Lápvilág 33 csillagozás

Graham Swift: Lápvilág

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Tom ​Crick, a történelemtanár egy nap elhatározta, hogy ő a diákjainak nem a nagytörténelmet, nem a világ földrengésszerű eseményeit fogja tanítani, hanem elmeséli az élet mindennapos történelmét, a családjáét és a vidékét, ahol élt: a lápvilágét, vagyis a Fen, a mocsaras kelet-angliai régió történetét, ahol évszázadok óta küzdenek az ott élők a vizek hatalmával, elzárva a világtól és mégis védtelenül a világ hatásaival szemben: ahol a babona, a szenvedély, a romantika oly eleven, mint a múlt századi nagy regényírók, Emily Brontë vagy Dickens világában.
Áradó, sodró história: háromszáz év birodalomépítésének, a láp lecsapolásának, a hajózásnak és söriparnak, a világháborúknak előterében egy nagyon hiteles és mégis szertelenül romantikus, izgalmas történet bontakozik ki: gyilkosság, vérfertőzés, eszelős megszállottság, édes és zabolátlan kamaszkori szexualitás, vajákos magzatelhajtás, csecsemőlopás, öngyilkosság. Mindez egy idősödő történelemtanár fájdalma, ironikus és… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1983

>!
Európa, Budapest, 1994
428 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630756722 · Fordította: Szász Imre

Enciklopédia 7

Helyszínek népszerűség szerint

Greenwich park


Kedvencelte 3

Most olvassa 2

Várólistára tette 68

Kívánságlistára tette 39

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Kuszma>!
Graham Swift: Lápvilág

Az biztos, hogy a Lápvilág a jelentős posztmodern szintézisregények egyike. Graham Swift megkísérli egy könyvbe sűríteni az univerzumot: család- és világtörténelmet, geográfiát, zoológiát, filozófiát, mesét és misztikumot – egyszóval mindent a bombázógépektől kezdve a boszorkányokon át egészen az angolnák szexualitásáig. A terep, ahol mindez elfér, a szottyos-nedves kelet-angliai Fen vidéke, ami pedig összeköti őket, egy analógia: az ingovány. Mert amilyen piszkos, süppedős, büdös ez a Fen, hogy a csizmánk is beleragad, olyan minden más is Swift művében – kezdve a vendégmarasztaló sárra emlékeztető szövegtesttel.

Nekem leginkább Lenz Honismereti gyűjtemény c. könyve ugrott be róla, különösen mert annak elbeszélője is a környék szakavatott helytörténészeként kalauzolja végig az olvasót a mocskos kis múlton, a lelombozó jelenen és a vészterhes jövőn. Arról nem is beszélve, hogy ott is, mint itt is, az elbeszélő elméjében egyidejűleg jelen van az összes információ, amit meg kíván osztani olvasójával, így azok aztán egymással versenyezve, egymást félbeszakítva törekszenek ki a papírra, felbontva az események kronológiai egymásutániságát, és szép kis zűrzavart okozva. Ebből fakadóan ez egy olyan regény, aminek – félig-meddig – tudjuk a végét már az elején, csak a miértek várnak tisztázásra.

Jó kis munka ez, bár az analógiákat lehetett volna egy cseppet finomabban adagolni. Meg mondjuk a történetfilozófiai fejtegetéseket úgy beleilleszteni a szövegbe, hogy rendesen le legyenek kerekítve a sarkok… mert így lépten-nyomon beléjük ütöttem a térdem. Alighanem ez akadályozta meg, hogy teljesen komfortosan érezzem magam a történetben. Ugyanakkor el kell ismerni, ezek az elemek abszolút harmóniában voltak az elbeszélő személyiségével. Meg aztán – a posztmodern amúgy sem a komfortérzetről szól. Alkalmasint épp az ellenkezőjéről.

5 hozzászólás
Csabi>!
Graham Swift: Lápvilág

Swift könyve a (posztmodern) irodalom minden szépségét felvonultatja. A szöveg, a sztori, a mondandó olyan egységet alkot, ami csak a legnagyobbak műhelyéből kerülhet ki.

