Bovaryné 73% 397 csillagozás

Ambrus Zoltán fordításában olvastam most (gondolom, először Gyergyai Albertét), ismét nagyon élveztem. Hiába múlt el sok-sok év (tizenvalahány), még most is a realizmus a kedvenc műfajom, Flaubert pedig a kedvenc íróm mestere. Alakjai tökéletesen kidolgozottak, számomra nagyon is élettel teliek, szerethetőek és utálhatóak, a regény helyszínei pedig roppant valóságosak. Míg olvastam, én is közöttük éltem, és pont emiatt különleges számomra a 19. század realista irodalma – korhű leírás, társadalomkritika, tragédiák, a vallás és a tudomány szembeállítása és annak örökös harca.
Egyszerűen ezt az olvasási élményt nekem nem adja vissza semelyik más korszak és irodalmi műfaj sem.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Egy szeszélyes és bővérű nő házassági kapcsolata egy hiszékeny és együgyű fajankóval. A nőnek még más kapcsolatai is vannak ezen kívül, mert a férjén csak élősködik. Ez a nő mindenre kapható, csakhogy majmolni tudja a felső tízezer életét, és a férje – hol tudva, hol tudtán kívül – még asszisztál is neki.
Ez a nő még gyermeket is szül, attól függetlenül, hogy csak fehérnép, de nem anya. Egyszóval pályatévesztett a nő, és a férje egy sodródó fajankó, akiket egymáshoz sodort a sors. A lányuk „issza meg” ennek a felelőtlen kapcsolatnak a következményeit, ami a legsajnálatosabb, ebben a történetben.
Még az is undorító volt, hogy az akkori szolgáltatók mennyire kihasználták ezeket a gyenge jellemű embereket, nekik semmi sem számított(a pénzen kívül), még a halál sem, ez a magatartás a mai napig sem változott.

Lehangoló körkép egy asszony lelkéről. Szikével készített korrajz. Erkölcsi szájbarágás. Lesújtó társadalomkritika…

Flaubert klasszikusa sokféleképpen forgatható. Engem viszont elsősorban mint regényt érdekelt. Jelentem: bár nagyjából százötven év köztünk a korkülönbség, néhány belebóbiskolást leszámítva remekül eltársalogtunk, a kötet és én.

Néha bosszantott, ahogy Flaubert kézen fogva végigvezetett aprólékos leírásai tárlatán, hosszasan elidőzve minden egyes, állóképszerű bekezdésnél, de többnyire megigézve bámultam, ahogy egyformán élénk színekkel ecseteli a nemesi bálok pompáját, vagy a szereplők lelkének nyomorát.

A nyelvezet különösen megfogott. Ugyan összesen két szót tudok ezen a szép nyelven, és abból az egyik káromkodás, de úgy tűnt, a fordító remekül bírja a francia beszédet és irodalmat egyaránt. A fő érdem persze itt is a szerzőé…

Mikor felütöttem a könyvet, kíváncsi voltam, vajon képes lesz-e valamit nyújtani számomra azon kívül, hogy Kötelezően Kiolvasandó Klasszikus, Általános Műveltség, és így tovább.
Hogy rövidre fogjam: igen, tud.

(…mindenesetre még mindig van egy olyan érzésem, hogy Flaubert nem rajongott túlzottan a nőkért, úgy általában.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Egykori ajánlott olvasmány, amely akkoriban kimaradt az életemből – most pótoltam.
Valahol olvastam, Emma kereste a szépet, de el kellett buknia.
Nos, lehet, bennem van a hiba, de én nem így láttam őt. A szememben egy lusta, szenvelgő, képzelgő, őszintétlen, puccos liba volt. Minek ment hozzá Charleshez, ha soha egy percig sem szerette?Mert itt kezdődött minden baj! Igaz, a férj unalmas, egyszerű lélek volt, de szerette őt! Emma nem tudott se jó feleség, se jó anya lenni – mindkettőt csak imitálta. Az asszony tulajdonképp unalmában pécézte ki Léont, Rodolphe pedig, a kiélt világfi, tönkretette, megrontotta őt.
Azt hiszem, mégis sajnálom Bovarynét. Szerencsétlen, eltékozolt élete miatt .

Hát csak kivégeztem, pedig a középső harmada, bevallom, igencsak untatott (azért is raktam félre és iktattam közbe egy Coetzee-t).
Valahogy nagyon máshol lehetett a 140 évvel ezelőtti emberek ingerküszöbe. Persze nem hibáztatom őket emiatt, de nekem, mai olvasónak akkor is szinte érthetetlen, hogy anno perbe fogták az írót regénye „feslettségéért”, ahogy az is, hogy a(z amúgy hibátlanul és mai szemmel is élvezetesen ábrázolt) lélektani változások, vívódások sorát, miért rejti ennyi hosszadalmas és részletes leíró rész közé.
Persze, nem tagadom, hogy szépek, esztétikailag értékesek a tájleírásai, de nekem néhol indokolatlanul részletesnek tűntek – gondolok itt pl. azoknak a helyszíneknek a gondos megrajzolására , amiken aztán csak egy-két, a regény egészére nézve nem is túl jelentős esemény történik. Valahogy visszafogják, lagymataggá teszik a tempót, és ezt én nagyon nem bírtam. Hogy Bovaryné a könyv hírhedt züllöttségének dacára is csak a cselekmény felénél jut el addig, hogy egy idegen férfi végre megfogja a kezét…
Mi már nagyon más léptékek szerint élünk és olvasunk, és ebből sehogy sem bírtam kiszakadni (az is igaz, hogy nem is nagyon akartam:P).
Ezért aztán a csábítás jeleneteinek modoros párbeszédei is fellengzősnek, mesterkéltnek, mondhatni nyálasnak tűntek a szememben.
De aztán az utolsó 100 oldalon újra beindulni látszott a történet, és Flaubert aztán mégis egy tetszetős lélektani regényt kerekített belőle.
Jó volt, de a hírneve folytán többet vártam. Nekem sokkal inkább irodalomtörténeti érdekesség/apró csemege volt, mint mélyen érintő/jóllakató olvasmányélmény.

