A Dance with Dragons (A Song of Ice and Fire 5.) 84% 60 csillagozás

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Az eleje dögunalmas volt, pedig Tyrionnal kezdődött, egyik nem titkolt kedvencemmel, aztán nagyon beindult, a közepe csaknem olyan jó, mint Kardok vihara. Hodor. Szóval nagyon élveztem, nyilván, mert a kedveseim voltak terítéken, nem holmi eddig ismeretlen szereplők. Tetszik a nézőpontváltás továbbra is, de szerintem maradjon meg az a szerkezet, ami az első három könyvnél volt, ez a feldarabolás nem vált a javára. Szóval az Ördögfióka továbbra is kedvenc – this is known – bár kicsit kevésbé humoros, mint eddig. Anyway, does anyone know where do whores go? Daenerys, sárkányok anyja, hát meddig tart még amíg Westerosba érsz, mikor követeled már végre jogos trónodat? Vigyázz, mert a sárkányok vére nem csak a te ereidben folyik. Bár not all men are meant to dance with dragons. Amúgy hiányolom mellőle a medvét, akinek, mint kiderült szőrös a háta. Csacsi öreg medvém. Melisandre-ról olvasnék többet, érdekel a vörös papnő, és az, hogy mit lát a tűzben. Meg arról az istenéről, akit nem nevezünk nevén. Jon Snow is rajongott. Talán mert én Ned Starkot látom benne, annyira olyan próbál lenni, mint az apja. Jaj, hát tulajdonképpen mindenkit szerettem most, a szárnyaló Brant, az utálatos Reeket is, a hűséges Davost, még Cerseit is, bár őt inkább szántam. Ha írnék mindenkiről, mindenről, az összes istenekről, akkor lenne vagy három oldal az értékelés, ebből szakdogát lehet írni! Meg szeretném ismerni a Másokat (nem úgy), a történetüket, jaj nagyon. Seven save us! Jó volt, eddig sorozatoknál úgy voltam, hogy általában a hármas a kedvenc, Martin is ezt igazolja. Most abban reménykedem, hogy úgy lesz, mint Rowlingnál, hogy a hatos is maximum csillagot kap majd. Próbálok türelmes lenni Martin, ráér a következő rész azonnal. Mindig elgondolom, hogyan lesz tovább, és sosem az lesz, azért szeretem Martint mert, képtelen vagyok követni a logikáját (?), abszolút kiszámíthatatlan, csak abban vagyok biztos, hogy remélem a jót és mindig kegyetlenséget kapok válaszul. Aztán megint gondolom, hogy biztos ez lesz, hátha, de legvégül azt gondolom You know nothing Jon Snow sztimi53 … in this world only winter is certain.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Objektív alapon nem érdemel meg négy és fél csillagot, de az jelent valamit, hogy régóta nem faltam könyvet annyira, mint ezt, és hogy milyen intenzív fiction lag-em lett tőle. Hiába lassult le a könyv tempója és hiába maradtak el azok a hatalmas fordulatok, amelyek az első három könyvet jellemezték, Martin zsenialitása lenyűgöz.
Azt szinte felesleges is megemlíteni, hogy hatalmas bravúr, hogy 15+ éven keresztül Martin fejben tartja ezt az elképesztően hatalmas és részletes világot. Azt viszont meg kell, hogy ez miben nyilvánul meg:
-Tömérdek szereplő, egyedi névvel, külsővel, családi és történelmi háttérrel, motivációval és fizikai pozícióval. A külsőjük és személyiségük pedig nem egy randomgenerátor termékei; van itt minden, amiből 1-2 ha előfordul más könyvekben: beszédhibák, elmebajok, mindenféle testi fogyatékosságok és elváltozások, mindenféle szexuális vonzódás. Szinte minden szereplőnek, még annak is, aki kábé öt percre jelenik meg, hihető és egyedi személyisége van.
-A másik, ami tetszik, hogy összetett személyiségek vannak, vagyis nem jó vagy rossz. Mindenki átmegy egy fejlődési történeten, a nagyképű rosszfiú kezd jó útra térni; a gyáva áruló kálváriája együttérzést ébreszt; a felnőtté érő srác előrelátó döntései mellett elidegenedik mindenkitől; a rejtélyes mindentudóról kiderül, hogy esendő ember…
-Pusztán ezek egy nagyon haladó szellemiséget mutatnak be, amelyek a magas és könnyűirodalomban is megállnák a helyük, hát még egy olyan „hagyományosabb” műfajban, mint a fantasyban. Hol van szó szabadon baszásról és szarásról, vérfertőzésről, homoszexualitásról, a lovagi eszmény megtöréséről… (na jó, a kortárs irodalmakban biztosan, de mindez számomra még mindig új).
-Aztán ott van a folklór: elképesztően kidolgozott ez a világ, a sok kultúrával, a sok nemesi családdal, történelemmel, szokásokkal, nyelvekkel, ruházattal, ételekkel (a közeljövőben receptkönyv készül megjelenni), énekekkel…
-És ugyan a sok háttértörténet néha öncélúnak hat, de Martin kreativitása nem csak új nevek kitalálásából áll, hanem a rengeteg elrejtett utalásból, amelyekre ha figyel az olvasó (és nem olyan léha és naív, mint én), rengeteg új, néha szédítő felfedezés születhet: hová tűntek Manderly Frey vendégei? Ki a Winterfellbe érkező bárd? Van-e új Targaryen, illetve tényleg az-e? Ki a háromszemű holló? Hogyan ölt Arya? Beteljesültek-e a Mirri Maz Dur és az Azor Ahai jóslatok? Tyrion valóban Tywin fia? Ki Robert Strong? Halott-e, aki meghalt?
Egy kis kitérő, bár fontos: a legújabb(!) kötet elolvasásáig nem szabad felkeresni a fórumokat, mert hatalmas spoilerekbe bukkanhat az ember. Nagyon sok mindent lelőttek sajnos, amiket magamtól nem vártam, vagy elvette az érzelmi töltetet.
Na jó, mondja erre az olvasó, de ide nekem a kalandot! Valóban, aki nem ajnározza Martint, azt csalódhat, mert tényleg sok eseményszál csak lassan csordogál, és néha még célba sem ér, miközben vannak olyan szálak, de legalábbis fejezetek, amelyek teljesen feleslegesek. Davos-t szerintem két fejezetben el lehetett volna mesélni; Tyrionét feleannyiban (sokak kedvenc szereplője, de itt nem annyira brillírozik, miközben tényleg alig történik körülötte valami). A lassúság mellett pedig nagyon sok eseményszál félbe marad, meg a szereplők mintha eltűnnének a térképről, de legalábbis sorsuk után egy hatalmas kérdőjel áll. Vagy pedig, ami ennél is rosszabb, meglehetősen érdektelenek: Quentyn, Daeny. Utóbbi karakter sosem volt szimpatikus, de most szinte mindig akkor hagytam abba az estébe nyúló olvasást, amikor őhozzá értem.
Mindezek ellenére, illetve a tipikus martini fordulatok ellenére is folynak az események: sok szereplő nagy változásokon megy keresztül, és mintha mindenki szarban lenne, sőt, egyre mélyebbre süllyedne benne (lásd: @vicomte értékelése). A gondok szaporodnak, elhagyatottság és reménytelenség nő, a nyak körül szorul a hurok, és amikor már azt hisszük, hogy ennél nyomorultabbá nem fordulhatnak a dolgok, fordulnak. A feszültség pedig egyre csak nő és nő, és amikor már úgy tűnik, hogy végre kitör a vihar, sőt viharok, vége szakad a történetnek, az ember pedig két napig nem alszik, egyrészt Martin felmenőit szidva, másrészt azon agyalva, hogy mi történhet majd.
A lassú tempó védelmére el kell mondani, hogy ez elkerülhetetlen volt, hiszen a történet ki lett nyújtva két könyvvé, plusz hatalmas történések lettek áttolva a hatodik kötetre. Ha Martin valahogy legyőzte volna a grafomániáját, és mindezt egyetlen kötetbe sűrítette volna, nem sokan panaszkodnának. Plusz, van egy olyan érzésem, hogy hiába a zsenije 15 éven keresztül ő sem tudja fejben tartani az egész világot, ha pedig nincs egyben, nehezebb megszülni a poénokat, fordulatokat, stílust. Hiszen nekem, 5-6 év elteltével is nehezemre esett felidézni azt a világot, amibe anno szerelmes lettem. Márpedig egy ilyen nagy ívű történethez ez elengedhetetlen.
Szót tovább nem szaporítva, felesleges is ezt a könyvet értékelni, aki a sorozatba belekezdett és azt megszerette, ezt is el fogja olvasni.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Martin olyan mint észak: kíméletlen, hideg és nem felejt.
Mindenki ezt tartsa szem előtt, amikor belevág az olvasásba!