Mondhatnám rá, hogy egy családtörténet, de ismerve azt, amit ma nálunk családtörténetnek hívnak, inkább nem egyszerűsítem le a dolgot. A történet főhőse és nagyobbrészt elbeszélője Thomas Crick, történelemtanár, akit szégyenszemre éppen kényszernyugdíjba küldenek. Ennek legfőbb oka, hogy az idősödő tanár egyszer csak felhagy a hagyományos értelemben vett történelem oktatással, és áttér a saját privát történetének, a felmenőinek, valamint a Fen vidéknek (Kelet-Anglia e mocsaras és kietlen, lakóit soha nem kényeztető vidékének) a történetére. Időben visszamegyünk egészen a 18. századig, hogy megismerjük a sörfőző Atkinsonok felemelkedésének történetét, ami egybefonódott a Fen vidék történetével. A regény három fő csomópontja a két világháború és a könyvbeli jelen. Vérfertőzés, eltitkolt abortusz, gyilkosság, gyerekrablás tarkítják a történetet, de mégsem egy pikareszk történetről van szó.
A könyv valódi főszereplője a történelem, a nagybetűs, aminek valódiságában már Crick sem hisz, és a kisbetűs, ami a család történetén keresztül szűrte át a világ eseményeit. Swift azonban nem is próbálja elhitetni, hogy ez volna az igazibb, a családi történetekben is folyamatosan azt éreztem, hogy bizonytalanságban tartja az olvasót, vagy így történt, de lehet, hogy nem egészen. Emellett a Fen vidék topológiai leírása is néhol mesébe fordul, én legalább is nem találtam több, a regényben előforduló földrajzi helyet a térképen.
A regénnyel kapcsolatban mindig felmerül a mágikus realizmus címke. Nos, ebben a regényben nem a dél-amerikai szerzőktől megszokott módon jelenik meg a mágia, én magam ezt nem is gondolnám annak, inkább a Fen vidéki babonák, kósza pletykák szövevénye hatja át a történetet.
Miközben (az időrend jelentős felszaggatásával) folyik a történet, rövidebb fejezetekben magáról a történelemről elmélkedik Crick (Swift), de ettől egyáltalán nem válik didaktikussá a szöveg. Azt is megtudhatjuk, hogy nem igaz, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, sőt, mindig ugyanabba a folyóba lépünk.

Gyanús volt, hogy nem emlegetik a könyvvel kapcsolatban a Booker-díjat, utánanéztem, és tényleg ott volt a legjobb ötben, de abban az évben a Michael K vitte el a babért. Talán ez a regény jobban megérdemelte volna. Később azért Swift is megkapta a maga Bookerét az Utolsó kívánságért, talán kompenzálásképpen is. Na mondjuk az is egy nagyszerű regény. Kár, hogy csak ez a két műve érhető el magyarul.

2 hozzászólás
jethro>!
Graham Swift: Lápvilág

Graham Swift 1983-ban megjelent regénye fontos kérdéseket boncolgat. Megérthetünk-e olyan embereket, akik nem mindig a jót cselekedték, olyan apát aki beleszeretett a saját lányába, olyan nőt aki elvetette első magzatát? Vajon ítélkezhetünk-e ezen emberek felett? Mert az ember már csak ilyen. Főleg a modern kor embere. Ítélkezni akarunk. Elítéljük a rosszat, s azt hisszük ezáltal jókká válhatunk, holott jót nem cselekszünk. Lehetséges lenne ez? A regénybeli történelem tanár a rekultivációra szavaz. Érti ezt a történelemre és a haladásra egyaránt. Szerinte ahogy megy előre a történelem és a haladás, ezzel párhuzamosan a világ néha félresiklik. Szükség van a dolgok helyrehozására, a jó és a rossz egyensúlyának helyrebillentésére.
Ez talán egy olyan könyv, amit el kéne vinni arra a bizonyos szigetre. (?)
Azt mondjátok, csak hármat lehet?
Hmmm…
És mi lenne, ha erre a szigetre elvetődne tíz-húsz Moly?
Nyitnánk egy könyvtárat?

