Zarándokút ​Kadathba 81% 55 csillagozás

Általában kiütést kapok a fantasytól. Nem az én világom. Ezt most kihívásra olvastam, s úgy érzem szerencsésen választottam. Semmi jóra sem számítottam, ám Lovecraft személyében egy igen jó tollú szerzőt ismertem meg. Kár, hogy tehetségét nem kamatoztatta más műfajokban. Zagyva világban játszódik, de a leíró részek nagyszerűek.

Emlékszem mikor tinédzserként először adtak ki Lovecrafttól regényt, már akkor magával ragadott az írása, a maga sötét bizarr gondolkodása. Nem egyszer borzongtam, és elhatároztam, hogy leemelek egy eddig olvasatlan könyvet a polcról, és érettebb fejjel nekivágok (de éjszaka). Szerencsémre e regény minden igényem kielégítette, hisz az a borzongató álomvilág amit elém tárt, nem egyszer elalvás után folytatódott. Fantasztikus ahogy kalandoz a képzelet világában, ahogy látatja, a bizarrabbnál bizarrabb lényeit. Azt kinek a nevét hangosan nem mondjuk ki, ahogy elülteti e világot az univerzumba, és a végén mindezt mint egy egyszerű megoldás el is helyezi a valóságba. Egyszóval fantasztikus mű.

Három összefüggő, álomközpontú írás alkotja a kötetet, Lovecraft egy másik művében is felbukkanó Randolph Carter a főhőse mindnek. Előbb volt a Randolph Carter vallomása, ami nem kapcsolódik a három történethez, de elvileg ott született meg a szereplő.

A címbéli Kadath egy misztikus város, az Álomföldeken található, ahol az álomistenek lakoznak. Carter ősi családi hagyatéka, egy ezüstkulcs nyitja az Álomföldek kapuját, ide távozik a főhős az első novellában egy barlangon keresztül (ez a jelenet most felidézte azt, ahogy John Carter jutott a Marsra – talán ez is közrejátszott a szerző ihletésében). Eltűnését és kozmikus utazását meséli el a második novella, ami E. Hoffmann Price sürgetésére született, vele közösen megírt történet. Ezek hozzák a megszokott stílust: a megmagyarázhatatlan rejtélyt és a földöntúli rettenetet.

A harmadik történet már kisregény terjedelmével bír, és sokkal inkább egy varázslatos, ámulatba ejtő – olykor zavarosan látomásszerű – portal-fantasy, mint horror, de azért ebből sem hiányzik a borzongató (vagy épp a viszolyogtató) érzés (link). Bihari György csodás fordításában kedvenccé váltak az éji huhogányok (link) és Nyarlathotep, a Kúszó Káosz. A Zarándokút Kadathba a két ezüstkulcsos írás előtt keletkezett, de a szerző folyamatosan alakítgatta, dolgozott a szövegén. Érződik is rajta a nehézkes szülés az előző kettő gördülékenységéhez képest. Emellett – a gyönyörűen megfogalmazott – erős képei miatt tömény és mélységes.

Nagy hatást gyakorolt Kij Johnsonra, aki ennek nyomán megírta saját változatát: egy álom-utazást női szemszögből, női főhőssel.

Az Álomföldekkel eddig leginkább csak novellatöredékekben találkoztam, amiknek őszintén szólva se füle, se farka. Kivétel a nagyon jól sikerült Uthar macskái, amiről csak most tudtam meg, hogy szintén ide kapcsolódó történet.
Ebben a könyvben Randolph Carter három álomkalandja szerepel, amelyek közül az első közel áll a HPL-féle horrorhoz, de a második (a kötet legerősebb darabja) már inkább SF, a harmadik pedig ízig-vérig fantasy. Különös jellemzője, hogy hőse ép ésszel bírja ki a vele történteket, pedig találkozik idegen lényekkel, démonokkal és istenekkel egyaránt, és megjár olyan hírhedt helyeket, mint például Leng fennsíkja. Úgy látszik, az Álomföldeknek más logikája van, mint a Cthulhu-mítosz többi történetének.
Stílusában az egészet valahol a Haldokló Föld történetek előképének éreztem. Persze morbidabb változatban, de ugyanaz a jó értelemben vett csapongás, a képtelen ötletek bátor egymás után sorakoztatása jellemzi.
A nem éppen könnyű szöveg fordítása sztem nagyon jól sikerült, bár a „kísértet” a kontextus alapján eredetileg ghul, vagyis magyarul „hullaevő” lehetett igazából.