Az első ötven oldalon rájöttem, hogy hasonlítok Emmára: onnantól rémálomszerű volt a regény.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ez a regény azt hiszem az első, amelynek egyetlen szereplőjével sem tudtam azonosulni. Ennek ellenére élveztem az olvasást.

Idősebb Bovary és felesége kicsit sem izgattak, talán egy cseppet untam is történetüket. Ifjabb Charles Bovary azonban már több érdekességgel szolgált. Első, nála jóval idősebb feleségéről még szívesen hallottam volna, és Emma már feltűnésekor sem volt szimpatikus, bár félreértettem jellemét.

Azt hittem, hogy Emma csendes, engedelmes és hálás fiatalasszony lesz, ehelyett felnőtt létére is a romantikus regények világában élt, nagyobb szerelmet várt, nagyobb lángolást, kalandokat.
Emma túl ábrándozó volt ahhoz, hogy szeressem, férje pedig túl földhözragadt. Folyamatos sopánkodások közepette olvastam, hogy nem tűnt fel neki sem felesége vágyakozása, sem későbbi házasságtörtései.

Homais úr, a gyógyszertáros igazi idegesítő okostojás, felesége pedig tökéletesen szürke, bár legalább jó anyának tűnik.
Léon Dupuis kezdetben még szimpatikus is, később azonban papuccsá válik, és ezzel minden vonzerejét elveszti.
Rodolphe Boulanger csábítása szerintem otromba és felelőtlen volt.
Lheureux egyszerűen tenyérbemászó, az erkölcsöt nem ismerő kereskedő zsánerképe, ha lehet ezt a szót használnom rá.

Első mondatom talán tévedés. Mert mégis van egyvalaki, akit szerettem, akit sajnáltam, akivel együtt tudtam érezni. Ez pedig Justin, aki a háttérben maradt, és reménytelenül, magáért szerette Emmát. Az ő jelleme valóban meghatott.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ezt annyira régen olvastam, még gimis koromban, nagyjából csak arra emlékeztem, hogy nagyon szép, vízjeles kiadást olvastam, meg hogy Emma megmérgezi magát, és az a kép maradt meg, hogy kocsin furikázik állandóan Rouenba.
Hát ez édeskevés. :)
Tulajdonképpen várakozáson felül tetszett most, bár a franciák sose voltak kedvenceim, meg hozzá vagyok szokva a pörgősebb, kortárs dolgokhoz, mégis élveztem, különösen az iróniáját.

Flaubert egyik bírálója, név szerint Sainte-Beuve, a híres kritikus azt mondta, hogy a Bovarynéból „túlontúl hiányzik a jó”. Ő ezt erkölcsi értelemben jelentette ki, tehát minden szereplő erkölcstelen itt. A korabeli erkölcsök szerint csakugyan. Bár azt hiszem, a kritikus úr könyvéből kimaradhatott Charles Bovary, akire semmi ilyesmi nem fogható rá.

Mai szemmel azt tehetnék szóvá, hogy nincs szerethető szereplő. Részemről a házaspár (Bovary és Emma) mindkét tagja az volt. Viszont együtt szörnyűen, nem egymáshoz valók, két külön világ, ami sohasem egyesülhet. Erről ennyit.

Egyébként meg furcsa, kettős érzésem van a könyvvel kapcsolatban, egyrészt érzem, hogy ez egy zseniális regény, gyönyörűen megírva, részegítő realizmussal, tényleg minden szereplőt ismerünk (sajnos), másrészt pedig ez egy nagyon jó példa arra, hogyan ne írjunk regényt. Túlírt. Tele van olyan bekezdésekkel, amik csak idegőrlésre jók, nyugodtan ki lehet őket hagyni. Leírja a ló orrán megtelepedett lény apró szárnyainak minden kis rezdülését. És ez unalmas. Azt hiszem, Flaubert egy dolgot minimum megtanulhatott volna Voltaire-től: a tömörséget.

És mégis, felejthetetlennek tűnik…

Egy monoton , középszerű korba született nő, aki olyan romantikus képzeletvilágot teremt magának, amiben szívesen élne. De rá kell jönnie, hogy sem a jómód látszata, sem a hamis izgalom, a szeretőktől remélt kitörés nem ragadja ki a szürke életéből.(mondjuk a férje meg egy tipikus balfék, még a kor földhözragadt nyárspolgáraihoz képest is)