5 hozzászólás
Gedi>!
Graham Swift: Lápvilág

Ez a könyv egy olyan posztmodern játékot játszik, ami nagyon közel áll hozzám. Az egész posztmodern regényírás alapgondolata a történetmesélés és a történelem megkérdőjelezésén, a valóság és fikció, szerző és műve közötti határvonalak elbizonytalanodásán alapul. Hát, valami ilyesmikről (is) szól ez a regény.

Már közhelyes a kijelentés: a történelem fikció. A fikció pedig történetekből áll, ahogy egy ember élete is. Tom Crick történelemtanár-narrátorunk szerint ezeket a történeteket el kell mesélni, a miérteket fel kell tárni, mert így maradhat ember az ember egy világ végét váró társadalomban vagy éppen egy kiüresedett, a múlt által végképp legyűrt, csak magánnyal kecsegtető életben. A történetek forrása az emlékezet, az emlékezet pedig sosem mentes a befolyástól; a történetmesélés során a valaha „itt és most” történt események is fikcióvá válnak. A mozaikra darabolt narratíva az emlékezés csapongásával építi újjá a múltat, az elbeszélés szóbeszédre, babonára, gyerekkori emlékekre rakódik rá, a történelemtanár önironikus okkeresése óhatatlanul torzul.

Ha a regény cselekményét kellene leírni, az sem egy szinten mozog. Az alapját lehetne nevezni a klasszikus családtörténetnek, tragikummal, sok-sok elfojtással és a jelenig ható borzalmas következményekkel. Mindehhez adott a norfolki Fen-láp, a dickensi és brontë-i vidék, több fejezetet is szentelünk a tájnak, a fiktív Leem folyónak és zsilipeinek, de az angolnákról is sokat megtudhatunk. A keserű, szarkasztikus narrátor jelenlegi élete mintha a legtávolabbi mese lenne az igazi, a múltban történt „itt és mostokhoz” képest. És a két szálat fűzi össze laza öltésekkel a Történelem eltörlésével és értelmetlenségével kapcsolatos vita.

Az ily módon összefoltozott regény színvonala nem egységes, én például nem azzal az epizóddal zártam volna le, amivel, elég esetlegesnek hat így, elkapkodottnak. De a történet maga megrázó és felkavaró, a megbízhatatlan narrátor pedig olyannyira meggyőző, hogy sokszor mindegy volt, mi igazság, mi fikció, mi miért történt, csak… meséljen még! Talán ez is az egész lényege. Már a regényírás lényege. De a könyvé biztosan. Egyébként néhol a Flaubert papagáját juttatta eszembe, de csak a narrátor hangvétele és az ezernyi aspektusból közelítés miatt. Azt a könyvet nem szerettem, bár lehetséges, hogy most már jobban értékelném.

Swiftről és erről a regényről egyébként Bényei Tamás mágikus realizmusról szóló könyvében olvastam először, az öt elemzett regény közül ez az egyik. Mindenképp kíváncsi vagyok rá, mit ír róla, főleg, hogy nem sok mágikus realista elemet fedeztem fel benne.

Végezetül: tudom, hogy én már (angol nyelvű) könyv fordításával sosem leszek elégedett (rá kellene szoknom – újra – az angolul olvasásra), de ennek a fordítása néhol tényleg borzalmas. Amikor egy golden retriever hirtelen vizsla lesz, csak hogy magyarul is szójáték keletkezzen (az eredetiben gondolom a retriever retrieves the stick = a vizsla vizslat), az eléggé fájdalmas, de ha csupán háromszor kell elolvasnom egy mondatot, hogy értelmezni tudjam, akkor nem biztos, hogy bennem van a hiba.