Trágár gombák, megmentő macskahad, rózsaszín orrtapogatós varangylények, léptékhelytelen álmodott világ? Csakis itt. :)

(És nem hagyható ki Nyarlathotep, a Kúszó Káosz – ilyen névvel…)

Bevallom őszintén, nekem valahogy Lovecraft novellái jobban tetszenek, mint ez az összefüggő történet. Nagyon sok helyen el lehet veszni a részletekben és nagyon kell figyelni mi történik.
Mindezeket leszámítva frappáns és érdekes történet ez. Érdemes elolvasni előtte a Necronomicont, hogy megértsük a kinyíló kapuk jelentőségét. Szerencsére nekem ezzel ezért nem is volt gondom. :)
A végén egy csattanó is vár a kitartó olvasóra. :)

Lovecraft egyik legmagávalragadóbb novellája olvasható ebben a vékonyka könyvben. Itt is találkozhatunk elképzelhetetlenül rémséges rémekkel és számos veszéllyel, de valahogyan mégis sikerül az egésznek egy meseszerű, „békés” hangulatot árasztania. Amióta olvastam, azóta is visszatérő vágyam: zarándokolnék Kadathba, az Álmok-földjére.

Kellemes volt újra olvasni a Randolph Carter álom történeteit. A Zarándokút Kadathba számomra még mindig a legnehezebb Lovecraft olvasmány. A folyamatos leírások nagyon súlyozzák az olvasását. Az ezüst kulcs és Az ezüst kulcs kapuin át könnyedségének itt nyoma sincs.

Már nagyon hosszú ideje terveztem, hogy olvasok valamit Lovecrafttól, mivel mégis csak ő a horror műfajának atyja, és nehogy már pont én, aki könyvek és filmek formájában szeretem a műfajt, majd pont én ne olvassak tőle. Bár igaz, hogy észveszejtően hosszú időnek kellett eltelnie, mire végre megtaláltam (más kedves molyok segítségével, amit ezúton is köszönök) a legmegfelelőbb olvasmányt, illetve helyet is csináltam neki a mindennapjaimban, valamint előresoroltam az olvasásra váró könyvek között. Az élmény azonban igen felemásra sikeredett, hiába szerettem volna nagyon szeretni, egyszerűen nem ment.
Mióta elszakadtam az egyetemi magasröptű olvasmányoktól, egyértelműen a ponyva és a szórakoztató irodalom felé vettem az irányt, így igencsak éles váltást képezett Lovecraft régies, igazán szépirodalmi nyelvezete. Félreértés ne essék, semmi bajom ezzel, pusztán kellett egy kis idő, amíg át tudtam rá állni, azonban utána nem tudtam betelni a szépségével. Gyönyörűen fűzött mondatok, kifejező sorok (ezt illetően azt hiszem, hogy a fordítót, Bihari Györgyöt is elismerés illeti), ámulatba ejtő fantázia, nem győztem kapkodni a fejem, hogy eddig még nem olvastam tőle. Viszont tény, hogy talán éppen ez a más stílus nehezítette meg a dolgomat. Az, hogy Lovecraft egy-két fejezetet kivéve szinte egyáltalán nem használt dialógust, számomra rettentően nehezen emészthető volt. Jómagam azt az olvasótábort erősítem, aki szereti az egészséges egyensúlyt a leírás és a párbeszédek között, de inkább jóval a leírást szereti túlsúlyban tudni. Persze vannak kivételek, amikor bocsánatos bűn, amikor sok a beszéd, de annak nem sok az alja, ilyen viszont számomra csak nagyon kevés akad. A másik véglet, esetünkben az, hogy inkább minden csak körül lett írva, számomra nagyon monotonná tette a történetet. Hiába sodortak magukkal a szebbnél szebb tájak, a bámulatos lények, riasztó, olykor vérfagyasztó helyszínek és a teremtmények, ezt a kötet végéig nem sikerült feldolgoznom, ami valljuk be, nem túl hosszú, még a 200 oldalt sem éri el, én mégis nagyon lassan haladtam vele.
Igazából mondanám, hogy nem voltak elvárásaim, de mások méltató szavai, a horror atyja megnevezés igencsak magasra tette a lécet, amit számomra sajnos nem sikerült megütnie, nemhogy levernie, túlszárnyalnia. Lehet, hogy csak rossz időben talált meg, lehet, hogy a sok szórakoztató irodalom után az én ízlésem puhult el, változott meg, de sajnos koránt sem tudtam annyira értékelni, mint amennyire éreztem, hogy kellene, kellett volna. És bár tényleg lehengerlően szépek a mondatai, nem hinném, hogy még egyszer a kezembe venném ezt a könyvet, újabbnak pedig csak akkor ugranék neki, ha tényleg felkészíteném rá magam előzetesen, hogy milyen nagy fába is vágom Lovecrafttal a fejszémet.
Összességében egyáltalán nem mondom, hogy negatív élményként élne bennem az olvasás, sokkal inkább egy lassan haladós, nehezebben emészthető olvasmányként kerül a képzeletbeli polcra, amihez kell egy igen erős hangulat, hogy igazán szeretni, értékelni tudjam.

Legeslegnagyobb