Krasznahorkai ​beszélgetések 6 csillagozás

Hafner Zoltán (szerk.): Krasznahorkai beszélgetések

Kötetünk az elmúlt tizenöt évben készült interjúkból ad válogatást. Az első kivételével valamennyi hangfelvétel alapján készült, amelyeket lejegyzésüket követően az író annak idején átírt, így, az ő jóváhagyásával került publikálásra. Az interjúk természetesen külön-külön, egymással is dialogizálnak, ám olvashatók akár egyetlen beszélgetés fejezeteiként vagy- ad absurdum: egy újabb Krasznahorkai-hős monológjaként, aki kijelentéseivel megannyi rejtett kérdést intéz olvasójához.

Róla szól: Krasznahorkai László

>!
Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003
142 oldal · ISBN: 9639373753

Enciklopédia 1


Várólistára tette 10

Kívánságlistára tette 11


Kiemelt értékelések

szigiri>!
Hafner Zoltán (szerk.): Krasznahorkai beszélgetések

Eseményre olvastam. Úgy volt, hogy lesz előadás. De aztán nem lett. Mindenesetre nem bántam meg, hogy jól beugratott az öreg. Amit igen erősen lejött az interjúkból, hogy nagyon komoly, de ugyanakkor egyszerű és felfogható üzenete van az írónak. És valóban tűnhet ez úgy is, messziről,. hogy ez a távolságtartás és csillogásmentes élet a jól felépített misztikus író álarca és PR-ja, de ez az interjúkötet meggyőzött arról, hogy feltehetően nagyon komolyan gondolja, amit ír. Egy kicsit emiatt is tudom neki elnézni, hogy nem jött össze az előadás.
Tetszett az is, hogy próbálja hangsúlyozni a keleti és a nyugati gondolkodás közötti irtózatos különbséget. Másrészt meg az, hogy abszolút messze kerüli a politikát, attól függetlenül megvet mindenkit, aki az emberiségbe vetett hitre apellál. Gyakorlatilag a kulturális apokalipszis egyik fekete lovasa Krasznahorkai. Hát, „majd a jövő megválasztja”, ahogy a nagyanyám mondta, hogy igaza van-e. És ha lehetne választani, én neki adnám a magyar irodalmi Nobelt.

3 hozzászólás

Népszerű idézetek

vargarockzsolt>!

Járok körbe-körbe a szobában, míg maga alszik, és arra gondolok, hogy ami egyszer volt, az nem múlik el soha többé. És nem múlik el senki sem nyomtalanul. Nem múlik el sem Zeusz, ahogy nem múlik el a kimondhatatlan nevű sem, ahogy nem múlik el Jézus, és nem múlik el Konfuciusz, Lao-ce, a Buddha és Newton, és folytathatnám a sort. Senki és Semmi nem múlik el nyomtalanul, de ez sem reményt nem ad, sem reményt nem vesz el. Korábban mélységes melankólia fogott el, ha arra a távolságra gondoltam, mely elválasztott attól, engem és valamennyiünket, amit itt metafizikai tartománynak neveztem. Később egyre fontosabb lett számomra, hogy egyensúlyt találjak a dolgok között. Ma pedig úgy gondolom, nem megtalálni kell ezt az egyensúlyt, hanem felfogni, hogy az ember benne áll. Iszonytatóan bonyolult a rendszer, amelyben ez az egyensúly fennáll, és iszonytatóan pici esemény vagyunk ebben az egyensúlyban. Nem tudom, mi vár rám, míg járok továbbra is körbe-körbe abban a félhomályban, nem tudom, még csak nem is sejtem, mire jutok. Lehet, hogy sokkal kevesebb lesz, mint ami elképzelhető, és lehet, hogy minden nagyszerűséget nélkülözni fog. Lehet, hogy egy teljesen egyszerű kis mondat lesz az egészből a végén. Nem tudom. Félek, reszketek, és ebben a félelemben és reszketésben lehet az is, hogy végre majd jobban fogom érteni azt is, hogy egy nagyszerű művész, Ozu Yasujiro, miért íratott a sírkövére összesen egyetlen írásjegyet, a mu jegyét, amely egyszerre jelenti az ürességet és a mindent. Nem hiszem, hogy a dolgok vége az egyszerűség, ne értsen félre, a Buddhával együtt azt gondolom, hogy a világ felfoghatatlanul bonyolult. De lehet, hogy a végén eljutok egy teljesen egyszerű kis kijelentéshez, amelyre azonban rá tudom tenni az életemet. Csak az a baj, hogy valami azt súgja: az a pillanat, amikor ráteszem az életemet, lesz egyúttal a halálom pillanata is.

