Jézus ​menyasszonya 85% 33 csillagozás

Hajnóczy átka. Pontosabban a Hajnóczy-életmű átka. Persze csak: lett; az életút – a ’81-es nyár – fényében.

Köröznek felette ugyanis a szánalmas kritikai dögkeselyűk, mondván a tetem – mintha általuk vágyott „tetemre érés” lenne ez – saját művészetének kényszerűen adódó végpontjaként nem önnön világló hegycsúcsán, de kiúttalan völgymélyén terülne el. És ami a baj: körözhetnek is – a hülyeség mindig önmaga pozícióját fogja és meggyőzhetetlen –, mert ez a „delíriumos menyasszonyi tánc”, a Hajnóczy életében megjelent utolsó kötet számos ok eredőjeként (saját életválság, saját írói válság) a kísérleti próza olyan széles területein „nyitotta saját magára az ajtót”, hogy annak minden mezejét egyszerűen nem arathatta le sikerrel – még egy Hajnóczy sem. De ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem arathatott semmit, sőt. A nem-is-titok nyitja – újfent oly értelemszerű! – éppen itt leledzik: nem az a kérdés, hogy hegycsúcs vagy völgymély, hanem az, hogy a figyelmes és értő olvasással hogyan lehet megemészteni, hogy nem is lehet eldönteni a kettő között pontosan hol is helyezkedik el.

Attól még, hogy valaki egyszer csak másfelé indul, az addig általa járt út rögtön be is záródik mögötte? És ami a lényeg: ha valaki egyszerre négy ösvényen halad, akkor miért a talán sötétbe vessző kettőről kell krónikásan visítani, miért nem arról a kettőről, amely egyértelműen fényben halad – és főként: egyáltalán miért nem a 2-2 viszonyáról?

Nem jó hallani a provinciális irodalomelméleti olvasás válaszait olyan kérdésekre, amelyeket meg sem tud fogalmazni magának.

Csakhogy értsük ugyanis: a fent vázolt meccs legrosszabb esetben is gólgazdag döntetlen, saját prózainnovációs igénye révén ráadásul bátran kijelenthető: idegenben.

Hogy melyik is a négy ösvény? A szerkesztésből is látszó banalitás: Kezdés – Egypercesek – Első kisregény – Második kisregény. Szerkesztés – nem pedig szerkezet; mert az már ennyiből is látszik – és a sokadik olvasás ezt csak egyre jobban igazolja –, hogy a széttartás, az eszmények különbözősége miatt a kötet: kín és kényszer. Fizikai illúzió. Nincs – vagy még inkább: nem egy egészben, de négy (!) töredékben van. Mintha majdani hagyaték lenne – holott kész:

## Kezdés

A (Temetés): újrafutás. Az elbeszélő pozíció alapján leginkább a (Hány óra?) párnovellájának tekinthető. A már többször járt út felütése. Szép. Remek.

## Egypercesek

A „mininovellák”: szürreális és fantasztikus képi gócok, olykor a helyén való vulgarizmus oldó, kikacsintó poénjaira felhúzva. Ettől függetlenül általában nem működnek, a szövegek keresztfűzései (értsd: bizonyos mozzanatok, mozaikok, történetdarabok felbukkanása-ismétlődése másutt, például a kisregényekben is) sem használnak az egyes daraboknak; és egyébként is sok a talány. (Például: ez most „örkény” vagy „nemörkény”? És „hajnóczy” vagy „nemhajnóczy”? És „hajnóczys örkény” vagy „nemhajnóczys nemörkény”?)

## Első kisregény

(A parancs):

