Királyok csatája 94% 419 vélemény

A királyok csatájában a háborút először nem a harcmezőn vívják, az elmékben folyik a küzdelem, királyok csatája az elmék, a hatalom és a pénz harca. Catelynt jobban bírtam ebben a részben, a Törpe még mindig kedvenc, meg a kisebbik Stark lány is elég jó. Deres, jaj, Deres. :( Még mindig szeretnék rémfarkast, ha lehet olyat, mint Szellem.
Jó volt megint elmerülni, de most egy kis szünetre vágyom. Másra. Amúgy meg Martin olyan rohadt hosszú könyveket ír, hogy kedvem lenne lecsapni a férfiasságát és megetetni a kecskékkel. Hogy a Mások vinnék el! :)
Most pedig elkezdem nézni a sorozatot.

Már megint a Nők. Minden miattuk van, minden bajt ők okoznak:))
Ők alakítják a történelmet (is), néha látványosan, néha észrevehetetlenül. A férfiak csak bábok…
Javaslom, a kötet címe legyen: Nők csatája:)

A birodalomban öt király nyilvánította ki a főségét, s bár a józan ész, és az okos önérdek szerint szövetségeket kellene kötniük, ám tapodtat sem engedve gőgjükből és sértett büszkeségükből, inkább vérbe és tűzbe borítják Westerost.
Míg a királyok egymás ellen fenekednek, s tovább vívják a trónok harcát, egyre bizonyosabbá válik, hogy az igazi veszedelem, a Falon túlról les a Hét Királyságra. A Mások nem csupán éledeznek, hanem arra készülnek, hogy ezer évek után rászabaduljanak a világra. Velük szemben csak az Éjjeli Őrség maroknyi harcosa sorakozik fel, bár még ők is csupán félik, s nem hiszik a Mások eljövetelét.
Mindeközben a távoli keleten Daenerys királynő, az utolsó Targeryen, a sárkányaival és megtépázott khalasarjával szövetségesek után kutat, hogy beteljesítse végzetét és visszaszerezze ősei trónját.
Martin a romantikus máztól lecsupaszított lovagregények hangulatát elegyíti az eposzok és balladák sötét és zord világával, s képes olyan emlékezetes szereplőket alkotni, amelyek a Shakespeare-i királydrámák vagy a görög tragédiák hőseihez méltóan árnyaltak, és felemelkedésükkel vagy bukásukkal drámai események során ismerkedhet meg az olvasó.

Én inkább valami ilyen fülszöveget tettem volna a könyv végére, nem pedig azt a borzalmat, amit most lehet olvasni. Komolyan mondom, majd' felsírtam a láttán; szerencsére, aki olvasta az első részt, azt már ez nem rémiszti el, de akkor is…

Martin ebben a könyvében is mesterien bonyolítja a szálakat, és a rengeteg nézőpontszereplőn keresztül mindenféle idealizálástól mentes képet fest a csatározások intrikákkal, árulással, véres és értelmetlen leszámolásokkal teli borzalmairól.
Két új nézőpont karakterrel, két új szál kapcsolódik be a történetbe, tovább gazdagítva annak világát.
Martin az egyikkel bevonja a szilaj és rettenthetetlen Vasembereket, akikről az első kötetben csupán említést tett, és az ő Vízbe Fúlt Istenünket.
A másikkal a rideg és kérlelhetetlen Stannis Baratheon, és R'hllor, a Fény Ura, s annak hívei lépnek színre.
A mágia továbbra is elhanyagolható szerepet játszik a történetben, de vitathatatlanul egyre erősebb és erősebb, amit az is mutat, hogy az Istenek kezdik valódi, de sötét hatalommal felruházni a követőiket.
Martin ebben a kötetben is gyakran él a foreshadowing eszközével, így rengeteg olyan baljós utalás van elszórva a könyvben, amelyek jelentősége és értelme csak a későbbiekben világosodik meg.

Jaj, elfogyott, máris hiányzik, de nem kezdem el a folytatást, majd csak ha lesz sok időm.
A második legdurvább, legmegrázóbb, legkegyetlenebb sorozat, amit olvastam valaha. Kíváncsi vagyok, mikor lehet majd kicsit fellélegezni, megnyugodni, biztonságban tudni a szereplőket. Genyó ez a Martin, de nagyon.
A mínusz fél csillag: a 200. oldal környékén kezdtem kicsit elnyújtottnak érezni a figurák felállítgatását a táblán, és csak a 400. oldal környékén kezdtek végre történni a dolgok. Na de a végére aztán…. Jaj nekem, meg mindenkinek.

Még közel 2000 oldal után sem érzem úgy, hogy kezdene untatni a történet, vagy romlana a színvonal, még mindig imádom.
Amúgy nagyon durva, hogy mennyi embert mozgat, hány helyszínen, ki-kivel-hogyan-merre-miért, és mégse zavarodok bele kicsit sem.
Mindig reménykedem amúgy, hogy legalább egy kicsit javul a szereplők helyzete, de valahogy folyamatosan úgy érzem, hogy csak még kilátástalanabb.
A legkevésbé amúgy Daenerys-szál kötött le, ezeknél tartottam mindig szünetet, mert leállni az olvasással nagyon nehéz…

Kevésbé tetszett, mint az első rész, emiatt lassabban is haladtam vele, mint szerettem volna. Tyrion picit beljebb jutott a szívemben, Arya és Jon még jobban, imádat, Sansát kevésbé akartam felakasztani, Theon bekaphassa, kis rohadék. Dany még mindig abszolút kedvenc. Kicsi szünet, mert ez most nagyon sok volt és folytatom a sorozatot, mert azért. Na.

