Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Oxfordi sorozat 46 csillagozás
Gödel nemteljességi tétele, a nagy Fermat-sejtés megoldása, a logikai sorozatok szabályszerűségei – ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatják az oxfordi matematikusokat, köztük azt az argentin fiatalembert is, aki épp most érkezett oda egyéves ösztöndíjjal. Ám néhány rejtélyes haláleset -egy gyilkosságsorozat?- olyan logikai fejtörő elé állítja az egyik legnagyobb oxfordi matematikust, amelynek megoldásától emberek élete függhet. A „gyilkos” ugyanis mintha intellektuális versenyre hívná ki őt: üzenetei egy logikai sorozat elemeit tartalmazzák, s talán addig fog gyilkolni, amíg a nagy Seldom -aki legnépszerűbb könyvében a sorozatgyilkosságokról is írt- meg nem fejti a logikáját. Egy kör, egy hal, egy háromszög… vajon mi lehet a következő elem? A kötet egyszerre fordulatos krimi és intellektuális kihívás – a regénybeli matematikusokkal és a nyomozóval együtt próbálhatjuk megfejteni a logikai sorozatot… és persze kitalálni, hogy ki lehet a gyilkos.
Eredeti cím: Los crímenes de Oxford
Eredeti megjelenés éve: 2003

Kedvencnek jelölte 2
Várólistán 19
Kívánságlistán 2
Elcserélné vagy eladná
Népszerű értékelések
Teljesen átlagos krimi lenne, de a matematikai eszmefuttatások miatt megkapja tőlem a 4,5 csillagot. (Azt hittem belőlem a főiskolán már kiölték a matematika iránti érdeklődést, úgy látszik tévedtem.)
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Olyan ez a könyv, mint egy finom süti a logikát, a krimit és a matekot szerető agynak.
Nem szokványos krimi, mert nincs is gyilkos. Vagyis nem is csak egy van. Ennek ellenére mindenkit lehet gyanúsítani…
Nem is matematikai ismeretterjesztő, hanem inkább matematikai étvágygerjesztő. Szokatlan bemutatása annak, hogy a matek nem dögunalom, sőt.
Nem egyszerűen határokat fenyegető könyvmutáns, mert annak túl jó. Egyszerűen csak egy nagyon jó, könyv formába csomagolt desszert.
Ez jó volt. Pont annyi matek, filozófia és mágia volt benne, amennyi gondolkodtatott, de nem kellett hozzá erőlködnöm, végül is nem akarok én folyton nehéz könyveket olvasni. S ami még figyelemreméltó: Martínez szerintem nagyon hangulatosan ábrázolta Oxfordot, hitelesnek tűnt, tetszett (bár nem jártam még Oxfordban).
Hmm, ez egy erős 4 csillagos krimi, amit az egyedisége miatt mindenképpen ajánlok a műfaj kedvelőinek . :)
… A matematikai fejtegetések olykor követhetetlenek voltak számomra (gyanítom, ezzel a legtöbb laikus olvasó így van), de ettől függetlenül, gördülékeny a történet tálalása, és a stílus is kellemes. Amit hiányoltam, az bizonyos jelenetek erősebb kidolgozása, a szereplők részletesebb bemutatása, … na és a hitelesség! Mert hiába roppant furmányos a történet, sajnos némi elégedetlenség-érzést hagy maga után, amint rájön az olvasó, hogy tulajdonképpen döbbenetes véletlenek egész sora játszott a „sorozatgyilkos” kezére… Márpedig a 'véletlent' bevetni egy krimiben, soha sem elegáns megoldás.
A könyvet a matematikai kötődése miatt vettem meg, aztán egy kósza gondolattól vezérelve magammal vittem a horvátországi nyaralásra. A buszozás miatt mindig meg kellett szakítanom az olvasását, pedig alig vártam hogy kiderüljön ki a gyilkos. Érdekes, fordulatos könyv, nagyon tetszettek a logikai részek benne.
