Így, az elején:
s én még azt hittem, amikor először olvastam a Száz év magányt, hogy térkép kell az eligazodáshoz a kusza családi hálózatban, nem családfa, térkép. Minő naivitás :)! Márquez családjához képest igazán minden szereplőjének élete és kapcsolatai könnyedén áttekinthetőek. Az övé lenyűgöző, varázslatos bábeli zavar, dallamos, ringatóan szépséges nevekkel és tulajdonképpen ugyanolyan életekkel. Merthogy ugye kívülről minden sokkal szebb, az élvezetekről nem is beszélve. Benne lenni már egészen más.
A kezdetek voltaképp rímelnek a többi Nagy jó részére: nyomorúságos gyerekkor, szülők nélkül, azaz ebben az esetben cserbenhagyó szülőkkel (spoilerezést engedélyezek magamnak, ez életrajz), az egyetlen biztos pont korai megszűntével, állandó hányattatás és nélkülözések közepette, normális – minden relatív, de – apakép nélkül, kitűnve az iskolában és természetesen unva azt. Mintha ez lenne a zseni-recept alapanyagainak felsorolása. Ilyenkor áll meg az ember és mondja azt akaratlanul is, hogy és mégis… Az biztos, hogy a szenvedés mindig alkotókedvűbb alanyokat produkál, mint a felhőtlen boldogság. Legyen csak lét.
A folytatás is az ismert és jól bevált recept szerint alakul: mélynyomor, de azért mindig olyan barátokkal körülvéve, akiknek vannak kapcsolataik és van pénzük, valamint szeretnek segíteni, majd európai csavargás több éven keresztül – még mélyebb nyomorban –, egy szerelem (miközben Márzuez mágikus életének egyik legfontosabb szereplője, a régen kiválasztott, majdani feleség otthon vár és csak vár) + 2 regény. Még a kommunizmusba való beleszerelmesedése is klisé. A vacillálása, hogy ez most jó, de az nem, ez érthetetlen, az embertelen, de azért a kommunizmus olyan jó, szintén.
Nagyon nehéz olvasni ezt a könyvet, egyrészt a fantasztikus mennyiségű jegyzet miatt, ami persze mind a könyv végén helyezkedik el (a lapozóizmaim nagyot fejlődtek, a könyv legalább 2 kilós), másrészt azért, mert nem válogatták szét a forrás- és a történet szempontjából azonnal fontos információt, harmadrészt pedig azért, mert a jegyzetek nem lábjegyzetek.
Elképesztő mennyiségű benne a politika, egy élet kellene ahhoz, hogy az összes dél-amerikai politikai viszonylatot feltárja az ember, utánaolvasson, ezek hiányában pedig elég nagy a zűrzavar.
És itt jön a másik elképesztő dolog. Nem új, hogy írók elköteleződnek valamilyen politikai irányzat mellett, de azt megtudván (valószínűleg az utolsók között vagyok), hogy Márquez Kuba- és Fidel Castro rajongó volt, támogatta úgy általában a katonai diktatúrákat, emberközpontú diktatúrákat (paradoxon) vizionált és amúgy: kommunista volt (bár ez is változó, követhetetlenül, egészen a jobboldalra való tolódásig), megdöbbentem. Amikor annak idején elkezdtem M.-t olvasni, még szinte gyerekként, szerencsére nem érdekelt az írói háttér, kivéve az olyan eseteket, amikor ez nagyon látványosan tükröződött az alkotásokban is. Hát kellett ezt nekem tudni? És itt jön a dilemma és az örök kérdés: mennyire választható külön az író a könyveitől? Egyáltalán: szétválasztható-e a kettő? És most mit csináljak M.-zel? Dobjam kukába? Grasst simán félretettem évekig (még most is félre van téve), pedig nagyon szeretem. Nyírőt is fenékbe rúgtam, Wasst nem volt nehéz, mert csak egy jó könyve van. Igyekszem nem vásárolni Dr. Oetker-termékeket – bár ez más téma, de. Satöbbi. M. tipikusan azon forradalmár politikus író esete, aki a más f…val verte a csalánt. Könnyű úgy elnyomó rendszerekkel szimpatizálni, hogy nem élünk benne. Könnyű? Én nem tudnám megtenni.
A kérdés nem könnyű. Mert hiába jó egy életmű, ha annak írója elfogadhatatlan nézeteket propagált. Viszont ezért bojkottálni egyértelmű értékeket: hülyeség. Arany középút: nem érdekel az író, szeretem az életművet? Nem tudom. Sajnos(szerencsére?) már nem vagyok annyira radikális, mint régebb.
Konklúzió: ez egy rendkívül minuciózusan megírt tanulmány Márquez politikai aktivitásáról, műveinek hátterével és ismertetésével valamint életrajzi elemekkel megtűzdelve. De nem életrajz. Ha pedig az és M. csak ennyi – egy rendkívül jó kapcsolatokkal rendelkező aktivista, akkor én most csalódtam. Ettől eltekintve szeretem, mert továbbra is fantasztikus írónak tartom :).
Az életrajz írója valóban kritikus és kritizál, megfelelően távolságtartónak is tűnik – bár ezt valójában nincs honnan tudjam. Viszont vannak részek, amikor elkerülhetetlenül beleszerelmesedik főszereplőjébe és ezt olyan apróságok árulják el, mint pl. az, hogy Fidel Castrot „állítólagos diktátor”-ként aposztrofálja.
(Rendkívül idegesítő írás, ha szokásomban állna könyveket vagdosni bármihez, akkor ez biztosan sorra került volna.)