Bonyolítsd a történetet, bonyolítsd George R. R. Martin! Néha már azt sem tudom hol áll a fejem, de te csak csavarsz egyet a történeten, mint mindig. Szerettem Brant és Jon-t. Ők még mindig a kedvenceim. De attól tartok valahányszor kiejtek egy olyan szót a számon, hogy a kedvencem , Te kedves George R. R. Martin azzal a lendülettel vágod le a fejét, belezed ki és szúratod karóra. Szóval lakat a számon, de tudd, hogy megtalállak!

Nehéz igazán jól szavakba önteni. A nagy fantasy saga méltóképpen folytatódott. Sok szerethető karakter (ha lehet ilyet mondani) tovább sodródik a reménytelenség felé, míg mások, akiket talán halálba kívánnánk, felemelkednek. Az igazi káosz, a pokol ebben a kötetben szabadul el.

A Martin bácsi által szőtt szálakon úgy izzik folyamatosan a feszültség és izgalom párosa, mint Gendry üllőjén a vas. A fejezeteket mindig úgy zárja le, hogy alig várjuk, hogy megint felvehessük a fonalat az adott karakternél, miközben egy újabb szereplő remek fejezete tárul elénk.

Rengeteg új karakter került a történetbe, olyanok is, akiknek jelentős szerepek jutottak. Davos-sal úgy lettem, mint Tyrion-nal. Gyűlülöm a Lannister-eket (habár a 3. könyv elején kezd javulni a véleményem róluk :P), de Tyrion nagy favoritom, és Stannis Baratheon hű alattvalóit sem kedvelem, de mégis, Tengerjáró Davos a kedvenc karaktereim közzé került. Az, hogy saját fejezeteket kapott, csak hab a tortán. Azzal pedig biztos sokan nem fognak egyet érteni velem, de én annak is örültem, hogy Theon is saját fejezeteket kapott. A Grejyoj-ok alaposabb megismerése és bevonása a sztoriba nekem személy szerint nagyon tetszett.

Ez a könyv is óriási élmény volt, már el is kezdtem falni a harmadikat.

Ennek is a végére értem és érzem a késztetést, hogy folytassam tovább a történetet….nem tudom, a Varjak lakomája után, hogy fogom bírni….:D A Királyok csatája jobban tetszett mint az első könyv. Bár mindig vártam a nagy csataleírásokat, hogy végre Stannis összecsap Renlyvel, vagy Robb a Lanisterekkel, de maradtunk az intrika és cselszövés síkján. Mégis zseniális, ahogy Martin szövögeti a szálakat, nem veszik el, nem kerül ellentmondásba és minden egyes oldallal leköt. Nem volt olyan fejezete, amit ne szerettem volna olvasni. A kedvencem Arya, Bran és az Ördögfióka volt, de Jon részei is nagyon ott vannak…
Nagyon tetszik, ahogy a lovagregényből kezd nagyon lassan fantasyvá válni. Farkasálmok, kicsi misztikum és mégsem veszít semmit, nem sablonos és egyáltalán nem kiszámítható :D Egy helyen sejtettem előre, hogy csel van a dologban, mikor Branék elszöknek Theontól.
Ami nekem gondot okoz, az a sok Lord, Ser meg címer:D Ki kivel, kiellen, hol és mi van a címerén :D Hiába van a könyvek végén leírás erről egyszerűen nem tudom néha követni.
A könyv best, de a kiadás minőségével még mindig nem vagyok kibékülve és nem is fogok.

Ezt már gördülékenyebben olvastam, mint az elsőt, mert már nem ismertem előre a cselekményt, ez vissza is ütött az alvási rendszerem teljes felborulásával, nehéz volt elszakadni tőle még akkor is, amikor már alig láttam a szavakat a monitoron. Aryáért végig szurkoltam, Jont nem tudom nem szeretni, Catelyn egyik fejezete után pofozkodni támadt kedvem, Davost általában untam (se Stannis, se Melisandre nem tartozik a kedvenceim közé – nagyon nem), Theont megutáltam (ebből @Ronena azóta is próbál kigyógyítani :P), Dany sárkányai imádnivalóak (és nem utolsó sorban nála lehetett Rhaegarról is hallani), Sansát itt már kedvelni kezdtem, Tyriont is bírtam, bár kedvenc nem volt, de nála meg Jaimeről lehetett pár megjegyzést elkapni, őt főleg ezért szerettem, meg persze a humora miatt. Bran egyre érdekesebb lett, Meera és Jojen meg kedvencek, Jojen álmai hihetetlenül jók lettek, meg aztán Branéi is.
Szerettem olvasni, nem is akartam mást csinálni egész nap, és csak kétszer akartam gyilkolni közben.