110-111. oldal

3 hozzászólás
vargarockzsolt>!

– A sikerhez hogyan viszonyulhat egy művész?
– Ma? Egy olyan társadalomban, amilyen a mai magyar, már egyszerűen a jó ízlés, és nem is a függetlenség kérdése az, hogy ki miben vesz részt, ki mit visel el. Annyira fontos, hogy megismétlem: a pénzről és a társadalom által diktált visszataszító értékekről lemondani nem is függetlenség, hanem a jó ízlés dolga.

94. oldal

10 hozzászólás
vargarockzsolt>!

Közben Japánban is jártam, és Kyotóban láttam valamit, ami irtózatosan megdöbbentett… Ott értettem meg végre, hogy egyetlen valóság a természet, és hogy nincs más valóság rajta kívül, semmi sincs rajta kívül. És ez lényeg: hogy a metafizikai tartományokat nem a természeten túl kell keresni, hanem benne. A mesének tehát vége. A transzcendencia benne van a valóságban, nem utána. És nincs tükör, amin át kell lépni. És a racionalizmus nem semmisíti meg a metafizikát – hanem éppen ellenkezőleg –, út, ami elvezet hozzá. Ahogy egyébként az irracionalizmus is: ez a két út egyfelé vezet.

68. oldal

6 hozzászólás
Lecter>!

Persze különböző módszerek vannak, hogy az ember mégis valahogy megmaradjon: én például boldogan ittam magam részegre, amikor csak lehetett. Egész addig tettem ezt, amíg az egészségem nem sínylette meg annyira, hogy azt kockáztattam: drámai hős leszek egy olyan korban, amely már szarik a drámára, és amely kornak egy drámai befejezés annyi, mint amikor egy adott kagylóhéjat épp porrá őröl a tízezer és tízezer többi kagylóhéj közt az olajba fulladt kócsagokkal színesített tengerparti fövenyen a Nagy Daráló.

83. oldal, Szépmalom Könyvműhely, 2003.

narziss>!

– Ha ennyire más törvények szerint írsz, felmerül a kérdés: kiknek? Kiket látsz írásaid túloldalán?
– Kedves, jóindulatú, értelmes embereket látok, akik nem hazudnak maguknak. És akik úgy érzik, hogy nem érné meg semmiféle evilági javadalom azt, hogy lemondjanak a világ „150 évvel ezelőtti” konstrukciójáról. Talán még a szemük színét is meg tudnám mondani. Ők azok, akik a legteljesebb anonimitásban, rejtettségben léteznek közöttünk, egy „láthatatlan nép”, amelynek tagjai már az első pillanatban fölismerik egymást, miközben magukat sohasem fedik fel, elmennek egymás mellett, nem szólnak egymáshoz, egyedüllétük végleges és természetes. Ezeket az embereket tulajdonképpen nagyon régi és különleges értékek vezérlik, olyanok, amelyeknek a létezését sohasem kérték számon a valóságon, hisz tudják, hogy ezek az értékek sohasem „működtek” a valóságban. Rejtélyes derűvel élnek, mely a távolból könnyen összetéveszthető a kétségbeeséssel. Nekik fogalmazok, és éppen ezért fogalmam sincs, hogy egyáltalán irodalom-e még az, amit művelek…

Margócsy István: "Hermészre figyelek..." (1993) - részlet; 38-39. oldal

5 hozzászólás
vargarockzsolt>!