A könyv a Varjak lakomájával párhuzamos idősíkon indulva a Falnál és északon, valamint a Westeroson kívül zajló eseményeket mutatja be, de nagyjából a kétharmadánál hármat leszámítva tovább szövi előző kötet történetszálait is.
Az első harmad egy kicsit lassú. Sok benne az utazással egybekötött aprólékos világleírás, de az ínyencek és teória gyártók fontos információkat találhatnak elszórva a sorozat megválaszolatlan kérdéseivel kapcsolatban.
Az elején lassan csordogáló események aztán meglódulnak, s a sztori utolsó harmadában több drámai csúcspontot is kapunk.
Számomra Martin ebben a kötetben két fő premisszát bizonyít: az első, hogy a józan ész és a jobbító szándék mit sem ér a bigott, csökönyös és ostoba szűklátókörűséggel szemben, másrészt azt, hogy a kötelességtudat és a becsület a pusztulásba vezet.
Ahogy a premisszákból következik, a történet előrehaladtával egyre csüggesztően reménytelenebb helyzetbe kerülnek a főszereplők. Olyan helyzetekbe, amelyekben a meghozott döntések csak újabb, elviselhetetlen terhet pakolnak rájuk, míg végül már nem bírják tovább.
Ennyire kétségbeejtő helyzetben eddig még nem hagyta ott a szereplőit, mint ebben a könyvben.
Az epilógusban aztán eljön a tél, s én várhatom a The Winds of Wintert.