morin5>!
Graham Swift: Lápvilág

Családtörténetét elbeszélő történelemtanár visszatekintése, aki hol haladó szellemű pedagógus, hol gyötrődő férj, hol gyilkosság után nyomozó tinédzser, hol sötét titkokat feszegető fiatal – a hogyan adjuk át a múltat kérdéskör modernkedő megközelítésében.
Vajon hol húzódik a kiteregetés és az emlékezés határa, a sztori és a történet? Hol az utód felelőssége, aki folyóként összegyűjt minden mellékágat, és cipeli magával a kapott örökséget, amihez minimum tapintattal illik nyúlni, múltba csendesedő módon?
Mivel magam is családfakutatásban érdekelt, egykori töritanár vagyok, adódott a párhuzam, ezért kritikusabb vagyok a regénnyel. Nem bírtam legyűrni az ellenérzésemet a harsány tanárral szemben, akinél a múlt csak a figyelemfelkeltés eszköze, és aki saját jelentéktelenségének ellensúlyozására önmagát teszi meg egy kiszolgáltatott közegben (osztály) a történelem szereplőjévé. De a fő problémám mégis inkább az, hogy a Lápvilág a krimi vonal nélkül nem állna meg a lábán. Pedig a szerző néha próbálkozik mással, de aztán csak a könnyebbik utat választja. Értem én, hogy aki kifogy az ötletekből, vagy nem bízik eléggé magában, az rástartol a bűntényekre, mert akkor nyert ügye van, csak ezért nem jár külön dicséret.

ppeva P>!
Graham Swift: Lápvilág

Némileg befolyásolt, hogy a férjem nyaraláskor elolvasta, és fanyalgott. Hogy csak unalmában fejezte be, mert nem volt más. Meg hogy egynek elment.
A könyv eleje ráadásul kicsit lassan indult be, és már kezdtem lassan igazat adni neki, mikor elkezdett megfogni, beszippantani a történet. A Láp és világa. A Láp és emberei. A Láp és története, történelme.
Mert van történet, családtörténet, történés is jócskán benne, a tanár-tanítvány, jövő-múlt, történelemmel-anélkül dilemmákon kívül. Remek háttere/előtere volt egyik a másikának.
Honnan jövünk és hová megyünk? Hol vagyunk? És miért itt és így? És miért foglalkozzunk azzal, mi volt, ahelyett, ami lesz? Lesz egyáltalán valami? Lehet-e következtetést levonni a múltból? Sőt, lehet-e tanulni belőle? És miért? Miértmiértmiért?
Vajon mikor azt mondjuk a fiataloknak: Ne féljetek! – az nem csak a saját félelmeink leplezése? Mi mást mondhatnánk nekik? Mert ígérni bizony semmit se ígérhetünk nekik.
„Gyermekeim, itt ez a civilizációnak nevezett valami. Reményekből és álmokból épült. Csupán egy eszme. Nem valóság. Csinált. Soha senki sem mondta, hogy valóságos. Nem természetes, soha senki sem mondta, hogy természetes. Az okulás módszerével épül; próbálkozásokkal és melléfogásokkal. Könnyen eltörik. soha senki sem mondta, hogy nem fog darabokra hullani. És soha senki sem mondta, hogy örökké fog tartani.”
Érdekes könyv volt. Örülök, hogy elolvastam.

4 hozzászólás
XX73>!
Graham Swift: Lápvilág

Sok éve próbálok rájönni, hogy miért kedvencelem ezt a könyvet.

Adná magát a legegyszerűbb párhuzam, hogy ti. magam is a lapos lápvidék gyermeke vagyok, és egyfolytában úgy érzem, hogy oda FEN tről az isten szeme néz le reám –

Mesélős család vagyunk. Szerencsés vagyok: sok generáció múltjából ismerem családom történetét, és el is tudom magam helyezni benne. Akár a Nagy Európai Történelem kapaszkodóiba ágyazva is. Ennek ellenére, ahogy a szerzőt, engem is: a családom, és a pőre kisember története mindig sokkal inkább érdekelt mint a nagy egész, de nyilván a kis életek csak ez utóbbi viszonylatában helyezhetők el igazán –

– vagy nem? vagy létezik valami történelmen feletti egyetemes mítosz? –

– csupa gondolatébresztő kérdés, és a könyvben (is) sok nyitott válaszra lelsz –

Még annyit szeretnék megjegyezni, hogy bár nő vagyok és heteró, de talán pontosan éppen ezért, nagyon érdekel a fiatal férfiak önéletírása/eredetmeséje, ugyanis mindig is nagyon kíváncsi voltam és vagyok, hogy miként lesz a hímnemű kisgyermekből férfi. spoiler Ha erre kihegyezve olvasod a könyvet, hát kaphatsz erre (a sok közül) egy! érvényes választ. Nem gondolom, hogy ez a könyv egy sikertörténet lenne ilyen tekintetben, ám egy nagyon intelligens, környezetére nagyon érzékenyen reagáló férfiembör élettörténetével szembesülünk E/1-ben, és közben folyamatosan könnyezünk –

