Az ​alvó ember 76% 22 csillagozás

Szimpatikus nekem a nouveau roman kísérletező kedve, hogy új utakat keresvén kilépett a cselekményközpontúságból, és a tárgyra, a jelenségre fókuszál, olyan irodalmat hozva létre, ami addig még nem volt. Még akkor is szimpatikus ez, ha a végeredmény ugyan egész biztosan nem volt még annak előtte, de az már nem olyan biztos, hogy egyben irodalom is. Perec könyve a csendes neurózis regénye – főszereplője egy letargiában poshadozó fiatalember, aki elköveti azt a bravúrt, hogy a teljes regényidő alatt nagyjából semmit sem csinál. Mindez a nouveau roman jellegzetesen elidegenítő stílusában, amivel sajátos kontrasztot alkot, hogy a szerző végig E/2-ben beszél, tehát kvázi főhőse fejére olvassa annak sorsát – ami valóban olyan, mintha a szöveg tükör lenne, amiből visszaverődnek a szereplő tettei (vagyis nem-tettei: mert ez a könyv tulajdonképpen a nem-cselekvés regénye, hisz nem arról beszél, amit a szereplő elkövet, sokkal inkább arról, hogy minden cselekvést szabotál). S hogy jó volt-e? Hm. Kis túlzással mondhatjuk, ez a könyv arról szól, hogy valaki 100 oldalon keresztül néz maga elé – ehhez képest egyáltalán nem találtam unalmasnak. Végig lekötött, mit lehet kezdeni egy olyan főszereplővel, akiről nem mondhatjuk ugyan, hogy nincs, hisz a méretével megegyező fizikai teret azért kitölti a kozmoszban, de azt se mondanám határozottan, hogy van, mert regénytechnikai értelemben mintha nem is lenne: viselkedésével ugyanis csírájában öli meg a regény regényszerűségét. És hát úgy néz ki, valamit csak lehet vele kezdeni. Négy csillagnyit mindenképpen.

Aha. Szeretem a Perecet (lefordíthatatlan szójéték), de ez még a klasszikus periódusa előtti zsenge lehet. Túlságosan nouvelle roman.

Nem volt rossz, de 100 oldalon keresztül az, hogy sétálsz, nézed a falat és mosod a zoknid, nekem sok. :D
Tetszett az E/2-es elbeszélés, ilyet még nem olvastam. Viszont nem éreztem, hogy jobban beszippantana, mint mondjuk az E/1-es. Valahogy ellent tudtam állni neki. off
Az eleje ismerős, nem megy be vizsgázni, inkább otthon marad. Aztán napokig. Majd az utcára azért kimegy, céltalanul. Annyit beszél, amennyit muszáj. Csak sétál, nézi a falat, mossa a zoknit, mint ahogy említettem.
Nekem elrettentő példa, hogy ne legyek „zombi”, de egy csoporttársam azt mondta ő letargiába esett tőle. Bár órán belenéztünk a filmbe is, és ott nekem valahogy jobban átjött az, hogy ez mennyire monoton és rémes állapot.

Egy lelkibénult srác benyomásai, hozzá intézett szónoklatok tükrében. Tárgyak, események, álomfoszlányok leltára. Mindez a hatvanas évekből, a nouveau roman modorában.

A clocharosodás folyamatát követi nyomon, némi pedagógiai ízzel. Nekem nem jött be – itt-ott vannak benne plasztikus leírások, de a zöm közömbös.

Elmúlt ez a regény, a hatvanas évekkel együtt…

Rövid kis kötet, melynek tudatosan nincs cselekménye, ugyanis a főhőse eldönti, hogy vizsga helyett inkább nem kel ki az ágyból, sőt, amennyire fizikailag lehetséges, innentől megpróbál csak vegetálni az életében, és nemcsak semmi lényeges cselekedetet nem akar végrehajtani, de lényegtelent is csak amennyire feltétlenül muszáj. Igyekszek mindenféle apró célt is kiiktatni az életéből, egész nap alszik vagy bolyong Párizs utcáin anélkül, hogy bárhová el akarna jutni, olvasgat, de tudatosan oly módon, hogy ne emlékezzen semmire az olvasottakból, és még az élvezetek minden formáját is mellőzi, kezdve azzal, hogy mindig ugyanazt az íztelen ételt fogyasztja. Mondhatnánk, hogy semmiről nem szól ez a könyv (vagy máshogy mondva, a semmiről szól), de igazából elég hosszan elszórakoztatott, hogy belegondoltam, milyen érzés lehet ilyen módon kiszakadni az állandó tevékenykedésből, a folyamatos produktivitásból, amelyben tulajdonképpen élünk.

A regény elbeszélésmódja még inkább elősegítette, hogy a magam életében is elgondolkodjak valami ilyesmin. Kifejezetten szerettem, hogy végig jelen idejű volt az elbeszélés (a sokkal megszokottabb múlt helyett) és E/2-ben íródott (E/1 vagy E/3 helyett). Ez egyrészt azt az érzést keltette, mintha az énelbeszélő saját magát szólítaná meg, másrészt általános érvényűvé tette kissé a regényben tapasztaltakat, mintha bárkivel – mondjuk az olvasóval is – megtörténhetne egyik napról a másikra a felismerés, hogy innentől nem tesz semmit.

Rövidsége ellenére én egy idő után rendkívül vontatottnak éreztem a szöveget, ennélfogva kevésbé volt élvezetes olvasmány, de mégis elindított azért bennem néhány gondolatot. A főhős ugyanis mondhatjuk, hogy elérte a teljes szabadságot, nem függött senkitől, megszakította minden kapcsolatát, nem nyomasztották az elérni vágyott célok, nem is voltak vágyai, ahogyan feladatai sem… De ilyen áron megéri mindez? Mi az, amitől azok leszünk, akik? Marad-e valami a személyiségünkből, ha ilyen nihilista, semmilyen céllal nem rendelkező, szobanövény szintjén mozgó életet élünk?

Mindenesetre érdekes gondolatkísérlet volt, amiért mindenképp megérte elolvasni. :)

https://www.instagram.com/p/Cnj7zCeL_Mt/…

http://olvasasfolyam.blogspot.hu/2015/06/az-alvo-ember.html

Elvonulás a világtól valami új keresése, bezártság, tökéletes magány – ezek jellemzik a főhőst, az alvó embert. Furcsa kisregény: kb. negyven éve íródott, mégis olyan, mintha a sokat emlegetett, még mindig szülőjéhez kötött, magát el nem tartó mai fiatal nemzedékről szólna. Lehet, hogy mégsem változtunk annyit az eltelt időben? Lehet, hogy a mai problémáink nem is olyan egyedülállóak?

A teljes közönnyel viselt hétköznapi dolgainkról szól a könyv. A leírások/jelenetek szokatlan szemszögből való megjelenítése olvasmányossá és már-már meghökkentővé teszi azt a mozdulatlan világot, ami a könyvben megjelenik.

Az a borzasztóan szájbarágós utolsó fejezet nem kellett volna