!

Plinius szerint a világ 13 csillagozás

Harald Voetmann: Plinius szerint a világ

Plinius is ember volt: folyton vérzett az orra, asztmás is volt, meg túlsúlyos, de persze többkötetes munkájában ragyogó módon térképezte fel és nevezte nevén a természeti világ minden jelenségét.

Jól meg is kapta a magáét: amikor felolvasott a virágokról, annyi virágszirmot szórtak elébe, hogy majd megfulladt a fojtogató szagorgiától.

A Római Birodalom is civilizált volt a maga módján, bár nem volt se wikipédia, se érzéstelenítőszer. Akkoriban az számított látványosságnak, ha a lehető legrövidebb idő alatt mészároltak le egy falka vadállatot, vagy ha a gyerekek Sallustius kertjében óriások hulláit nézegethették.

Voetmann a hús-vér antik világot tárja elénk, amelyben az egész római civilizáció a szellem helyett inkább az érzékeknek akart megfelelni, s Plinius könyvei helyett inkább a kiömlő belekben gyönyörködött.

Harald Voetmann (1978) klasszika-filológus, aki elvégezte a Dán Írói Kollégiumot is. 2010-ben megjelent Plinius szerint a világ című első… (tovább)


Hirdetés

Kedvencelte 1

Most olvassa 2

Várólistára tette 10

Kívánságlistára tette 12

Elcserélné vagy eladná

>!
1.500 Ft ★★★★★ Eladó Elcserélhető
Jean könyve Harald Voetmann: Plinius szerint a világ

Kiemelt értékelések

+
>!
vargarockzsolt P

Az élőket a gondolatok különböztetik meg a holtaktól. Az élet melegben fogan, a domboldalban, a sűrű olajfák árnyékában. A halál hideg, a gondolatból születik, és a tapasztalatot jelzi. Ha másokhoz fordulunk, mondandónkat – se szóban, se írásban – ne zárjuk azzal, hogy felhívjuk a figyelmet a halálra. Hiszen eleve benne foglaltatik a mozdulatban, amikor végleg bezárjuk a szánkat. Önmagát nevezi meg.
Ezek a mondatok könyv első fejezetében, egy jelöletlen narrátor szájából hangzanak el, aki minden bizonnyal Plinius. Legalábbis a megállapítások körülményei ezt sugallják. Az ókori enciklopédista akár mondhatott is ilyeneket, az olvasó, aki nem klasszika-filológus ezt nem tudhatja.
Ki az aki olvasta Caius Plinius Secundus munkáit, amelyek közül a leghíresebb, a Historia Naturalis negyvenhét kötetre rúgott? Egyszerűbb elhinni, mint kételkedni, és aztán hosszas nyomozást folytatni, összevetni a különböző szövegkiadásokat, hogy végül bizonyosságra jussunk.
Az élet és a halál tehát összeér, egymást feltételezi, még ha egymás tagadását is jelenti, ezt el kell hinnünk, mert ez így kényelmesebb.
A könyv további részeiben aztán különböző szereplők nevei alatt olvashatunk monológokat, belső gondolatsorokat, amelyek aztán biztosan kitalációk. Hacsak valaki le nem jegyezte őket. Talán éppen Plinius, illetve az ő rabszolgája Dioklész, akinek diktált. Esetleg az unokaöccse, ifjabb Plinius, aki leveleiben megörökítette nagybátyja életét, és stílszerűen, halálát.
Tartalmaz még a könyv ezen kívül részleteket a Historia Naturalisból. Mindezt Harald Voetmann, dán klasszika-filológus írta és válogatta össze, és mi Soós Anita átfordításában olvashatjuk. A szerző és a narrátor személye talányos – és ez így a tipikus posztmodern.
Elég sokára jutottunk el ehhez a megállapításhoz – e helyett elegendő lett volna csupán a címet értelmezni. Az utalás, a párhuzam egyértelmű, John Irwing, az amerikai posztmodern emblematikus alakja Garp szerint a világ címmel írt regényt. A két könyv között a hasonlóságok számosak: mindkettőben megjelennek az enciklopédikus tartalmak, olvasható bennük mű a műben, azaz a főszereplő által írt szöveg, amely így egyszerre fiktív és reális.
További megegyezés a nyers erőszak és a durva szexualitás kendőzetlen ábrázolása.
Mindez mennyiben hiteles? – tehetjük fel a kérdést. Ha a párhuzam mesterkélt, erőltetett, akkor a szerző koncepciója az olvasó számára nem lesz érthető. Tanácstalanul lapozgatja majd, és bár találhat benne érdekes részleteket, összességében nem fogja értékelni a szöveget.
A hitelesség feltétele elvileg adott. Az ókori római birodalom kegyetlen és perverz dekadenciája épp úgy tény, mint a főszereplő és környezete valóságossága.
Valami mégis hibádzik. Garp figurája kidolgozott volt, lélektanilag hitelesen volt ábrázolva, míg itt a szereplők inkább csak egy szép képeskönyv megmozgatott figuráinak tűnnek. Igazi életük, konfliktusaik nincsenek, ezért csupán gondolati konstrukcióknak tarthatók.
Az élőket a gondolatok különböztetik meg a holtaktól. Az élet melegben fogan, a domboldalban, a sűrű olajfák árnyékában. A halál hideg, a gondolatból születik, és a tapasztalatot jelzi. Ha másokhoz fordulunk, mondandónkat – se szóban, se írásban – ne zárjuk azzal, hogy felhívjuk a figyelmet a halálra. Hiszen eleve benne foglaltatik a mozdulatban, amikor végleg bezárjuk a szánkat. Önmagát nevezi meg. – idézem újra ezeket a szép sorokat, most azért, hogy önmagával magyarázzam a könyvet: ha nincs benne valódi élet, a gondolat hideg marad, és az olvasó érzelmi átélés nélkül, kissé érdektelenül jut a történet végére.

