Isten hozott 88% 45 csillagozás

No, hát az úgy volt, hogy a Mellettem elférsz után ezt is kölcsönkaptam azzal a megjegyzéssel, hogy még jobb, de egy ideig kétségeim voltak felőle. Semmi gondom nem volt sem az epizódok sorával, sem a stílussal, sőt, de az egész kezdett már nagyon összekutyulódni, amin nem segített, hogy többször is elaludtam rajta – ez nem a regény hibája, csak az esti olvasás velejárója, de most végre tudatosult bennem, hogy jobban meg kéne válogatni, mi való nappali meg éjszakai olvasmánynak, mert esetleg még zavarosabbá válik a történet, mint amilyenné szerzője vegyészeti pontossággal kimérte.
Azért reméltem, hogy lesz egy pont, ahol a kép nagyjából összeáll, és örültem, hogy éppen így, ennyire. Ezt már reggelre hagytam, a megvilágosodást.
Nem nagyon tudnék rangsort felállítani a két könyv között. Az személyesebb, ez engem érintett személyesebben, de sok szál köti össze őket, olyan, mintha egy érme két oldala lennének. Örülök, hogy végre megint olvastam kortárs magyar szerzőt, és éppen Grecsót.

Grecsó Krisztián szépen ír, első elolvasott könyvem tőle, véletlen választás, mert mostanság inkább új regényét, a Mellettem elférsz-et olvassa a többség.
Első könyvem tőle, és állítólag a legnehezebb – tényleg az volt az eleje, talán, ha nem közeledik az író-olvasó találkozó vele, lehet, hogy nem is fejezem be. Utólag, nagyon örülök, hogy nem adtam fel a 70-90. oldal táján; nagyon nehezen haladtam, szinte alig értettem valamit a miszikusul-groteszk, groteszkül-misztikus árnyakból, rejtélyekből; mindez fűszerezve egy kis falusi pletykával, szóbeszéddel, némi iróniával, vagy akár öngúnnyal – sokszor azt gondoltam, hogy a regénybeli Gallér Gergely maga Grecsó Krisztián – talán hiba volt ez részemről, mert akkor talán még több regénybeli utalást foghattam volna fel, ill. korábban (esetleg másképp) érthettem volna meg dolgokat, összefüggéseket.
Görgettem magam előtt a sok megkezdett rejtélyt, akár csak egy utcaseprő az utca szemetét: egyre több rejtély, egyre nagyobb rejtélykupac – mikor csomagolom mindezt ki?- aggodalmaskodtam.
Aztán türelemmel végigolvastam, és helyreállt minden betű, sok rejtély rendeződött; közben sok-sok emlék került elém gyerekkoromból és ifjúkoromból, annak ellenére, hogy földrajzilag távol éltünk egymástól a szerzővel, a közös csak Magyarország, mégis sokszor úgy éreztem, hogy közös gyerekkort éltünk, melynek több momentuma ma már történelem.
(Babetta, Hámán Kató asztalosbrigád, üldögélni a suli hátsóudvarán, csíkos melegítők, téesziroda, pártiroda, berendelték-elbeszélgettek-vele-három-hétig-sántított, munka ünnepe, izzadt hónaljak a művelődési házban megrendezett falusi esküvőkön, vödörből bor, kosárból kalács kínálgatás szintén a falusi lagzik emléke, hétfői adásszünet a tévében, többszörös buszátszállásokkal való hazautazás a suliból, s közben várakozás, a csatlakozásokra, amire akkor azt gondoltam egy élet is kevés…)

Sok szereplőjét ismerjük meg a falunak, (legszebb nevet – szerintem – Számfira Helga viseli, a legviccesebb pedig Töre tatáé) hozzájuk fűződő történeteket, jót-rosszat, vicceset-szomorút-tragikusat, groteszket; változásokat, amelyek időről-időre felforgatták az amúgy békés ”szalagfalu nyárfasorral szegélyezett” utcáinak és lakóinak életét.
Vannak kedvenc részeim: ilyen a Fönn van Sziszifusz sziklája, ami talán a legmeghatóbb rész, míg Az ő sötétsége az én sötétségem pedig a legmegrázóbb, legmegdöbbentőbb. Nagyon kedveltem groteszksége és szomorú történelmi üzenete ellenére a koszorú-elrejtéséről szóló részt.
Idéztem is a regényből, talán azért ennyit, mert valakinél olvastam Grecsó által használt ronda nyelvezetről, amit az általam válogatott idézetekkel szerettem volna cáfolni – én nem érzem a szerelemtől és szextől, vágyaktól és szexmerészségektől túlfűtött részeken, hogy pongyola, trágár vagy akár durva lenne a megfogalmazása. Nem, nem az, egészen békésen olvasható, és a szóhasználata is visszavisz egyenest a 80-as évekbe.
Sok mindenben volt részem olvasás közben: régi emlékek, régi történetek felidézésén keresztül egy katolikus faluban rekedt, a reformátusok nyomasztó közegében bukdácsoló, magát katolikusnak valló/tudó, viszont egy elűzött zsidó rejtélyét/nyomait kutató főhősünk: Gallér Gergely rátalál önmagára. A könyv végére pedig kiderül, „mit is rejt” előttünk a Klein-napló, és hogy miért is zárul ezzel a két, az otthoni lét melegét annyira kifejező (és a regénybeli szereplő által mindaddig át nem érzett) szóval a regény: Isten hozott…