– Sokat beszél a társadalmat átható értékválságról. Miben látja ezt megnyilvánulni?
– Megdöbbent az emberi aljasság manifesztációja, a régi erkölcsi mértékek szerint a legősibb bűnök mindennapivá válása (például hogy a fiú elárulja az apját), és emellett a vakság, a korlátoltság és semmittevés elkényelmesedett élvezete. Nemcsak az elitre gondolok, hanem arra a közegre is, amiben életem első felét én is éltem: a szegényekre. Mert a társadalmi elit mellett a szegény világ teljes összeomlását is látom. A rendszerváltás után a szegények ugyanis megsemmisültek, átalakultak egyszerű nyomorultakká. A szegénység és a nyomor között ugyanis óriási a különbség. A szegénység egy kultúra, az emberi létezés egy olyan univerzális tartománya, amelyből a maga módján nem hiányzik semmi, a nyomor viszont pusztán azt jelenti, hogy nincs pénzed egy olyan világban, ahol a másiknak van. Bármennyire szörnyű volt a politikai szabadság hiánya, az emberi ostobaság bunkósággal és agresszióval kombinált változata Magyarországon, akkor még létezett az a szegény réteg (bár nem a szocialista diktatúra hozta létre), mely éppen akkor semmisült meg, amikor lehetősége adódott arra, hogy kilépjen az anyagi értelembe vett nincstelenségből. Életem első felét közöttük, velük töltöttem, értékeik az én értékeim is voltak. Mára nem tartozom közéjük, nem tartozom sehová, mindenesetre ők taszítanak a leginkább mint társadalmi osztály, s emiatt, hisz mégiscsak ott a legmélyebb a bánat és a boldogtalanság, rossz a lelkiismeretem. Elvesztettem a kapcsolatot a nyomorultakkal, mint ahogy a nyomorultak is elveszítették a kapcsolatot a szegénység kultúrájával. Jeles András legmegrendítőbb munkái a ’80-as évekből erről szólnak: a szegénység kultúrájának utolsó pillanatairól, arról, mit jelent a boldogtalanság, ha valóban az.

95. oldal

10 hozzászólás
narziss>!

Azt hiszem, olyan önáltatások és hazugságok között élünk, hogy abban a pillanatban, amikor egy valóságos kijelentés megüti a fülünket, aránytalanul vagy igazságtalanul sötétnek érezzük. Sötétnek és depresszívnek. Jó példa rá Beckett, akit én egy kimondottan romantikus léleknek látok. Beckettre nem lehet azt mondani, hogy depresszív. A világ, az igen, az nyomasztó, de az ő kijelentései nem azok. Tarr Bélát és engem is sokan vádolnak azzal, hogy egyoldalú és nyomasztó képet festünk a világról. Egyszer kijött valaki a Kárhozat után a moziból, és azt mondta, a jegy mellé esernyőt is kellett volna adni. De miért kívánják a filmjeinktől, hogy süssön bennük a Nap? Odakint állandóan szakad. Ha odakint egyszer még sütni fog, az elsők között leszünk, akik nem habozunk majd erről tudósítani.

Hafner Zoltán: A következő pillanat reménye (1994) - részlet; 49. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Tarr Béla
narziss>!

– Azon gondolkoztam a találkozásunk előtt, vajon ugyanolyan hosszú mondatokban beszél-e, mint ahogyan ír. Megszámoltam, például legutóbbi regénye, a Háború és háború mindössze 152 mondatból áll. Nem volt nehéz a számolás, hiszen maga is megszámozta mondatait fejezetről fejezetre. Csak ezeket a számokat kellett összeadnom.
– Tudok így is beszélni. Most fegyelmezem magam. De félretéve a tréfát: nálam a mondat – minden mondat – élet és halál kérdése; egy-egy mondaton több hétig dolgozom, ráadásul fejben, nem a papír előtt, és csak ha kész, akkor írom le. És utána már alig változtatok rajta.
– Például egy 96 soros mondatot – nem ritkaság – három héten át fejben „ír”?
– Igen, valószínűleg ezért nincs a fejemben más. A környezetem is mélyen fájlalja, hogy kissé foglalt a fejem. Egyébként lélegzetre írom ezeket a mondatokat.
– Az mit jelent?
– Azt, hogy ahol az olvasó levegőt vesz, ott nem szabad megszólalnia semminek. Zenei példával élve: az ütemhatáron nincsen hang. A szöveg az olvasó lélegzésének ritmusát követi.
– Értsem úgy, hogy ez időmértékes próza?
– Ez nagyon szép, köszönöm szépen, ezt a kifejezést én is használni fogom. Időmértékes prózában született mondatok, melyek a lélegzetvétel ritmusában íródtak, és aki fölveszi ezt a ritmust, az hamarosan arra is rájön, hogy saját lélegzetvételének a ritmusát követi.