+
>!
balagesh

Nagyon erős szöveg. Stílusában, tartalmában is.
A Pliniusról rajzolt kép egyben a természettudós prototípusáról rajzolt kép. Tanulmányozható-e a természet, vagy pedig éppen a vizsgálat a lényeget távolítja el, s csak a „hervatag batyu” marad. A regény az utóbbi felé tendál. Ennek példája a testnyílások nélküli lány tényleges megismerésének lehetetlensége (http://moly.hu/karcok/153326).
S a fikciós műfaj választása is válasz: Pliniusról, az emberről nem írható tudományos munka. Még töredékes rajz is alig vázolható fel a tudomány szigorú keretrendszerében. Ám aki sokat foglalkozott vele, fordította, ahogy Voetmann, az kialakít magában egy markáns képet róla. A lehetséges egy verzióját.
Intellektuálisan hihetetlenül izgalmas, nagyon inspiráló alkotás.

+
>!
zamil

Nem könnyű olvasmány, oda kell figyelni a sorokra. A Római Birodalomban történő életet jól mutatja be, a rabszolgatartással, a polgárok „unalmas” életével, és Plinius a tudós gondolkodásával. Igen jól átjön a könyvön, hogy a kor miként gondolkodott, hogy képzelték el a világot, és a tudományt.
Érdemes elolvasni, érdekes világot ismerünk meg.