Nem nagyon szoktam újraolvasást tervezni, de meglehet, hogy erre a könyvre talán még sort kerítek…
A könyv maga 5 csillagot érdemel, mégis most én 4-et adtam, felet az első 80 oldal miatt, másik felet pedig az én alulműveltségem miatt vontam le – sajnos számomra túl sok volt benne a bibliai utalás, amiket sajnos nem értettem.

Tudtam, hogy egyszer olvasni fogok egy ilyen fantasztikus „kalibert”!
„Az Örökkévaló a saját fiát küldte ide… Ha jól értelmezem, azért, hogy megmentsen minket magától.”
Szenzációs!
Mióta Hrabal kirepült az ablakból galambetetés örvén, nem olvastam ilyen gyönyörűséget! Részemről a hála!

Beváltotta az előzetesen hozzáfűzött reményeimet. Megkockáztatom, talán nekem ez még személyesebb volt, mint a Mellettem elférsz.Szinte akár testvére lehetne annak a könyvnek.Érdekes volt, szépen ír,összeállt a kép és nagyon megható, érdekes történet kerekedett belőle. Kicsit a szex volt túl natúr, és túl sok..Anélkül is megállja a helyét a történet.Gyönyörű a borítója is, illik a könyvhöz.Remek hangulata van.Kedvenc lett.
Nagyon tud, másodszorra is lenyűgöz, magával ragad a hangulata, stílusa.Nagyon tetszik.

Amikor még csak a "Tánciskolá"ban találkoztunk, szoknunk kellett egymást. Nagyon-nagyon:) De G.K.-nak ez a könyve sokkal közelebb hozott, lehet azért is, mert a fél életemet a Tisza partján töltöttem. Átéreztem, újra átéltem, megéreztem a történéseket. Szeretem Grecsót. Megszerettem. Megszerettem, mert képeket fest a könyvében. Emlékképeket. És ez nagyon fontos dolog! Az emlékképek nem csak afféle megsárgult, kifakult lapok, hanem sokkal több annál. Szagok, ízek, illatok, érzések, észlelések, képek kavalkádja, együttese vagy egymás melletti sokasága.
Nagyon ritka tünemény, és én nagyon belőlem valónak érzem ezt. Ezért nekem ötcsillagos.

Az Új Forrás számára elkészült kritika. És ami indokolja, hogy ide is bemásolom: újraolvastam, és megértettem jobban a könyvet.