Nem igazán olvasok Agatha Christie-n kívül más krimit, úgyhogy nem tudtam, mire kéne számítanom. Meglepődtem, mennyire gördülékeny és kellemes stílusban íródott a könyv, az író igazán jól eltalálta a hangulatát. Valahogy kedvem támadt elmenni Oxfordba… és azért egy picit ellentmondásos dolog, mert a könyvben éppen sorozatgyilkolnak ott.
Négy csillag felé gondolkoztam az értékelésben, mert úgy gondoltam, nem tud semmi újat mutatni azzal kapcsolatban, hogy ki a gyilkos. Végülis kitaláltam, de aztán mégse. Hm. Még egy féllel megtoldottam, de ötös azért nem lett, mert valami hiányzik. Nem jöttem rá mi. De eltekint vettől a kis hiányosságtól remekül szórakoztam.
A fordításról két kérdés: csak szerintem nem helyes az, hogy Betht? Inkább Beth-t, nem?
Mindenesetre élveztem, az biztos. És persze azért is, mert MK és a saját kihívásomra olvastam :)
Az Európa Kiadó Modern könyvtár sorozatának borítói egészen egyszerűen rondák. Az Oxfordi sorozat külhoni kiadása összehasonlíthatatlanul szebb, és nagyobb felhajtás kísérte a megjelenését, mi több, a bestseller filmes feldolgozásának főszerepét a Gyűrűk urá-ból ismert Elijah Wood alakította. Azonban nem ez teszi izgalmassá a krimit, hanem az, hogy írója, Guillermo Martínez, egy buenos aires-i egyetemen oktató matematikus. Ez a tény pedig visszaköszön a regény lapjain, s nem csupán abból kifolyólag, hogy a főhősök matematikusok vagy az általa oktatott logika tárgyköréből merítette a cselekmény témáját.
Az Oxfordi sorozat az ausztriai Gödel 1930-as évekbeli nemteljességi tételének filozófiai kiterjesztése krimibe öltöztetve, amelyben az érvelés esztétikája bűnügyi nyomozásra sarkall. Az a priori esztétikai elv ugyanis azt állítja, hogy a végső választás csak néhány variánst tesz lehetővé.
„Különbség van az igazság és a bebizonyítható részigazság között.” Csakhogy, nem az a kérdés, hogy ki tette a gyilkosságokat, hanem, hogy van-e gyilkos?
Noha az író megragadja az alkalmat, hogy szereplői által releváns matematikai és logikai tételeket ismertessen, ami hosszú monológokhoz vezet, és a személyes kis történetek közvetlen közelünkbe hozzák a főhősöket, valahogy mégis sekélyes marad a karakterek ábrázolásában. Ellenpontozza viszont finoman körvonalazódó Borges imádata, melyben mi is osztozunk Martínezzel. Az angstum, a már-már démoni állat, a mágus, a pitagoreusok bevonása különös hangulatot teremt, de nem feledkezhetünk el a Borges és a matematika című 2003-as művéről, amely Magyarországon tavaly szintén az Európa Könyvkiadó gondozásában került forgalomba.
Az Oxfordi sorozat kellemes hétvégi olvasmány. Különlegességét a matek és Borges érdekes összerendezése adja. Talán ez lehetett, amiért az Európa vállalta hazai kiadását.
http://kitarulovilag.blogspot.com/2011/04/ismeretterjeszto-krimi-guillermo.html
Népszerű idézetek
Meglepett, hogy szinte senki sem használ függönyt; azon tűnődtem, hogy ez vajon azért van-e, mert az emberek talán túlságosan is megbíznak az angol diszkrécióban – tudniillik senki sem alacsonyodik le odáig, hogy mások életében kémkedjen. Vagy épp annak az ugyancsak angol hagyománynak köszönhető, miszerint senki sem tesz semmi olyat a magánéletében, amit érdemes lehet kikémlelni.