Nagyon nem először, s ha odafentről másként nem határoznak, talán nem is utólszor olvasom a könyvet. és mindig sikerül fölfedezni benne valamit. valami nagyon érdekes nézőpontot –

fukszia>!
Graham Swift: Lápvilág

Tom Crick történelem tanár. Idős és feleslegessé váló személy, mert a történelemet feleslegesnek ítélik meg az oktatásban és így nyugdíjba kényszerül.
Tanítványainak az utolsó napokban nem a nagy forradalmakról tanít, hanem saját életén keresztül a legnagyobb őszinteséggel tárja fel saját idejének „történelmét”. Mi viszi előre a világot – teszi fel az örök kérdést: a kíváncsiság, hangzik a válasz, a „miért?miért?miért?” Az Itt és Most történelméből kell tanulnunk, amely a múltból fogan és a múltba néz. Így válik napjaink történelmévé a francia forradalom és annak személyei. „A kíváncsiság szeretetet gerjeszt. Összeházasít a világgal.” A mesék, amellyel az óráin Crick tanít, visszaadják a gondolkodás lehetőségét. "Minden történet, minden mese valamikor valóságos volt. És a történelem minden eseménye, a csaták és a kosztümös színdarabok valamikor csakugyan megtörténtek. Minden történet valamikor egy érzés volt a zsigerekben. … De amikor a világ vége közeledik, már nem lesz valóságunk, csak történetek. Nem marad nekünk más, csak a történetek."Megjelenik a múltból Tom apja, Henry Crick is, aki sebesülésével az I. világháborút idézi. Tom tanítása szerint a megoldás nem a felejtés, hanem a történtek értelmezése, az Itt és Most-ban történő elhelyezése.
A történet körkörös mint a történelem, vissza- visszatér egy-egy kiindulóponthoz.

A történetben szerepet kap egy szellemileg visszamaradt fiú, jelen van az élettől elidegeníthetetlen halál (gyilkosság és öngyilkosság valamint egy lehetséges baleset formájában), a tiltott, de annál édesebb szerelem és annak gyümölcse.

A regény történetének bonyolítása egy olyan aprólékosan kidolgozott „díszlet előtt” történik, hogy szinte mi is részeseivé válunk a történetnek. A legapróbb részletek is művészi aprólékossággal kidolgozott egységek, a természet csodáinak bemutatása.

A regény szerkesztésére jellemzőek a lezáratlan mondatok, mintegy gondolatfoszlányok jelei, illetve az olvasó általi lezárás lehetősége.

A Lápvilág küzdelem a természet erőivel szemben, a földszerzés és megtartás legkeserűbb módja, hiszen olyan erőkkel szemben kell helytállni, amelyre a legkisebb befolyással sincs az emberiség. Az elért eredményekkel békében együtt élni és a nagyra vágyást elűzni e lelkekből – ez a feladat. Nagy-Britannia földjének többszörös és mindennapos meghódítása az emberi nem történelmének feladata. Tom Crick erre és a „minden mindennel összefügg”, a történelmi szintű gondolkodásra hívja fel a figyelmet, adja tovább a feladatot az olvasónak és az utókornak.