Az anekdotától a mítoszig. És vissza
Grecsó Krisztián: Isten hozott

Van, hogy az ember legszívesebben befejezetlenül a sarokba hajítana egy könyvet, vagy egy hanyag mozdulattal az éjjelszekrényre rakná és ottfelejtené hónapokig. Esetleg, kerülve minden feltűnést, a könyvespolchoz lopózna, miközben felesége már jótékony álomba merült, és visszacsúsztatná helyére, majd másnap azt mondaná, befejezte, érdekes volt. Ennyit és nem többet. Kérdésre sem. Maradjon az ő titka.
De akad olyan is, hogy az ember ennek ellenére végigolvas egy könyvet, és napokkal, hetekkel, hónapokkal később ötlik fel egy-egy epizódja, és kiderül pár nap alatt, a szöveg észrevétlenül beitta magát gondolataiba, még úgy is, hogy olvasáskor úgy érezte, az egész fölött éjjel fél egy körül le-lecsukódó szempillákkal átsiklott.
Grecsó Krisztián első regénye nem adja meg magát egykönnyen. Fel- és megfejtéséhez a becsületes olvasó kénytelen segédeszközt használni, papírt (legmegfelelőbb egy hosszú göngyöleg zsírpapír) és ceruzát, radírt maga mellé készítve állni neki az olvasásnak. Ha jól dolgoztunk, és figyelmünk csak ritkán kalandozott el, a kronológiai táblázaton egy olyan történet váza sejlik fel, amit bár egészében szemlélni szinte lehetetlen, egyes elemei mégis az Egész érzetét keltik.
Bár a fentiek alapján nem sokra megyünk vele, az Isten hozott leegyszerűsítve az identitáskeresés regénye, egy fiú felnőtté érésének története. A rendszerváltás hajnalán járunk, 1990 márciusában, mikor Gallér Gergely, Tótváros könyvtárának ifjú alkalmazottja, aki ismét elégedett sorsával, ki úgy érzi, munkájának köszönhetően végre gyökeret ereszthet valahol, otthonra lelhet a világban, egy telefonhívást kap. Gyerekkori barátja, Metz Dezső keresi, hívja haza szülőfalujába, Sáraságba, hiszen végre hozzáférhetővé vált a Klein-naplónak nevezett, addig a helyi téesz trezorjában őrzött titokzatos írás. Ez indítja el a kényszerű visszaemlékezést, Gallér Gergely emlékeinek felidézését, amin keresztül megismerhetjük szülőfaluját, és rajta keresztül, Grecsónak köszönhetően, érdekes lenyomatát a vidéki Magyarországnak.
Sáraság különleges hely, különleges emberekkel, még akkor is, ha a külső szemlélő ebből semmit nem észlel. Az a hely, ahol bármi megtörténhet, ahol az idő is máshogy múlik, a tér mintha máshogy görbülne a horizont alján, figyelmen kívül hagyva mindenféle koordinátarendszert. A falu lakói kék kantát cipelnek magukkal mindenhova, melyben vizezett sört tartanak az őket mindenhol kínzó gyötrelmes szomjúság enyhítésére. Egyes utcákon óriások lábnyoma látszik, mely nyomok időnként vérrel telnek meg. Az asszonyok álmában az utcákon az ördög pulikutyafejű zsoldosa száguld végig egy szekérrel, melyen egy fiatal szűz halott testét viszi a Holt-Tiszához. A falu lakói ébredéskor érthetetlen, idegen nyelven szólalnak meg. Egyesek, az úgynevezett kaliberek, álmaikban szellemekkel társalognak. Egy reggelre virradóan a település összes kutyáját felakasztja egy láthatatlan erő, hogy később a helyükre egy-egy alom kölyköt csempésszen. Franczek Gyula, a téesz anyagbeszerzője, bár spermái bizonyíthatóan életképtelenek, genetikailag mégis mindegyik gyermekének vérszerinti apja. És a csodásabbnál csodásabb esetek sora vég nélkül folytatható.
A történetbe Gallér Gergely visszaemlékezésének foglyaként akkor kerülünk, mikor egy csalónak bizonyuló fotós eltulajdonítja a falu lakóitól régi fényképeiket, és ezt követően a házak falát, az utcák kövét, a kerteket és szántókat benépesítik a rég meghaltak gazdátlan árnyékai. Az elbeszélő, Gallér Gergely szerint ekkor tudatosul az emberekben, hogy ők kiváltságosak, azzal a privilégiummal rendelkeznek, hogy közös a tekintetük. A sokféle rejtély megfejtésére alapítják meg Gallér Gergely és barátai, Eszter, Gergely húga, Beregi Bece és Metz Dezső a Klein Ede Egyletet. Hozzájuk csatlakozik később a jelentős korkülönbség ellenére a steril Franczek Gyula, kinek megjelenése teljes mértékben felborítja a kis baráti kör kapcsolati rendszerét. Az egylet névadója, Klein Ede a falu kollektív tudatalattijának állandó szereplője. Ő a falu közös múltjának sötét foltja, a haláltáborokból hazatért zsidó férfi, akit 1948-ban egy fiatal szűz, Matildka meggyilkolásával vádoltak meg, ezért Sáraságból a meglincselés elől Izraelbe emigrált.
