A ​csend fátyla 85% 14 csillagozás

Nem ír valótlanságot a fülszöveg, valóban mesei, és kissé szürreális is, nemcsak Márquez-t (Száz év magány), de Allende-t (Kísértetház) is idézi. Nagyon hasonló mindhármójuk stílusa és maga a történet is: több generáció története, ahol senkinek nem juthat boldogság és nyugalom, mert akinek mégis, az nem sokáig élvezi; folyton menekülne mindenki, illetve többen rá is szánják magukat, de a végzet elől valahogy így sem lehet elfutni; a családi bonyodalmakat beárnyékolja mindig valamiféle háború vagy forradalom.
A fent említett írók hatásának érzése miatt azt gondoltam (vagy szerettem volna gondolni/érezni), hogy ez bizony mágikus realizmus, de valahogy kevésnek éreztem a furcsaságokat, és inkább hajlottak a szürreális, semmint a mágikus felé. Az álmok „kiszivárgása” (tollak megjelenése, tengerillat), repülés, a könnyek összegyűjtése, majd megivása, hogy ezzel örökre magában hordozza az illető a bánatot, rablószellemek megjelenése, egy vak ember téren és időn át való látása, mandulák megkönnyeztetése, ok nélkül való felfújódás, majd leapadás, állandó megszökési kényszerek. Olykor a szereplők alapvető tettei, gondolatai, dolgokhoz való hozzáállásai is eleve furcsák és szokatlanok, szürreálisak voltak.
Inkább a regény első felében voltak jellemzők ezek, mintegy említés szintjén, amikor is megalapozták kellően a hangulatot, hogy még véletlenül se tegyem le, mert az utolsó harmadban már sajnos szinte teljesen hiányoztak ezek és tűnt úgy, hogy már csak szócséplés az a sok oldal.
A történet középpontjában Angyal Roxána, az elbeszélő Lilinek édesanyja áll, hogy miként szenvedett már gyerekkorában, hogyan próbált menekülni a végzete elől, amit aztán egyszer csak oly könnyen beteljesít, hogyan töltötte 13 évét szökésben. De egyáltalán nem csak róla, vagy róluk szól, nagyon sok szereplőről, minden mellékesnek tűnő unokatestvérről, nagynéniről, nagybácsiról, unokáról, cselédről, mindenki egyformán fontos és jelentős, időben többről is szól, mint száz évről. Mindenkinek megvan a leginkább a gettóban eltöltött tragikus sorsa és a maga furcsasága, amivel csak tovább mélyíti a családot sújtó átkot, és nem hogy megtörnék, de inkább egymásnak adják át. A háború és az azt követő zavargások közepette a szegényebbé lett gazdagok külföldre, főleg Amerikába menekülnek, a szegények inkább maradnak és csak még szegényebbek lesznek. A magányban és a bezártságban többen eszüket vesztik, többen keresnek más karjában menedéket, gyakran van jelen a testiség, ami furcsa egy olyan világban, ahol a nőknek csak az arcukat szabad megmutatniuk, valahogy mégsem származik ebből senkinek társadalmi hátránya.
A kisebb történetek szereplői folyton változnak, emiatt nagyon izgalmas, feszültséget keltő, egyik esemény következik a másikból, egyik hatással van a másikra, és az olvasó már előre fél, de inkább csak összeszorul a szíve, amikor tényleg bekövetkezik egy tragikus esemény, és ki-ki élete végleg lezárásra kerül. Az utolsó harmadban már csak Hold Mirjam bonyodalmas útja áll, miközben keresi húgát, Angyal Roxánát és megpróbálja jobb belátásra bírni, valamint Lili küzdelme az amerikai iskolában a családja, és bárki támogatásának hiányától szenvedve. Ez elég részletesre és kissé unalmasra sikerült, nagyon sokáig nem történt semmi változás, senkinek a részéről sem. Aztán ezt a lezárás sem pótolta, gyakorlatilag nem derült ki belőle semmi sem, hogy mi lesz ezek után a család, de leginkább Roxána és Lili sorsa, visszatérnek-e Iránba, alkalmazkodnak, vagy ellene mennek-e a sorsnak?
Mindent összevetve, nagyon olvasmányos, érdekes, feszültséget fenntartó, kissé elvont és egyértelműen tragikus, olykor kicsit melankolikusan nyugodtan tárgyilagos, s bár a sok névbe bele lehet zavarodni, hogy ki kinek az unokatestvére vagy nagynénje, mégis össze tud állni belőle a család története. A zsidók nehéz sorsáról és a hagyományaikról több mindent is meg lehet tudni, de leginkább a gettóbeli, szegény életről, és éppen csak halványan, érintve a politikáról meg a történelemről is. A címbéli csend fátyla azonban csak az elején, említés szintjén van jelen, én nem éreztem, hogy ennek így később nagyobb jelentősége lett volna.
Mindenképpen fogok még Iránról és a szerzőtől olvasni, ha van még tőle mit.

Engem ez valahogy nem fogott meg ez a fúziós regény, ami a mágikus realizmust/szürrealizmust meg Irán sanyarú sorsát ötvözte. Meg a vége sem volt teljesen egyértelmű. azért fejet hajtok Hold Mirjam állhatatossága előtt.

Nem indult nagyon „könnyen”. Nem rögtön szerettem meg, csak idővel, észrevétlenül lopózott közel hozzám. Nem tudom, valahogy sokszor úgy éreztem az elején, hogy hiányzik valami… Talán az lehetett, hogy Angyal Roxánát, a központi szereplőt nem tudtam közel érezni magamhoz.
Ez később sem változott, de valahogy időközben magával ragadott ez a varázslatos mű. Ereje nem az egzotikumában vagy a mesei elemeiben (melyek számomra is a Száz év magányt vagy a Kísértetházat idézték) rejlik szerintem, hanem a szereplőkben. Ők hordják magukban a Keletet.
Hold Mirjam volt számomra a legerősebb karakter, ő egy nagyon erős ember, évezrednyi bölcsesség örököse, lámpásként ragyogó hold a sötét éjszakában, mely hazavezeti a megtévedt vándort.
És Lili – hát igen, őt azonnal szerettem a magában hordott gyémántkeménységű magányával…
Felejthetetlen alkotás!

Egy picit szürrealisztikus volt, de talán ebben rejlik az a különleges hangulata a regénynek, ami körüllengi. Nagyon tetszett. Nem áll be a mostanában divatos 'mainstream' regények sorába, amik az iszlám nők hányattatott sorsát hivatottak bemutatni. Aki egy kis különlegességre vágyik, annak bátran merem ajánlani.