Isten ​hozott 81% 162 csillagozás

Egy tipikusan kortárs magyar iromány. Eh, de nagyon beválasztottam ezzel – gondoltam magamban a regény első felében kijutott kínlódásomban, vagyis kábé százötven oldal leküzdése után.

Mert küzdelem volt ez. És ha nem is kifejezetten a könyvvel, de ha szabad így mondanom, már-már saját magammal sikeredett konfrontálódnom. – Nem szoktam barbár mód sarokba szórni az olvasmányaimat, de most > < ennyire közel voltam ehhez.
Untam.
Untam a mitologikus vonulatot, a semmibe játszóan idegesítő monológot, az ismétlésekbe forduló terjengős körmondatokat, a cselekménysor bakugrásait, az egyletesdit, a töcskölést, mindent. Szomjaztam a bonyodalomban! És nem sejtettem, én zavarodott, kelepcébe szorult betű-hörpölő, hogy írói koncepció áldozata vagyok! Nem igazán hiányoltam ugyan, de már csak az öncélú trágárság váratott magára, mint irodalmi-korszellemünk mesterkelléke, ahhoz, hogy aztán teljessé legyen a mixtúra. És jött. Ütött. Győzött. Egyetlen árva és jól elhelyezett vazze, és ha nem is pont innen számítva, hanem már kevéssel korábban, de átfordult bennem valami. Kezdtem kievickélni a sivárságból. Ráleltem a kibontakozás útjára, ami ebben a szorult helyzetben felért egy katarzissal…
(hm, na igen, de akkor mit mondok a végről, amikor az ténylegesen is beütött…
…megrészegültségimben, arra már semmit… )

Gonnng. Magyarán, végül összeállt bennem minden: A poros alföldi vidék atmoszférája, a jól és hitelesen ábrázolt jellemek, a megrajzolt korszak, az életszerű érzések, a regényszerkezet általam szükségesnek ítélt volta. Minden. Az utólagosan indokolttá vált, konstruktívan mesteri késleltetésben tehát átalakult az ellenszenvem és visszájára fordult. Nagy tett. Ha így akarta az író, hát elérte, amit akart. Jó könyv ez. Favorizált.

Alkotónak nem könnyű feladat elfogadtatni művét, akkor amikor már csak arra korlátozódik a tevékenysége miszerint „…üldögélni bent az idegen könyvtár ismeretlen olvasóira várva, akiket már vagy megcsaltak, elhagytak, átvertek a betűk, vagy sohasem vették észre, hogy a mondatokban benne lakik az idő, és a gyönyörű szavakban nemcsak a létező dolgok vannak benne, hanem ott található minden nem létező dolognak az árnyéka is.” A már útjára bocsátott könyvnek önmagáért kell kiállnia, és ahogy az kiérdemli megbecsülésünket, úgy mindkét oldalról nyert ügyet tudhatunk magunknak: Író és olvasója.

Végkövetkeztetés is van: a soron lévő Grecsó-kötettel türelemmel fogok viseltetni… :-)

Szeretem az írásait, azok közé az írók közé tartozik, „akiknek a mondataiban benne lakik az idő, és a gyönyörű szavakban nemcsak a létező dolgok vannak benne, hanem ott található minden nem létező dolognak az árnyéka is. ”
Fokozatosan tágul a látókör és állít emléket gyermekkora (Szegvár) és fiatalkora (Csongrád = feketeváros) és Békéscsaba helyszíneinek, helyezi fel az irodalom térképére őket. A falusi környezet, az emberek remek képei jelennek meg, a közös szokások, az összetartozás érzése. Kicsit kívülről, de szeretettel szemléli a furcsa jelenségeket. A közös emlékezet visszaidézi a korábbi korok történéseit, tragédiáit.
Ebben a kötetben a szarkasztikus humor a legjobb, későbbi könyveiben már mintha egy kicsit több szomorúság lenne, leszámolás bizonyos illúziókkal.

Jó könyv. Szerettem a titokzatosságát, azt a misztikus homályt, ami körbelengte, ugyanakkor mégsem haladtam vele gyorsan, mert sokszor nem volt kedvem egyszerűen nekiállni. A vulgaritása helyenként igazán taszított, nem vagyok prűd, de a mi mindent nyomjunk fel a vaginába, hogy aztán az beszoruljon és egy lánysereg a kórházban kössön ki plasztikus leírása nekem felesleges volt például. Aztán volt, hogy eléggé untam is, de az utolsó harminc oldallal minden összeáll, szép, kerek egész lesz a történet. Érdemes lenne újra elolvasni ezzel a tudással egyszer, megnézni, úgy milyen élményt ad, bár kétlem, hogy meg fogom tenni. So many books, so little time… De most kellemes volt ez az élmény. Nem kimagasló, de kellemes.

