Az ​angyali vigasság 95% 33 csillagozás

Na, hát ez sokkal jobb volt, mint ahogy azelőtt hittem, hogy elkezdtem olvasni.
Igaz, elég sok idő telt el azóta, hogy elkezdtem, de nem szántam valami sok időt rá naponta. Igazából szinte csak suliban olvastam az órákan, de psszt, ez titok:D De végülis nagyon tetszett, élmény volt olvasni, hisz szerintem Gion egy nagyon jó író volt, kár, hogy Magyarországon annyira nem ismertek a könyvei, mivel hát egy vajdasági szerzőről van szó.
Talán ez most jobban tetszett, mint az A kárókatonák még nem jöttek vissza, bár talán mondhatom úgy is, hogy a kettő azonos szinten nyerte el a tetszésemet. :)
Röviden: nagyon jó kis könyv, megéri elolvasni, ajánlom mindenkinek, főleg azoknak, akik még nem is hallottak Gion Nándorról, valamint nagyon remélem, hogy nem ez az utolsó könyv tőle, amit elolvasok :D

Felnőttként, de még karnyújtásnyira saját ifjúságomtól, talán az utolsó pillanatban olvastam Gion Nándor ifjúsági regényeit, abban az értelemben, hogy a gyermeki lét örömeivel és viszontagságaival, a felnőttéválás nehézségeivel való azonosulás oly természetes volt számomra, mintha magam is ezen életszakasz köztes állomásán lennék (vagy rekedtem volna).

Valószínűbb azonban, hogy Elek Tibor (a Szeretet vígasztaló ereje c. tanulmányában tett) állítását kellene elfogadnom, mely szerint Gion prózája – különösen az életmű kezdeti szakaszában – úgy egyensúlyoz a felnőtt és az ifjúsági irodalom határán, hogy egyik, vagy másik kizárólagossága helyett érvényes olvasatot teremt mindkét olvasóréteg számára.

Lehet, sőt biztos, én mégis maradnék annál a – számomra hízelgőbb – lehetőségnél, hogy valójában gyerek maradtam, vagy legalábbis a gyerekek cinkosa, aki egész jól elboldogul a felnőttek világában.

Akárhogy is, Gion Nándor gyöngyszemeket alkotott, vagy méginkább üzenetet küldött egy régmúlt világból, amikor a gyermekek a becsület és az empátia hordozói voltak, őrködve a felnőtt világ rendje fölött, szükség szerint beavatkozva és kiigazítva annak elhajlásait. Védett személyek, akiket valódi bántódás nem érhetetett, rablók és partizánok között is megőrizték immunitásukat, de önként beálltak a sorba, ha kedvenc tanáruktól jött a megérdemelt pofon.

Sajátos látásmódjukon keresztül minden veszteség, a vajdasági létből fakadó összes tragikum feloldódik, Így végül mosolyogva tettem le a könyvet. Bevallom hiányozni fog Burai J. és bandája, még vagy ezer oldalon keresztül olvastam volna kalandjaikat.

Nem maradt más dolgom, mint egy üzenetet hagyni magamnak: ezt a könyvet egy napon a fiam kezébe kell nyomni.

Ki tudja, talán egyszer mégis felnövök és elfelejtkezem róla…

Ne tévesszen meg senkit az „ifjúsági regény” kifejezés! Aki olvasta a Latroknak is játszott sorozatot, annak ez is kötelező! Aki pedig egyiket sem, annak mindkettő!

A kárókatonák még nem jöttek vissza:
2013. december 5., 19:07 – 2013. december 6., 19.00
Sajátos hangulatú, tele érzelemmel, emberi értékekkel. Gyönyörű történet, mélyen az ember szívéhez szól.
Sortűz egy fekete bivalyért
2013. december 6., 19.02 – 2013.december 7., 20:55
Szomorú, megható és mégis gyönyörű. Ennél jobban nem tudom megfogalmazni az érzéseket, melyek olvasás közben törtek rám.

A többi mű már nem ragadott ennyire magával, mint az első két regény, de ezek is tetszettek. Nem tudom megfogalmazni, pontosan mi fogott meg benne, de mindegyikben találtam valamit, amiért szerettem. Örülök, hogy megismertem a szerző műveit.

Lehet Giont nem szeretni? Szerintem nem. Még akkor is, amikor komoly, szívszaggató eseményekről és témákról ír, még akkor is annyira otthon érzem magam a mondatai között, mintha valaki egy meleg pokrócot borított volna a hátamra.
Ja, és Elek Tibor utószava is zseniálisan jó szerintem.

ENGEM NEM ÚGY HÍVNAK
Gion az Gion. Vagy: Gion az Gion! Inkább így.
Miközben nagyon is zárt térben és időben vagyunk, fogalmunk sincsen, hol van ez a tér és ez az idő. De nem is hiányzik, mert voltaképpen bárhol lehet, most nem erről szól a történet.

