), és a harmincas évekbeli amerikai Dél ürügyén ott áll előttünk saját jelenidejű valóságunk: átkozottul tahók vagyunk, és már régen megettük volna egymást, ha néhány, akár mutánsnak is tekinthető, különös alak a maga következetes jóságával és ebből eredő, eszelős bátorságával nem fogná vissza ezt az egyébként evolúció szagú folyamatot. Valószínűleg ők az okai annak, hogy létezik még irodalom és, egyáltalán, emberiség. Purcell jutott eszembe, Merle A szigetének jó embere, akire sokszor voltam már iszonyúan dühös, miközben hasonlítani is szerettem volna rá, és most társat is kapott Atticus személyében, akinek már ritkaságszámba menő neve is fehér holló voltára utal. Jó és rossz küzdelme, egy jelképes, bár többrétegűségében jelentős győzelemmel. A háború még tart.

Lassú víz partot mos, tartja a bölcs mondás, de mégis minek akarom siettetni?! Így képtelenség úgy élvezni, ahogyan azt megérdemelné.
Szeretem Atticus-t, aki Ed Harris arcú nekem, bármennyire is Gregory Peck. Nem feledkezem meg Scout vagány intelligenciájáról sem – remélem hasonló gyerkőcöm lesz – aki így is úgy is kiemelkedő irodalmi karakter. De ott van még szeretésben Calpurnia, akinek a neve mindig másként szól a kobakomban és Miss Maudie is, kinek ruganyos stílusát sok korabeli hölgyemény megirigyelné. Kertészkalapot elfogadok.
Talán túlságosan is nagy az igazságérzetem, emiatt szívesen elbeszélgettem volna az esküdtekkel, hogy ezt mégis hogyan gondolták… mert ha nincs különbség zsidó és görög közt, ugyanúgy a többi emberpalánta között sincsen eltérés. Legalábbis nem kéne, hogy legyen.

UPDATE: Halál, azokra a helyesírási hibákra!!!

„A feketerigó nem okoz kárt, csak fütyül, és a füttyével gyönyört szerez mindnyájunknak. Nem tesz kárt a veteményben, nem rak fészket a csűrben, csak vidáman fütyörész. Ezért bűn lelőni a feketerigót.”
És ez igaz az emberekre is, bűn elítélni egy olyan embert aki semmi kárt nem tett, bűn lenézni egy olyat, aki semmit nem ártott nekünk.
Számomra ez az regény fő kérdése: hogyan lehet hogy egy ember szava kevesebbet érjen a másikénál csak mert fekete és hogyan lehet hogy egy másik ember aki csak azt teszi amit igaznak vall lenézik és megfenyegetik. Próbálom megérteni de még úgy is nehezen megy ahogy a regényben is írták, próbálni beleképzelni az embernek magát a helyzetükbe, mert a kérdés az, hogy vajon ők is beleképzelik-e magukat annak a helyzetébe akit elítélnek?

"– Azt hiszem, én bohóc leszek, ha felnövök – szólt Dill. Jem és én azon nyomban megálltunk.
– Úgy ahogy mondom, bohóc – szólt. – Az emberekkel csak egy dolgot lehet csinálni, nevetni kell rajtuk. Ezért állok be egy cirkuszba, és halálra nevetem magamat" nevetni az embereken, igen, néha tényleg csak azt lehet rajtuk.

Szerelmes lettem Atticus Finchbe.

Az az érdekes, hogy szerintem ez nem egy olyan húha, kiemelkedő könyv, és mégis, egyszerűen mindenki a hatása alá kerül és nekem is csak jókat van kedvem mondani róla, szóval valamit nagyon eltalált az író. Talán azt, hogy jó benne lenni, a gyermeki mesélő nem újdonság és mégis itt valami nagyon jól működik, egy nagyon kedves ártatlanságot ad a történetnek, ami sokat emel az élvezeti értéken és ráadásul a szereplők nagyon élnek. Az embernek néha szüksége van erre, főleg a sok cinikus, kiábrándult posztmodern mellett kifejezetten üdítően hat.

Mikor elkezdtem olvasni, már akkor tudtam, hogy ez olyan olvasmány, amit nem fogok letenni. Éppen ezért azonnal letettem, mert sajnos nem volt annyi időm, hogy egy huzamra végigolvassam. Ám ma nekifeküdtem és elejétől a végéig elolvastam. Imádtam. Ennél erősebb szó van rá? Ha igen, akkor mindenképpen azt mondanám. Eddig ez a legjobb könyv, amit idén olvastam.
Fantasztikusan építette fel Lee a cselekményt, hiteles és felkavaró!

Az igazságtalanság egy olyan dolog, amit nehezen viselek el. Ebben a könyvben pedig bőven volt belőle. Ha nem lett volna Scout, akit a szívembe zárhatok, vagy Atticus, akire felnézhetek, dühített volna. A vége gyönyörűen feloldja az összes, a történet folyamán felhalmozott feszültséget. Atticus védőbeszédét pedig egyenesen tanítani kellene. Az egyetlen dolog, ami végig zavart, az elbeszélő, imádni való kislány, Scout túlzott intelligenciája volt. Az rendben van, hogy értelmes gyerek, de néha már túlzóak voltak a nyolcéveshez nem illő megnyilvánulásai. Ezt leszámítva, szívszorító és elgondolkodtató darab.