6 hozzászólás
Bence_Kis>!
Graham Swift: Lápvilág

Nagyon jól választotta meg Swift a történet fő vonulatának hátterét ( II. VH), ezzel nagyon finoman volt képes kiemelni a Kelet-angliai vidéken élő család nyomorultságát és tragédiáit.
Szintén nagyszerűen festette le a helyszíneket: láttam magam előtt a Leem-et, az Ouse-t, a gátőrházat, a sörösüveget…
A történelemmel való foglalkozás jelentőségének taglalása is pazarul volt beleszőve a történetbe, jó kérdéseket vetett fel, nagyszerűen szedte ízekre és remek válaszok bújtak elő.
A humor az angolnák fejezetében azért tetten érhető volt, de hát ez a könyv nem ezért íródott, ez mély nyomot akart hagyni. (A 30 éves felhőtlen házasságot 1 mondatban elintézi, majd szinte élvezettel tér rá a tragédiák részleteinek mesélésére.)
A stílus érdekes – ahogy többen is írtátok már az értékelésekben –, a befejezetlen mondatokkal, gondolatfoszlányokkal rákényszeríti az olvasót azok befejezésére.
Ami miatt a fél csillagot levontam az a túlságosan átérződő tervezettsége ennek a spontán mesélést sugalló formának. A kettő nálam ütötte egymást, ezzel együtt nagyon erős könyv. Nem volt könnyű olvasmány. Valahogy nem tudtam nem távolról szemlélni az ezen a lápvidéken élők sárosnál is mocskosabb titkokat rejtő történetét. Mégis valahogy a képes volt a bőröm alá férkőzni. Talán pont azért mert a távolról, szinte fintorral való szemlélése ennek a mesének, egy nagyon tiszta tükröt volt képes elém tartani.

Otranto>!
Graham Swift: Lápvilág

Ezt a könyvet tulajdonképp még az egyetemen el szerettem volna olvasni, aztán mindig valahogy elmaradt. Jó könyvnek tartom, de a történelem felfogásával valamiért mégsem értek egyet. Viszont érdekes, hogy a személyes történelmen, családtörténeten keresztül próbál meg megmagyarázni egy fogalmat, a történelmet mint olyat, amit végeredményben csinált dolognak, és fiktívnek tart. Ez a szemlélet nagyon érdekes volt, és túlságosan is tudtam azonosulni a főszereplővel, és a mellékszereplőkkel is, a végkifejlet pedig nagyon erősen hatott rám, végül is majdnem elsírtam magam, tehát eljött a katarzis. Mégis maradt valami hiányérzetem, de nemigen tudnám megmagyarázni. Talán az, hogy bár én is hasonlóképpen gondolom, én mégsem látom ilyen sötétnek, értelmetlennek, kilátástalannak, és végső soron haszontalannak a történelemmel való foglalkozást.
A táj és helytörténet pedig különösen hatott rám, mert a Fen vidék nem esik olyan messzire azoktól a helyektől, amelyeket én is (bár nem elég jól) ismerek Angliában.
Eléggé érezhető a regény posztmodernsága, kiváltképp a histográfiai metafikcióhoz való tartozása. De a narratíva is érdekes..:)


Népszerű idézetek

Kuszma>!

Amit minden világépítő, minden forradalmár monopolizálni akar: a Valóság. A leegyszerűsített valóság. A valóság, mindenféle cifrázás nélkül. A szerénységre szorított valóság. A valóság, mínusz néhány fej.

248. oldal

Kuszma>!

(Tulajdonképpen ez a véleményem. Egyre inkább ez a véleményem. A történelem: a jelentések próba-szerencséje. Az eseményekről lepereg a jelentés, de mi a jelentést keressük. Egy másik meghatározása az Embernek: olyan állat, aki sóvárog a jelentés után – de tudja – )

173. oldal

Kapcsolódó szócikkek: történelem
ppeva P>!

Gyermekeim, itt ez a civilizációnak nevezett valami. Reményekből és álmokból épült. Csupán egy eszme. Nem valóság. Csinált. Soha senki sem mondta, hogy valóságos. Nem természetes, soha senki sem mondta, hogy természetes. Az okulás módszerével épül; próbálkozásokkal és melléfogásokkal. Könnyen eltörik. soha senki sem mondta, hogy nem fog darabokra hullani. És soha senki sem mondta, hogy örökké fog tartani.
Valamikor réges-régen az emberek hittek a világ végében. Nézzétek meg a régi könyvekben: látni fogjátok, hányszor és hányféle ürüggyel jósolták, jövendölték, számítgatták és képzelték el a világ végét. De ez persze babona volt. A világ felnőtt. Nem ért véget. Az emberek lerázták a babonákat, ahogy lerázzák a szüleiket. Azt mondták, Ne higgyetek ennek a régi süket dumának. Az ember megváltoztathatja, jobbá teheti a világot. Az ég nem fog leszakadni. Ez igaz volt. Egy darabig – nem olyan régen kezdődött, néhány nemzedékkel ezelőtt – a világ forradalmi, progresszív szakaszában élt; és a világ azt hitte, sose lesz vége, folyvást tovább javul majd. De aztán megint visszajött a világ vége, nem mint egy eszme vagy hit, hanem mint olyasmi, amit a világ gyártott magának felnőtté válása során állandóan.
Ami csak azt bizonyítja, hogy ha a világ vége nem volna, ki kellene találni.