13. oldal (Magvető, 2007)
– Az idő tájt elég buzgó kommunista voltam, és egészen lenyűgözött Marx egyik mondata, amit talán A politikai gazdaságtan bírálatához című könyvében olvastam, és amely szerint az emberiség története során csupán azokat a kérdéseket veti fel, amelyeket képes megoldani.
64. oldal (Magvető, 2007)
Érdekes, mekkora vonzereje van a pszichiátriai feltevéseknek. Még ha hamisak is, sőt akár abszurdak, mégis mindig sokkal vonzóbbak, mint egy tisztán logikai érvelés. Az emberekben működik egyfajta természetes ellenállás, ösztönös bizalmatlanság a logikai sémákkal szemben. És még a téves érvekkel együtt is, ha az ember tanulmányozni kezdi a logika történeti fejlődését az emberi agyban, ennek az ellenállásnak valahol mélyen talán mégis lehet valami alapja.
145. oldal (Magvető, 2007.)
Még egy pohár bort töltött magának, és hosszan hallgattam egy valóban döbbenetes élet viszontagságait. Egyike volt azoknak a nőknek, akik a háború alatt mit sem sejtve részt vettek egy országos keresztrejtvényfejtő-versenyen, hogy aztán megtudják: a nyeremény mindannyiuk besorozása és internálása egy teljesen elszigetelt faluba, ahol az lesz a küldetésük, hogy Alan Turing és matematikuscsapata segítségére legyenek az Enigma-gép náci kódjainak megfejtésében. Ott ismerte meg Mr. Eagletont. Rengeteg anekdotát mesélt a háborúról, és persze megosztotta velem Turing híres megmérgezésének minden apró körülményét. Azt mondta, mióta letelepedett Oxfordban, a keresztrejtvény helyett a scrabble-nek hódol, amit, ha csak teheti, a barátnőivel játszik.
14. oldal
Mellettünk elcsitult a moraj, és a fények gyöngültek, majd szinte teljesen kihunytak. Erőteljes, drámai fehér fény világította meg a filagóriában ülő zenészeket. A karmester két rövidet koppantott a kottatartón, kinyújtotta a kezét a hegedűs felé, és felcsendültek a programnyitó szonáta első, magányos hangjai, mint valami füstfelhő, ami igyekszik a magasba szállni, és tapogatózva keres utat magának a csöndben.
A karmester egészen könnyedén, mintha finom kis szálakat gyűjtene össze a levegőből, intett Bethnek és Michaelnek, aztán a fúvósoknak, a zongoristának, végül pedig az ütősnek. Bethre néztem, bár az igazat megvallva akkor sem vettem le róla a szemem, miközben Seldomot hallgattam. Azon tűnődtem, hogy vajon ott a színpadon van-e valódi kötelék közte és Michael között, de mindketten elmélyültnek látszottak, és koncentráltak, a kottát figyelték, és sebesen lapoztak. Az üstdob váratlan döngése időről időre arra késztetett, hogy felpillantsak az ütősre. Ő volt a zenekar legidősebb tagja, nagyon magas, hajlott hátú ember, bajsza, mely egykor a büszkesége lehetett, már ősz volt, a hegyén pedig kicsit sárgás is. Tétovázónak, reszketegnek látszott, ami ellentétben állt ütései görcsös erejével, mintha kezdődő Parkinson-kórt akarna palástolni a többiek szeme elől. Észrevettem, hogy minden ütés után a háta mögé rejti a kezét, és a karmester teljes erejével azon igyekszik, hogy egy mulatságos jelzéssel mérsékelje a belépéseit. Fenséges crescendo következett, a karmester pedig energikus mozdulattal leintette a zenekart, mielőtt megfordult volna, hogy meghajoljon, és fogadja a közönség tapsát.
Elkértem Seldomtól a programot. A következő darab Aaron Copland Cheyenne Spring című opusza volt, az Évszakok-sorozat harmadik darabja triangulumra és zenekarra.
145-146. oldal




