Az első fele kínszenvedés volt, többször is félretettem – minek olvasom én ezt?! Aztán valahogy mégis belezökkentem, bár a legtöbbször öncélú obszcén jelenetek továbbra is meg-megakasztottak.
Egy idő után rájöttem, hogy hiányoznak spoiler, és kezdtem megsejteni a rejtély feloldását.
De a vége így is nagyot csattant, és megmentette számomra az egész könyvet.

Nem leányálom ezt a történetet végigolvasni. Hogy fiúálom-e, arról nem tudok nyilatkozni – értelemszerűen. :)

    Lassan haladtam vele. Tovább tartott, mint egy egész sorozat 15 könyvének „letudása”.

    Pedig ez a novellisztikus(?) regény igencsak jó!

    Egy kicsit ismerem már az író mondatait, mesélési technikáját, de azért arra a fordulatra mégsem számítottam, ami itt az utolsó részben felfejtődött. (Azért valahol volt valami halvány sejtésem, de mégsem úgy, mégsem az, ami…)

    Félelmetes ez a zárt közösség, az onnan való kitörni kényszerűség, törekvés, a felemelkedés, elrugaszkodás, a máshová tartozni akarás vágya. De de-vel nem kezdünk mondatot.. :) a saját eredetét, gyökereit nem tagadhatja le senki, ha mégoly fájdalmas úton-módon talál is rá, mint Daru ennek a szövegnek a narrátora: Gallér Gergely.

    És végül a cím is rendesen átértelmeződik, mire az ember a szöveg végére ér.

Sok hűhó semmiért. A 3 csillag is kizárólag az utolsó 30-40 oldalért jár. Három napig tartott, mire az első 100 oldalon végig küzdöttem magam, és utána se számoltam meg, hányszor akartam a falhoz csapni az egészet. Az alapötlet amúgy tetszett, ez a titkokkal teli kis falu, ahol mindenki ismeri mindenki titkát, az ellopott családi fényképek, a visszatérő árnyékok, de ez a könyv nagyon túl van írva és a végén rengeteg kérdésre nem kaptam választ. Az a két csattanónak nevezett valami, ami miatt végig szenvedtem ezt az egészet, sem ütött olyan nagyot, az egyiket ( a főszereplő vezetéknevét már sejtettem), a másik meg inkább felidegesített. A feleslegesen vulgáris részek pedig még többet rontottak az egészen. Ezek nekem szépirodalmi kategóriába már nem férnek bele.

Kétszer kellene olvasni, bár nekem most valahogy nem akaródzik újra elkezdeni. Pedig végig nagyon élveztem, egy pillanatra sem unatkoztam. Izgalmassá tette a mítosz és a profán valóság feszülő ellentéte. Tetszett a falu világának olykor groteszk, olykor kegyetlenül reális ábrázolása, a szerteágazó anekdotákat összefűző gondolat: a közös múlt összetartó, sorsokat meghatározó ereje. Ismerem ezt a világvégi falusi életet, amelyben megállt az idő, ahol olthatatlan szomjúság gyötri az embereket, ahol Metz Dezső sorsa az életpályamodell, és akinek sikerül kitörni, és új gyökeret ereszteni, az sem menekülhet, mert egész életét végigkísérik az emlékei. Kívülálló, „vidékiként” találkoztam ifjúkoromban ezzel a világgal, s valahogy úgy voltam vele, mint az elbeszélő. Megérintett a falu mítosza, idealizáltam azt a világot, melynek szomorú valóságát láttam ugyan, de nem akartam tudomásul venni. Pedig én nem cipeltem a gyökértelenség terhét, mint a regénybeli elbeszélő.
A falu mágikus realista ábrázolásába szövi az író Klein Ede nagyon is valós, tragikus történetét. A figyelmeztetést, hogy a múlt bármikor újraéledhet. Az apák bűnei újra feltörhetnek a fiúkban, ha nem nézünk szembe a múlttal, ha nem értékeljük át a történteket, ha megrekedünk a mítoszok világában.
A regény főhőse, akinek a szemével látjuk az eseményeket, személytelen marad szinte az utolsó fejezetekig. Magáról semmit nem árul el. Nem véletlenül. Csak a legvégén tudjuk meg ki is ő. Helyesebben nem is tudjuk meg, csak lehetőségeket kapunk,amiből választhatunk mi is, és a főhős is. Ahogy a Klein-napló lapjairól is mindenki azt olvashat ki, amit ő akar. Mégis itt lesz kerek egész a szerteágazó, sok-sok anekdotából álló történet, és válik érthetővé minden. Vagy majdnem minden. De ez már mindegy.
Márquez a magyar ugaron. Azt hiszem kedvenc lesz.