399. oldal

ppeva P>!

Gyermekeim, hisztek az oktatásban? Hiszitek, hogy a világ felnő és okosodik? Hisztek ebben a bölcs öregemberekről és ostoba fiatalokról szóló sok szövegben? A vének tanácsában, a vezéretek iránti engedelmességben, a tapasztalat tanulságaiban…?
Gyermekeim, hisztek a gyerekekben? Hogy dicsőségfelhőket húznak maguk után, hogy kis édenkert-csomagokat hoznak, hogy kebelükbe zárva ott van egy villanása annak, amivé egyszer majd a világ lehet?
Mi a történelemtanár? Olyasvalaki, aki a hibákat tanítja. Míg mások azt mondják: Így kell csinálni, ő azt mondja: És itt van az, amit elrontottak. Míg mások azt mondják nektek: Ez az út, ez az ösvény, ő azt mondja: És itt van néhány baklövés, botlás és kudarc… Nem sikerült: tévedni emberi dolog (akkor hát mire van szükségünk, egy Istenre, aki ügyel ránk és megbocsátja bűneinket?). A történelemtanár önellentmondás (hiszen mindenki tudja: a történelemből azt tanulja meg az ember, hogy senki -). Oktalan oktató, mérgező mester. Talán rossza hatással van rátok. Talán jobb nélküle…

282-283. oldal

Sli P>!

Amit a jövőtől kívánunk, az nagyon gyakran valamilyen elveszett, képzeletbeli múlt képe.

173. oldal (Európa, 1994)

Kapcsolódó szócikkek: jövő · múlt
tengermadár>!

– És ne feledd el – szokta volt mondani apám, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban felkerekedek és elmegyek szerencsét próbálni a nagyvilágba –, hogy bármit tapasztalsz is, bármilyen rossznak bizonyulnak is az emberek, mégis mindegyiknek van szíve, és mindegyik valamikor az anyja tejét szopó gyermekecske volt…

(első mondat)

mandika>!

Realizmus; fatalizmus; egykedvűség. A Fen lakója tömény adagokban kapja a valóságot. A valóság nagy, lapos egyhangúságát; a valóság tágas üres térségét: A búskomorság és az öngyilkosság nem ismeretlen a Fen-vidéken. Erős ivás, őrület, hirtelen erőszak nem ritka. Hogy lehet legyőzni a valóságot, gyermekeim? Hogyan szerezheti meg az ember ilyen lapos vidéken az emelkedett érzelmek serkentőszerét?

26. oldal

ppeva P>!

– Lewis sem értette. Azt mondtam: „Tanítjuk őket. Hiszel bennük? Mindabban, amit várunk tőlük? A jövő örökösei, a remény templomi edényei. Vagy azt hiszed, elég gyorsan felnőnek olyanná, amilyenek a szüleik, hogy ugyanazokat a hibákat kövessék el, mint a szüleik, hogy megismétlődnek ugyanazok a régi dolgok?” És Lewis azt kérdezte: „Te miben hiszel?” És én azt mondtam: „Az utóbbiban.” És Lewis azt kérdezte: „Erről beszélsz az óráidon?” És én azt mondtam: „A történelem azt mondja nekik: Egyszer majd olyanok lesztek, mint a szüleitek. De ha küszködnek, miközben olyanok lesznek, mint a szüleik, hogy ne legyenek olyanok, ha próbálkoznak” (látod, Price, ezért kell a diáknak szembeszállnia a tanárával, a fiatalnak gyanakodnia az öregre), „ha próbálkoznak s ezáltal megakadályozzák, hogy visszacsússzunk, ha nem hagyják, hogy a világ rosszabbá váljon -” És tudod, mint mondott Lewis?
– Nem.
– Ez egy megfáradt vén cinikus véleménye, aki túl sokáig tanított.