Valóban – előttem már említve volt – posztmodern, bár nem direkte „szövegszerűen”, hanem csak áttételesen, egy folyamatos „hallucináció” narrációs szűrőjén keresztül. És nem lehet finomabban nyilatkozni: ki..ott zseniális. A mindenkori magyar irodalom egyik legjobb – és egyben legjobban elfelejtett – kisregénye. Érhetetlen, hogy ez megjelenhetett akkor, és ebben az értelemben egyfajta engesztelő elégtételként szolgál, visszaigazolva azt, hogy a cenzúra fala mindig is micsoda értetlen, ostoba seggfejek tökéletesen záródó tégláiból áll össze, akik az implicit, irodalmi nyelven mélyre ásott, de kegyetlenül jelenlévő politikai kritikát előhozni és felfejteni már képtelenek. (Egyébként ugyanezt lehetne mondani, ha speciel betiltották volna: akkor meg a nárcisztikus és álszent érzékenységükön lehetne röhögni, amely a lét alapvető és elrendelt elb..ottságának és értelmetlenségének mesteri ábrázolását önként és sértődve magára veszi. Merthogy (A parancs) ezzel a kettősséggel van megírva: egyszerre konkrét és egyetemes*. Nekik nem az a botrány, hogy éppen melyik. A botrány az, hogy van.) (10/10)

## Második kisregény

(Jézus menyasszonya):

Részleteiben helyenként rutinszerű – saját írásművészetét másolóan – és ebben a rutinszerűségben kissé önmagában járó és céltalan képekkel tarkított [pl. a szilveszteri édesnégyes jelenetre való emlékezés vagy az álomjelenet Mária-képei], de általában azért ügyesen végigvitt, helyenként pedig – csakhogy az ominózus ló másik oldalára is átessünk – nagyon erős betétekkel tűzdelt [pl. az álomjelenet istenkáromlása vagy a taxidermia szándékoltan döcögő nyelven megírt hangfolyama**].

Ezen részletek összefűzése tulajdonképpen szellemes és virtuóz, nyitott, sőt, egyenesen kísérleti prózafolyam, amely ívét tekintve mégis inkább kudarcosan talányos. (6,5/10)
##

Ennyi. Hazudik, aki hegycsúcsot és völgymélyet lát. Hazudik, aki látni véli, hogy mi jött, jöhetett volna ezután. Az olvasói igazság csak ennyit akar.

Olvasni pedig nem kell kevésbé, mint az egyértelmű győzelmeket: elvégre a „mutatott játék minősége a döntetlen ellenére is világszínvonalú”.

* Éppen ezért, ha nagyon kellene találni holmi műanalógiát, akkor azt mondanám: film: Pacsirták cérnaszálon.

** És akkor itt tudom a számomra is kellő logikával belefűzni a tengernyi Hajnóczy-értékelésbe az életműve utóéletének és hatásának egy szerintem méltatlanul keveset idézett vonatkozását. Csak annak lehet lényeges és olvasásra buzdító a következő, aki még nem (nagyon) olvasott Hajnóczyt – aki igen, az képtelenség, hogy ne vette volna észre bizonyos pontokon a mondatok mániákus szerkesztettségét, a keresett fogalom lehető legpontosabb, nyújtott körülírását. A szövegkörnyezetből kiszakítva talán jobb példák is lennének az életműből, mégis javaslom ezt a taxidermia-részt összehasonlítani egy másik író állítólag egész tűrhető – eufemizmus és nyugalom: többször is olvastam, és őszintén csodálom – regényének epilógusával. A címe: Az ellenállás melankóliája.

Többszöri nekifutásra sem tudtam az egészet elolvasni, de amit igen, az megérintett és magába szippantott. Kedvencem a Temetés című novella, amely valójában egyetlen elnyújtott pillanat története és egyben egy egész gyerekkoré-felnőtté válásé is. Van abban valami nagyon átélt és mély, ahogy Hajnóczy ír a mindennapokról és az abszurditásról egyaránt. Benne van a műveltség, de az egyszerűség is. Nagyon közel áll hozzám a stílusa. Ami pedig a kisregényeket illeti: bizonyára az én hibám, de számomra túl lassan indultak, a címadó írás nem keltette fel az érdeklődésemet, a Parancs pedig kissé túl posztmodern volt nekem, nem volt türelmem addig eljutni, amíg az információmorzsák értelmes történetté állnak össze, ha ez egyáltalán bekövetkezett volna. Mindezzel együtt a novelláit csak ajánlhatom.

tetszett is, meg nem is.

A novellák nagyonnagyon tetszettek, a Jézus menyasszonya is, bár azért egy fokkal lemaradt a novelláktól. Na de A parancs… az ilyen posztmodern olvasmányokat ki nem állhatom.