A regény kezdése, az utazás-motívum, ami keretet és okot is biztosít a múlt felidézéséhez, nagyszerű telitalálat Grecsó részéről. Lehetőséget ad a múltbeli és jelenbeli események közötti rapszodikusnak tűnő váltásra, hol itt, hol ott bukkan fel egy-egy motívum, egy-egy elem, amely talán oldalakkal később máshol hangsúlyos szerepet kap, talán nem. Ez fogja egybe a már-már kibogozhatatlanul szövevényes regény szerteágazó szálait. Megszámlálhatatlanul sok, hosszabb-rövidebb, pár oldalas, vagy akár az egész regényen végighúzódó anekdota, pletyka, történetdarabka egymásba kapaszkodó és egymásból kiinduló indái alkotják a regényt.
A szövevényességet csak fokozza az, hogy a szöveg mindig a misztikusság és a legbanálisabb realitás határmezsgyéjén egyensúlyoz. A regény egyik legnagyobb erénye, hogy minden egyes eset, minden egyes történet messzebbre mutat önmagánál, egy-egy anekdota a szemünk előtt válik szent szöveggé, mítosszá. Egyrészt tehát afféle epizód, ami kitölti az üres hétköznapokat (oldalakat), ugyanakkor a beavatottság élményével ajándékoz meg, hiszen, akárcsak a falubeliek, mi is látjuk a gazdátlan árnyékokat a házak falain.
Feloldhatatlan ellentmondás ott keletkezik, ahol a beavatott egyben mindig is kívülálló volt. És marad. Gallér Gergely történetének állandó vonatkoztatási pontja a nagy összeveszésnek nevezett esemény, amikor addigi társai, barátai vágják fejéhez, hogy bár ő a falu titkai megfejtőjének szerepében tetszeleg, hogy azt hiszi, neki köszönhető, hogy az emberekben tudatosult a múlt, az egész mégsem más, mint egy védőburokként működő szappanbuborék, amivel azt a tényt igyekszik elkendőzni, hogy ő a falu életében mindig is kívülálló volt: árva, a nevelőotthon lakója. A felismerés fájdalmas: \"…attól nekem nem lesz saját múltam, mert azt játszom, hogy van a falunak egy közös. Nem lesz belőle enyém egy szelet.\" (294.)
Ez az az a konkrét pont, az állandó origó, ahol lenullázódik minden, ahol jelen és múlt összeér, ahol ezáltal végérvényesen kettéválik a szent és a profán, a tér csak egy tér lesz a lehetséges sok közül, és az idő sem más, mint a folyamatos jelen.
Akárcsak a regénybeli Gallér Gergelynek, az olvasónak is újra kell írnia ezen a ponton mindent. Gergely (és vele együtt az olvasó is) egy önmagát megsemmisítő történetet kreált, egy olyan környezetet teremtett magának a valóság szegmenseiből, amely valójában soha nem létezett. A faluba való újbóli visszatérésekor kegyetlen feladat vár rá: szembesülnie kell azzal, hogy egyetlen egy történetet élt át annak idején újra és újra. Saját kívülállásának történetét többféle lehetséges formában.
A Klein-naplónak nevezett írás hányattatott sorsa bár első olvasásra semmiben sem különbözik a többi hasonlóan rejtélyes esettől, mégis egyfajta kulcsot ad minden más titokhoz, így talán a regényhez is. Az írást Pannika néni, aki a falu legbiztosabb gépírónője, aki \"az örökkévaló pontosságával alkot\", gépelte egyfajta tudatlan transzban a Töre Gábor téeszelnök által diktált szöveg helyett. A pesti elvtársak ezt a szöveget a reakciós erők túlkapásának tekintették, és mind Pannika nénit, mind a téeszelnököt fekete Volgában vitték el, hogy aztán pár nap múlva vöröscsillagos kitüntetéssel hozzák haza mindkettőjüket, dicsérve Pannika néni lojalitását, szocialista szellemű kritikai érzékét. Ám a szövegből senki nem ismer meg egy sort sem, azt megőrzésre a téesz trezorjába zárják.