+
>!
lzoltán P

Milyen sokat számít a végső (az olvasást követő) értékelés elkövetésénél (is), hogy az impresszum átnézésével kezdtem az olvasást. Ha az ott megbújó információ titokban marad, akkor elképzelhető, hogy csúfos véget ért volna ez a könyv. Ami sokat számíthat az ilyen típusú könyveknél, amiben az író szerint milyen lehetett az alany szerint a valami, jelen esetben a világ. Mindenesetre érdekes kísérlet, ha a múltba vesző és csak a (fennmaradt) tudományos művei által ismert, híres ókori polihisztort, Caius Plinius Secundus-t találjuk szembe magunkkal egy olyan könyv oldalain, amiben feltételezett tulajdonságokkal, cselekményekkel ruházzák fel. Ezért nem véletlen a Science in Fiction sorozatba való bekerülése. Szépirodalmi mű, komoly háttértudománnyal.
     A könyv gerincét az Idősebb Plinius monológjai teszik ki, amiket itt-ott megszakít egy-egy részlet a Historia Naturalis-ból, valamint unokaöccse, Ifjabb Plinius közbeszólása, hogy egy kissé helyretegye a dolgokat. Egyébként általa tudunk az Idősebb Plinius írta (eltűnt)művekről, életrajzi adatokról. Folytatva a sort, minimálisan (de nem kis) szerephez jut rabszolgája, Dioklész is.
     A római kor szexualitásával, brutalitásával és mai szemmel nézve joggal(?) nevezhető barbárságával e könyvben is szembesülhetünk… talán túlságosan is. Ez a fajta kiélezettsége a műnek felesleges, hatásvadászat(nak tűnik) a maga egyszerű valóságában. Viszont egy másik szempontot megvizsgálva, ami a vágyak kielégítésének a kihangsúlyozását jelenti, nagyon is látványosan kerül megvalósításra. Milyen vágyai lehetnek egy tudósembernek a hétköznapiakon kívül? Vagyis, ami nekünk hétköznapi, az neki nem hétköznapi?
     Gyerekkori élmények, amik egyértelműen kihatnak az egyéni jövőre, olyan ingerek érik, amik talán túlságosan is felpiszkálják a kíváncsiságot, a mindent megismerni akarást; az akadályokkal történő szembesülés, ami a legnagyobb kihívás egy ilyen ember számára.
     Adott egy ókori tudós, aki éjt nappallá téve dolgozott, nem tűrt semmi időveszteséget, és adott egy mű, ami nem kisebb jelentőséggel bír, mint azzal, hogy megismerhetjük belőle az ókori, római ember enciklopédikus gondolkodását a természetről. Vagyis Plinius szerint: a rómaiak szerint a világ.

>!
Typotex, Budapest, 2012
Fordította: Soós Anita
4 hozzászólás
+
>!
Katherine_Grey

A fiatal dán szerző első regénye sziporkázó gondolatjáték tudományról és irodalomról, múltról és jelenről. Plinius, az ókori Róma tudósa csak úgy képes megírni a Historia naturalist, méltán híres természettudományos gyűjteményét, ha éber marad. Életének kilenc ilyen pillanatára közelít rá a kamera, megmutatva, hogyan születik a gondolat és mit lehet megőrizni belőle.
Folytatás: http://katherines-bookstore.blogspot.hu/2013/03/ekultura-harald-voetmann-plinius.html

+
>!
Mandragoria

Hát nem tudom igazából, mi értelmeset tudnék írni erről a könyvről…
Voltak bent érdekes gondolatok, de nem nevezném ezt összefüggő regénynek, vagy novellák halmazának. Mondhatni, váltakoztak benne hol az ókori római babonák és események leírásai (erősen hangsúlyozva a szexualitást), hol pedig Plinius múltjának egyes, apró mozzanatai, s ezt kiegészítette egy könyv idézetei (ami, az értékeléseket olvasva, létezik, s létezik Plinius is… – nos, én ennyire nem vagyok képben az ókori történelemmel/irodalommal kapcsolatban, s olvasás előtt nem is néztem utána), és esetenként az ifjú Plinius egy-egy csekélyebb gondolata is.
Kerek egészet nem kaptam, nem tudom, hogy ki is volt ez az ember – jó, a végén az ifjabbtól egy levél által megtudjuk, milyen könyveket írt, ami naggyá tette, s a halála előtt meg akarta menteni az embereket, ami szintén fontosnak feltételezi, – s mi célt szolgált az a könyv, milyen kapcsolata volt a világgal.
A világgal, mely szó benne foglaltatik a címben is… Ez sem egészen nyilvánvaló, mert komoly filozófiai eszmefuttatásokra számítottam, de ez már csak az oldalszámából kifolyólag sem volt kivitelezhető.
Néhány idézetet kiírtam belőle, ami megfogott, de ezt a könyvet jobban is meg lehetett volna írni (s ezért díjat kapni?! :O ). Nekem valami hiányzott….

+
>!
Rocco

Egy klasszika-filológus asszociációi Plinius kapcsán, posztmodern formában. A tudományhoz semmi köze, szépirodalomként viszont nem elég kidolgozott. Szép mondatok vannak benne, a kor hangulatát is jól visszaadja, legalábbis nekem hitelesnek tűnik. Rövid.


Népszerű idézetek

+
>!
balagesh

Tudom, hogy nagy tisztelője vagy nagybátyám műveinek, mert ugyanolyan tisztelettel kezeled őket, ahogy az egyiptomiak bánnak halott királyaikkal (először egy kampóval kihúzzák az agyat, aztán a testből lecsapolják a folyadékot, végül az örökkévalóságnak szentelik a megmaradó hervatag batyut).