Miközben nagyon is meghatározott jellemekről van szó, voltaképpen olyan az ábrázolás, mintha impresszionista festményt nézegetnénk: messziről minden egyben van, közelről ezer kérdés tolul fel.

Minden oldalon történik valami, mégis, voltaképpen semmi sem történik, a főszereplők mégis jutnak valahonnan valahová, miközben minden marad a régiben.

Véges-végig drukkol az ember, aki én vagyok a „kis taknyosnak” és a Reá-nak (akiről persze szintén semmit alig tudunk meg valamit az életkorán, a sárga trikóján és a szép lelkén, és az őt körülvevő sivárságon kívül), hogy sikerüljön a tervük, hogy menjenek, túl mindenen irracionalitáson, túl minden lehetetlenségen, túl mindenen, menjenek… S a drukkolás közben inkább nem gondolok bele, hogy mi van, ha tényleg sikerül nekik.

S mégis, a végén gombóc nőtt a torkomban (a fenébe, öregszem vagy mi, hogy érzelmes lettem?), hogy jaj, jaj, mi történt, ne tedd, Péter, akit nem úgy hívnak, ne tedd, és jaj, jaj, a hajó, és mégis, voltaképpen így jó minden, miközben így lesz szürkévé a világ, de vajon a színesség mennyire tartható fenn évekig, élhető-e, ha az élet egy szakadatlan road movie? S közben ezer jaj, hogy a hajó…!

Gion ismét (bár ez egy korai műve) olyat írt, ami valahol elmondhatatlan. mert ismét nem a történet, ösmét nem a stílus, és közben ismét mind a kettő adja ki a koherens csodát, amit ezzel a mindennapi történettel elmond. S Gion kell, hogy ne értékeljen, ne mondjon ítélet, hogy ilyen finoman ránk bízza, döntsünk mi. Logikus a kifejlet vagy megalkuvás? Valóban boldog lenne az ember, ha megkapná, amire vágyik, amit nagyon szeretne? Vagy csak innen tűnik eszményinek, s ha ott lennék, akkor azok az apró, pici ilyenolyanságok, ezmegazok ugyanúgy alább szállítanák az eszményi boldogságát, ahogyan a ma harmóniáját is rontják?

Csak a rohadt konzervdoboz, az…

POSTARABLÓK
Hm. Minden oldalát élveztem, pörgős, szellemes. Börleszk az egész, vigyorgós, nevetős, röhögős, s néha ijedős (Zavarkó Pepi figurája erőteljes szinkronitást mutat Indián Joe-val, brrr!). Bár nekem alapvetően nem Gion, miközben stílusában az. De azt a finomságot, ami a többi könyvét jellemzi, mégis hiányoltam. Olyan volt az egész valahogy, mint egy Jiři Menzel-film.

A KÁRÓKATONÁK MÉG NEM JÖTTEK VISSZA
(A 2012. augusztusi értékelésem.)
Ez volt az első Gion-könyvem, amit olvastam. Giont magát nem kis mértékben szerelmestárspárom hatására vettem a kezembe. Nem bántam meg.

Olvasás közben végig gondolkodtam rajta, hogy ez ifjúsági regény-e vagy sem? Mert a hátulján ott van, hogy tíz éven felülieknek ajánlják. Hát: ámen, ha a mai tíz éven felüliek ilyeneket olvasnak. Igaz, a könyv 1999-es kiadású.

Érdemben: nem tudom megfogalmazni, megfogni, mi az, ami megragadott olvasás közben. Nem a sztori, mert az nem nagy durranás. Nem a stílus, mert nehezen tudnék megnevezni nagyon egyedi stílusjegyeket. Nem is a karakterek, mert nagyon plasztikusak, nagyon élők, de nem ütnek nagyot. Az egész együtt viszont igen.

Most néztem meg a neten, hogyan néz ki egy kárókatona. Nem lettem szerelmes belé, de a könyv olvasása közben rohantam volna segíteni a megmentésük érdekében, meg tornyot építeni, üvölteni, üvölteni a felhők felett… Hjaj, de szép volt!

SORTŰZ EGY FEKETE BIVALYÉRT
A filmet láttam már. Nem fogott meg igazán. Voltak benne emlékezetes percek, de úgy összességében nem volt rám igazán nagy hatással. Pedig alapvetőn szóról-szóra hozza a könyv történéseit.
Így, a könyvet olvasva már tudom, hogy valószínűleg a gyerekszereplők karaktereivel volt baj. Fel nem tudnám idézne Burai J. alakját, aki pedig a könyvben az események fő motorja, anélkül, hogy a dolgok miatta történnének.
A „Sortűz”, miközben minden oldalon történik valami, jóformán történet nélküli könyv. Az a bizonyos fekete bivaly is igen későn kerül elő, igaz, amikor előkerül, az a jelenet mindent tarol. De amíg nincsenek bivalyok, szinte csak találgatunk, miről is szól a könyv .
Azzal együtt, hogy a zseniális első mondat voltaképpen elmond nagyon sok mindent, és felébreszti, sőt voltaképpen fent is tartja az érdeklődést, miközben a mozaikokból összeáll annak a szomorú, „bitang nyárnak és ősznek” a történetét.