Tudtam, hogy egyszer olvasni fogok egy ilyen fantasztikus „kalibert”!
„Az Örökkévaló a saját fiát küldte ide… Ha jól értelmezem, azért, hogy megmentsen minket magától.”
Szenzációs!
Mióta Hrabal kirepült az ablakból galambetetés örvén, nem olvastam ilyen gyönyörűséget! Részemről a hála!

No, hát az úgy volt, hogy a Mellettem elférsz után ezt is kölcsönkaptam azzal a megjegyzéssel, hogy még jobb, de egy ideig kétségeim voltak felőle. Semmi gondom nem volt sem az epizódok sorával, sem a stílussal, sőt, de az egész kezdett már nagyon összekutyulódni, amin nem segített, hogy többször is elaludtam rajta – ez nem a regény hibája, csak az esti olvasás velejárója, de most végre tudatosult bennem, hogy jobban meg kéne válogatni, mi való nappali meg éjszakai olvasmánynak, mert esetleg még zavarosabbá válik a történet, mint amilyenné szerzője vegyészeti pontossággal kimérte.
Azért reméltem, hogy lesz egy pont, ahol a kép nagyjából összeáll, és örültem, hogy éppen így, ennyire. Ezt már reggelre hagytam, a megvilágosodást.
Nem nagyon tudnék rangsort felállítani a két könyv között. Az személyesebb, ez engem érintett személyesebben, de sok szál köti össze őket, olyan, mintha egy érem két oldala lennének. Örülök, hogy végre megint olvastam kortárs magyar szerzőt, és éppen Grecsót.

Őszintén szólva ha egy faluban már a 14 éveseknek is sört töltenek a kantájába, akkor nincs mit csodálkoznunk ennek a kötetnek a furcsaságain. Így nem csoda, hogy kaliberből meg a kóválygó szellemből is akad bőven a faluban, a különös esetek meg már direkt elvárhatók.
Végtelenül szeretem, ahogy Grecsó Krisztián ír. A témaválasztásait már kevésbé. Valahogy mindig beleválasztok, és sikerül a „fiatal fiú identitást keres”, engem cseppet sem vonzó problematikába belebotlanom. Pedig én úgy szerettem a Nők Lapjá-s Juszti mama-történeteket! Legközelebb már csak az arról szóló kötetet vagyok hajlandó kezembe venni, vagyis a Harminc év napsütés lesz szőröstől-bőröstől az én könyvem.
Ebben a kötetben taszított a rengeteg obszcenitás és aljasság. Nem élek tündérvilágban, tudom, hogy ez hozzátartozik jövőtlen emberek és települések szürke hétköznapjaihoz (meg a nem jövőtlenekéhez is), de nekem egy idő után sok volt. Illetve persze, volt, ami úgy volt megírva, hogy felröhögtem rajta; mert Grecsó legalább képes egy-egy ilyen esetet poénosan is megírni.
Lehántva a sztoriról a szenvedő kiskamasz-kamasz főhős felnőttesedését, a végére azért nagyon összeáll a történet. Az utolsó fejezet sokmindenért kárpótol, és mindent megmagyaráz. Onnan nézve érthető meg igazán, hogy ez a regényi is odatehető a Misi Mókus vagy Varró Zsuzsa-Varró Dani Áfonykája mellé; csak míg azok gyerekregénynek íródtak, ez egy kőkemény felnőtt vándorlásregény. Én úgy gondolom, hogy ahogy gyerekkorban szükség van arra, hogy az úton levéssel, a vándorlással, az élet értelmével (a nagy Miért?-ekkel) foglalkozzunk egy bizonyos szinten; ezt újra és újra elő kell venni, és megrágni, szétcincálni, újra felépíteni a kamaszkor majd a felnőttkor meghatározó állomásain. Ha ilyen a környezet, és ilyen az életút, mint Gallér Gergelyé, akkor így.