Egy nap azonban Metz Dezső és Gergely Ignác kilopják onnan (a téeszelnök sugalmazására), és az iroda előtt összegyűlt, megbabonázott, egyetlen hatalmas testként egyszerre hajlongó tömeg előtt felolvassák, úgy, hogy mégis titokban történik mindez. A szövegről még ezután sem tud senki semmi biztosat mondani. Az egyszerre igen és nem, egyszerre kérdés, válasz és fölkiáltás, \"szerelmes, bugyuta dadogás\", és talán filozófiai eszmefuttatás is. Mindenki azt hallotta, ami éppen abban a pillanatban zajlik, \"a jelen történik a lapokon\", nem általában a jelen, hanem minden hallgatóé egyszerre, külön-külön. Benne \"minden meg van írva, illetve az létezik, ami írva van, és amiatt, mert meg van írva\". (157)
A nyilvános felolvasás dacára (vagy éppen azért) a később Klein-naplónak elkeresztelt írásról mendemondák kapnak lábra, hogy az egyfajta halottaskönyv, amiben mindenkinek meg van írva a sorsa, halálának ideje, vagy hogy a könyv átkoz, vagy hogy az egy prófétai kinyilatkoztatás, amit Isten mondott tollba. Mindenről és mindenkiről, senkiről és semmiről szól.
A Klein-napló adja a regény alcímét is, érdemes tehát ezt a regény központi motívumának tekinteni, hiszen \"lehet, hogy valóban ez volt a legizgalmasabb dolog, ami valaha velünk történt\" (11.). Annak ellenére, hogy semmiben sem kap jelentősebb szerepet, mint bármilyen más motívum, ez az a hívószó, ami okot ad a visszaemlékezésre, ami elindítja a múlt felidézését, a régi emlékek \"átemlékezését\". A Klein-napló egyszerre mindent megsemmisít és megerősít, elmesél és újraír, minden szöveg ős-szövege, mert bár a rendszerváltás után hozzáférhetővé vált, megismerhető, elolvasható, mégis minden egyes oldala üres, fehér lap. A dokumentum ilyen tekintetben tükörképe a regénybeli látszat-valóságnak, annak az univerzumnak, amit Grecsó és a regénybeli Gallér Gergely kart karba öltve hoz létre. Kulcsmotívum, végeredményében anélkül, hogy lenne bármilyen ajtó, amibe ez a kulcs beleillene.
Sokkal letisztultabb formában, mint a 2001-es Pletykaanyu, de ez a kötet is, a Grecsótól megszokott módon építkezik. Sejtetések, titkolózások, utalgatások halmaza szövi át- meg át a regény mindegyik fejezetét. Úgy érzem, ez a regény erénye és gyengesége is egyben: az összekuszálódott szálak, a sok apró kis történet sok apró kis szétszórt részeiből összeálló egész, ami egyrészt a rejtvényfejtés izgalmát adja, másrészt előidézheti azt, hogy az olvasó egy idő után belefárad a szálak kibogozásába. Egy olyan világ épül fel szemünk előtt, ami számunkra idegen, ami nem sajátunk, és a homályban tartott részleteknek köszönhetően mindvégig kívülállók maradunk, hiába az elbeszélés egyes szám első személye.
Mégis megéri kitartani. Ha a sok részlet összeáll egy egésszé, olyan világba csöppenünk, amit, akár a főszereplő Gallér Gergely szeretnénk magunkénak tudni, mégis félő, soha nem válhat sajátunkká. És ez a pont a képzeletbeli gordiuszi csomó magja. Ráhúzhatunk-e a valóságra egy olyan álarcot, amitől az tán megszépül, tán izgalmassá válik (azaz integráljunk énünkbe), de ezzel meghamisítjuk, nem fogadjuk el olyannak, amilyen az valójában. Anekdotákból, történetdarabkákból, emlékekből létrehozunk egy származástörténetet, egyfajta privát mitológiát, saját szent terünket és időnket. Majd, mikor a szertartásrendet már képtelenek vagyunk megtartani, az egész szétesik alkotóelemeire, anekdotákra, történetdarabkákra. Amikből szerencsére megpróbálhatunk létrehozni egy újabb mitológiát.

Ember! Ez embertelen jó volt! Csak így tovább!

Nagyon bele tudtam élni magam, ott voltam, benne éltem, felejthetetlen.

Nagyon jó könyv! Bejegyzés róla a blogomban.

A végére ez a könyv is feljött, mint a Szilasié is, bár kétharmada táján nem hittem volna, h képes lesz rá.
A sok pornográf elemmel ritkán tudtam mit kezdeni, ebben a töménységben legalábbis, meg aztán rendesen keverte is a kéjt az undorral, a bizarral meg az iszonyattal, amitől időnként úgy éreztem magam, mint Eszter azon a bizonyos versenyen: az öröm szüneteiben mint egy megalázó orvosi vizsgálaton.
De eltalálódtam végül egész más irányból: mágikus realizmus a magyar rögvalón, illetve ennek lelepleződése, amikor azt mondja a narrátor, iszonyodva, h itt akkor bármi megtörténhet, s akkor ő nem akar itt tovább élni, mire a logikus kérdés: Akkor a Holdra települsz? Mert mindenütt ez van."