288-289. oldal

ppeva P>!

És mikor megkérdeztétek, mint ahogy minden osztály megkérdezi történelemórán, mint ahogy minden osztálynak meg kellene kérdeznie történelemórán: – Mire jó a történelem? Miért a történelem: Miért a múlt? – azt szoktam mondani (míg Price meg nem ismételte a kérdést sokadszor, de új szemszögből s némileg remegő ajakkal): Hiszen a ti „Miért?” kérdésetek maga a felelet. Az, hogy magyarázatot kívántok, maga a magyarázat. Hát nem óhatatlanul történelmi folyamat önmagában is az okok keresése, mivel mindig visszafele kell elindulnia abból, ami utána következett, afelé, ami előtte volt? És amíg ennyire izgat bennünket a magyarázat, nem kell-e állandóan magunkkal cipelnünk a rejtélyek kulcsának e terhes, de értékes tüszőjét, amit Történelemnek nevezünk? Egy másik meghatározás, gyermekeim: az Ember olyan állat, amely magyarázatot kíván, olyan állat, amely azt kérdezi: Miért?

131-132. oldal

ppeva P>!

Tegyük fel, itt van előttünk egy tetem – ti. a múlt. Egy nem mindig könnyen azonosítható tetem, amely azonban olykor sajátos és nagyon személyes formát ölt. Például XVI. Lajos fejetlen törzse. Azt mondjuk erről a tetemről: „Hát egy tetem az egy tetem, és a tetemek nem élednek fel”? Nem, nem ezt mondjuk. Azt kérdezzük: „Miért lett tetem ez a tetem?” Felelet: „Véletlenül – vagy mert egy bizonyos napon Párizsban, mikor egy bizonyos guillotine leereszkedett, XVI. Lajos nyaka történetesen az útjában volt.” Mire nevetnétek és igazolnátok kutakodó elméteket, detektív-szellemiségeteket – történelmi tudatotokat.
De hát miért volt, kérdezhetjük, Lajos nyaka történetesen… Mert… És ha előkotortuk az okot, tudni akarjuk majd: „De hát miért az az ok?” Mert… És ha megvan a következő ok, akkor: „De hát miért -?” Mert… Miért?… Mert… Miért?… Míg végül ahhoz, hogy megtudjuk, miért halt meg Lajos, nemcsak zaklatott életét és korát kell felelevenítenünk képzeletünkben,hanem be kell hatolnunk az őt megelőző nemzedékekbe; ezen a ponton a szüntelen kérdés, Miértmiértmiért olyan, mint a fejünkben jajongó sziréna, és egy további kérdés kezd felködleni: mikor-hol-hogyan fogjuk végre abbahagyni a miérteket? Mennyire távoli múltban? Mikor nyugszunk meg abban, hogy megvan a Magyarázat (tudván, hogy nem teljes magyarázat)? Hogyan kapcsoljuk ki – ha csak egy pillanatnyi nyugalomért is – azt a nyomorult szirénát? Nem volna jobb (szélsőséges esetekben megtörténhet – tanúsítják apám hajdani válaszai, ha valaki a Nagy Háborúban átéltekről érdeklődött), ha megszerezhetnénk az amnézia adományát? De az amnézia adománya vajon a „Miért?” csapdájából nem a gyengeelméjűség börtönébe vinne bennünket?

133-134. oldal

Kapcsolódó szócikkek: guillotine

Hasonló könyvek címkék alapján

A. S. Byatt: Mindenem
John Fowles: A francia hadnagy szeretője
John Fowles: A lepkegyűjtő
George Orwell: Állatfarm
Agatha Christie: Az Ackroyd-gyilkosság
Charlotte Brontë: Jane Eyre
P. G. Wodehouse: Köszönöm, Jeeves!
Charles Dickens: Örökösök I-II.
Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya
Charles Dickens: Nicholas Nickleby I-II.