ANGYALI VÍGASSÁG
Egy halványgyenge, indokolatlan, lezáratlan és motiválatlan kerettörténetre felfűzött letehetetlen novellasor, amit a főszereplők személye köt össze. Az egésznek az összekötő mondanivalóját, kapcsát azonban nem leltem meg. Csodálatosan szépek a novellák, de a kohézió hiánya miatt komoly hiányérzetem van.

ZONGORA A FEHÉR KASTÉLYBÓL
Egy másik háború keretébe ágyazott visszaemlékezés. A kerettörténetben Gion, vagy legalábbis az ő személyével nagyon könnyen azonosítható szerkesztő talál a szerkesztőség fotósának munkái között egy fotót, amin egykori faluja három asszonyát a Torontál nővéreket véli felismerni. S a könyv voltaképpen a nővérek megalázó sorsának, az erőszak, a különbözőségből fakadó gyűlölet és a szeretet erejének bemutatása. Különböző nációk szenvedése a történelem sodrában, és a mikroföldrajzi kieegyezések, amik balzsam a szívre. A szerelmes fiúk (micsoda ötlet, elhatározzák, hogy szerelemesek lesznek a náluk tíz évvel idősebb nővérekbe, testvérisesen „elosztják” őket maguk között, és megállapítják, hogy az előzőleg kiszemelt, kortársaik közül választott szerelmeik még várhatnak.
De a könyv felnőtteinek a világa is, furcsa szó ide, de szép. Mintha a sorsüldözött nővérek, miközben kihívják maguk ellen a puszta létezésükkel a sorsot, megszépítenék a környezetüket, jobbá lennének körülöttük az emberek.
S a sok szépség mögött vastagon ott van a politika, a történelem. A nővéreket egyedül a németek nem bántották, de a koncentrációs táborokból fogatlanul visszajött zsidó asszony a bizonyíték, hogy nem voltak mindenkivel udvariasak. De a faluba visszaszökő németet, aki az apja sírját jött megnézni, aki meghalt, miközben ő a háborúban volt, mégis megsegíti, mégsem adja fel a senki által nem szeretett bőrkabátosoknak. A felszabadító orosz csapatok végigrabolták a falut és az asszonyok tisztességét, de Dimitrij, az itt ragadt orosz az egyik legsegítőkészebb ember a faluban.
S ahogy telnek-múlnak az évek, a Torontál nővérek sorsa egyre ismétli magát: nekik mindig költözni kell valamiért: az új háborúban is menniük kell, nincs megnyugvás; leégett a házuk, és benne égett a szépséget szimbolizáló zongora is. Vajon tényleg nincs már semmi lehetőségük az ősz hajú nővéreknek?

Hat történetet ölel át ez a szép könyvborító. A történetek külön-külön is csodálatosak, de ugyanakkor egymásra is épülnek hiszen a helyszín, Szenttamás, változatlan a szereplők többé kevésbé ugyanazok. Egy nagyon fontos gondolat teljesen összeköti ezeket a müveket, egy nagyon erős ézlemi szál eggyé fonja őket, az pedig az önzetlen segítségnyújtás, egy szorult, rossz helyzetben lévö személy megmentése, kisegítése a bajból. Ezzel betekintést ad a szenttamásiak lelkébe, szívébe.
Sokan a Délvidék Márquezénk nevezik Giont, nagyon találóan

A kihívás miatt olvastam el (amit Cotta ajánlott, köszönöm szépen), és be kell valljam, eléggé megviselt. Persze, jó értelemben is, ugyanúgy, mint rosszban. Kifejezetten tetszik a stílusa, szeretem a szereplőket (Burai J.-t különösen), a tájat, a helyszíneket, a hangulatot. Ugyanakkor a sötét, nyomasztó események mégis erőt kívánnak az olvasótól. Nyilván, mindez az élet része, akkor a vidámság, a nyár szépsége vagy az állatok vég nélküli szeretete. Keveset olvasok magyar irodalmat, de örülök, hogy újra a kezembe vehettem magyar írótól magyar művet.

Jó és nagyon jó regények!

Mint minden Gion ifjúsági regény, nekem NEM ifjúsági. Sem a történet, sem a mélyben, a sorok közt megbúvó érzések és gondolatok. Szerintem- de ez csak a saját véleményem, nem gyerekek olvasmánya. (Unokámnak sem adnám, aki falja a könyveket.)
Elvarázsol, minden szava képpé- filmmé válik a fejben. Szenttamás meg külön kapocs a családommal. (Nagyapámat a háború alatt oda helyezték -büntetésből- a világégés szörnyűsége ellenére szerettek ott élni, s őket is szerették, 45 után partizán-küldöttség hívta vissza) Nagyon szerettem ezt a könyvet. A humoráért is,
Csak azért nem adtam 5 csillagot, mert ezzel különbözik a Latroknak is játszott 10 (ha lenne :) csillagától