Ráday Eszter: "... lélegzetre írom ezeket a mondatokat" (2000) - részlet; 65-66. oldal

vargarockzsolt>!

Kamaszkoromban végig Gyulán éltem, ez a kisváros és a környéke égett bele az agyamba a legmélyebben. Aztán… megszöktem, szinte az egész országot belaktam… Ha visszagondolok, valójában alig emlékszem másra, mint lepusztult kocsmákra és lepusztult emberekre… De nem is az a lényeges, hogy kívül mit viseltek az emberek, hanem hogy ezek a bakancsok, ezek a kopott öltönyök, ezek a ballonkabátok és ezek a zsíros kalapok az általános belső nyomorúságokat fejezték ki tökéletesen, ahogy azt elleplezni semmiféle csillogó nyugat-európai bóvlival nem lehet ma sem.

15. oldal

3 hozzászólás
narziss>!

– Regényhőseinek rendszerint felkínáltatik a kérdés, hogy milyen úton kívánják magukat megőrizni a világ pusztulásával szemben. […] Ön milyen utat választott magának?
– Regényeimnek nem célja az útmutatás. De megértem, ha egy olvasó felismeri a saját életében az általam ábrázolt krízist, és valamilyen megoldást talál a könyvben. Az ellenállás melankóliájában két egymáshoz közel álló ember kétféle utat talál. Az egyik nem veszítette el magában azt a képességet, hogy rajongással szemlélje a létezést – amire ennek a heves cinizmussal átitatott, kimerítő depressziós gyakorlatokon edzett civilizációnak egyre csekélyebb a hajlama –, a másik ember elveszítette a világ csodálatára való készségét, és tiszta szemmel látja, milyen elképesztő degeneráció megy végbea kultúra legújabbkori történetében. Természetesen a könyv egyik utat sem javasolhatja az olvasónak, nemcsak azért nem, mert mindkét út problematikus. Hanem azért, mert az ember nem tudhatja magáról, mit akar. Kicsit arra emlékeztet ez, ahogyan én pórul jártam egy kyotói zen kolostorban, amint mindenki pórul jár ott, aki akar valamit. Érkezzen a leghatározottabb elképzelésekkel, sokáig nem érti meg a barátságtalan fogadtatást, amelynek látszólagos üzenete az, hogy nem kap választ. Pedig választ kap. Folyamatosan jelzik neki: nem tudja, mit akar tudni. Nem ismeri a saját kérdését. Ez a hihetetlenül termékeny állapot az egyedüli kiindulási pont. És egyúttal a végpontja az eszképista életnek, amely most utolért bennünket, magyarokat is. Korunk a vakság és a sebbesség, valamint a sebesség vakságának a kora, mert ezek tudják a leghatásosabban megakadályozni, hogy gondolkodni tudja a saját kríziseden. Ha valakinek fontos, hogy még a halála előtt megértsen valamit a saját életéből – nem tudom, hányan vagyunk ilyenek –, akkor megtalálhatja a kérdésére a választ bárhol, akár az én regényemben is.

Bihari László: A szerelem globális hiánya (1999) - részlet; 51. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Baló Júlia: Púder
Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem válaszol
Pentelényi László (szerk.): Arcok iskolája
Baló Júlia: Rejtély
Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima
Aczél Judit (szerk.): Ne félj!
Souad Mekhennet: Azt mondták, egyedül jöjjek
Mercedes Reinberger: A tükörben: Marilyn Monroe
Förköli Gábor – Gintli Tibor – Inzsöl Kata (szerk.): Hétfő este a Ménesi úton
Máté Krisztina: Az első millióm