Caius Plinius Caecilius Secundus köszönti kedves Cornelius Tacitusát. 101.o.

+
>!
lzoltán P

Azt beszélik, hogy Caesar, a dictator, fiatalkorában azt álmodta, hogy megerőszakolta az anyját. Ez az álom ébresztette fel benne ambiciózus terveit, mert az álmot úgy magyarázta, hogy anyja maga a föld, melyet egy szép napon uralma alá fog hajtani. (…)

[Idősebb Plinius]

(Typotex, 2012)

3 hozzászólás
+
>!
lzoltán P

Nem nehéz elképzelni a világ végét. Azt azonban igen, hogy itt ez a világ válik egyszerre semmivé. A nagy világégést, melynek korunk siet elébe, érezni lehet a lélek önmaga és környezete iránt érzett gyűlöletében. (…)

[Idősebb Plinius]

(Typotex, 2012)

+
>!
lzoltán P

(…) Nem kétséges, hogy sok minden még az én figyelmemet is elkerülte. Ember vagyok ugyanis, és lefoglalnak a kötelességek. Munkámon csak szabad óráimban dolgozhattam, azaz éjszaka, szóval senki se higgye közületek, hogy ilyenkor pihenek.

[Idézet a Historia Naturalis című műből]

(Typotex, 2012)

+
>!
lzoltán P

Ha egy gomba egy kígyó fészke közelében nő, vagy ha egy kígyó rálehel egy éppen előbújó gombára, az képes magába szívni a mérget, mivel rokonságba kerül vele. Ezért óvatosnak kell lennünk a gombákkal, amíg a kígyók el nem vonulnak téli álmot aludni.

[Idézet a Historia Naturalis című műből]

(Typotex, 2012)

+
>!
lzoltán P

(…) Hosszú hajú szomszédom borostás – vékony szálú szakálla úgy meredezik az arcán, mint a penészbolyhok a romlásnak indult sajtostálon. Durva, piszkos tógát visel. Fejét elfordítja, és a színpadot bámulja, melyet az előadás alkalmából homokkal szórtak be. Bal fülét mintha teljesen eltömné a sűrű, aranybarna fülzsír. Ne higgyük, hogy bármit is hall vele. A zsír csillog, én pedig rádöbbenek, hogy a színház nem fedett (…)

[Idősebb Plinius]

(Typotex, 2012)

+
>!
lzoltán P

(…) amikor ott feküdt a tengerparton, belebámult az ismeretlenbe, miközben a Vezúv megmutatta neki, hogy csak egy tűzvirág szára, melynek koronája felnyúlt az égbe, s hamarosan beborította vastag, szürke leveleibe.

[Ifjabb Plinius]

(Typotex, 2012)

+
>!
lzoltán P

A vak Fortuna istennő imádása rendkívül megható, mert reménytelen. Mit jelent, ha száz ökröt áldozunk a véletlennek; más lesz-e ettől, mint véletlen? Fortuna nem csupán vak, hanem le is van pecsételve, arcán egyetlen nyílás sem található. Ezért ő az az istennő, akinek legbuzgóbban, leginkább félelemmel telve és legkitartóbban mutatnak be áldozatot. Fortunának áldozni sosem formaság. Megvesztegethetetlensége teszi oly népszerűvé. Mindenki azt reméli, hogy ő egyedül lehet Fortuna kegyeltje, mert látja, hogy a többiek valójában nem azok. (…)

[Idősebb Plinius]

(Typotex, 2012)

+
>!
lzoltán P

(…) Az a vágy, hogy költeményeivel imponáljon a művelt közönségnek, megvolt Ciceróban, az isteni Iuliusban és – korunkhoz közelebb – Senecában is. Ez utóbbi még akkor sem hagyott fel a bőgéssel, amikor olyan kényelmesen ült Nero hátán, mint egy paraszt a szamarán.

[Ifjabb Plinius]

(Typotex, 2012)

+
>!
lzoltán P

(…) Plinius a Historia Naturalisszal igájába akarja hajtani a természetet, melyet az ember gonosz mostohájának nevez. (…)

Kilencedik jelenet (Typotex, 2012)


Hasonló könyvek címkék alapján


Ha tetszett a könyv, olvasd el ezeket is