„The last one was a bitch. This one was three bitches and a bastard” – írja a mélyen tisztelt szerző az utószóban, és hajlok arra, hogy egyetértsek vele. Ezt már olvasni is küzdelmes volt, hát még megírni milyen lehetett! Nem azt mondom, hogy nem élveztem, vagy hogy ne lett volna jó, de kimondom a szentségkáromlást: túl van írva. Aaaannyira lassan akartak történni a dolgok, főleg Daenerys háza táján. Voltak komplett fejezetek, amiket nyugodt szívvel kihagytam volna. Kezd már meglátszani az erőfeszítés, amit ennyi narratív szál kézben tartása jelent – nem is annyira az írói teljesítményen, mert Martin brillírozik, ahogy mindig, hanem a könyv kereteit feszíti szét lassan ez a rengeteg történetszál. Még „szerencse”, hogy valar morghulis, így legalább akarva-akaratlan kiesik néhány szereplő :( Bár Martinnál már megtanulhattuk, hogy what is dead may never die, but rises again harder and stronger…

Figyelemmel arra, hogy ez egy fordulatos kalandregény, a történetről – úgy, hogy ne lőjünk le a poént – nem lehet írni. Csatlakozva az előttem szólókhoz, mind a történet, mind a terjedelem epikus méretű. Tizennyolc különböző narrációs sík, közel ugyanennyi helyszín, száznál több szereplő. Az is igaz, hogy az eleje vánszorgás, a vége kicsit pörgősebb. Be kell valljam, nem vagyok egy nagy fantazy-faló, ebbe pont azért kezdtem bele, mert valahol történetibbnek tűnt, mint a Gyűrűk Ura. Valamilyen szintem még ez a kötet is az, de azért kezdünk belecsúszni a fantasztikusba, ami nyilván egy ilyen műnél nem hátrány.
Ha viszont választani lehetett volna, hogy film vagy könyv, egyértelmű, hogy ennek történetnek a 10 részes, több évados sorozat sokkal megfelelőbb műfaja, mint az öt ezeroldalas könyv. Úgy érteve, hogy nyilván több ember fogja a filmet nézni, mint a könyvet olvasni. De ha már páran emiatt kezdenek olvasni, az is jó.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Hát, picit csalódtam. A harmadik rész epikusságát ennek se sikerült elérni, akárcsak a negyediknek. Persze még így is remek volt. Hol is kezdjem? Jon: az első könyvtől fogva abszolút kedvenc. Itt ismét bebizonyította, hogy már nem egy kisfiú, hanem belevaló Lord Commander. Elég merész dolgokat tett, de szerintem helyesen cselekedett. Akárkik is a szülei, nagyon látszik rajta, hogy igazi STARK. Tette, amit tenni kellett, csak sajnos a körülötte lévők nem értették a motivációit. Szerintem a következő részben így vagy úgy, de benne lesz. A másik pozitívum Theon volt. Vétkezett és megbűnhődött. Nagyon sajnáltam szegényt, hogy gyakorlatilag elvesztette a személyiségét. Annak örültem, mikor végre rájött, hogy neki az igazi családja a Starkok voltak, hogy ott kellett volna lennie Robbal a Vörös Nászon, és meghalni vele/érte. Tetszett Cersei sétája is, teljesen megérdemelte. A negatívumok Tyrion és Dany. Előbbiből eltűnt a tűz, mondjuk voltak még jó beszólásai. Utóbbi pedig rettenetesen idegesített. Remélem, hogy Aegon tényleg Aegon, és ő lesz végül a király, mert Danyt nem akarom. Képes volt egy rakás kimondhatatlan nevű idegennel bájologni, miközben leláncoltatta a sárkányait! Ezt már nem vette be a gyomrom. Helyette inkább még több Brant, Aryát vagy Davost jó lett volna olvasni, de ez van. Túl sok megválaszolatlan kérdés maradt a végén, és túl sok szálon fut a történet. Persze itt van a tél, valószínűleg a következő részben hullani fognak a szereplők, mint a legyek.

Határozott meggyőződésem, hogy Martin sorozatának sikeréhez jelentősen hozzájárul, hogy a televízió világában szerzett tapasztalatait is felhasználva ötvözi a forgatókönyv, novella és regény jellegzetességeit, ezáltal varázsolva letehetetlenné a könyveit. Minden egyes fejezet megfelel a novella kívánalmainak, míg a cselekményvezetés olybá hat, mintha teljes évadon átívelő scriptek irodalmi átiratát olvasnánk. Ez a formátum mindaddig működőképes, amíg az elbeszélés gerincét valóban a cselekmény adja, s nem más, az olvasó által esetenként kibogozhatatlan szerzői koncepció. A Dance with Dragons-ban azonban tovább folytatódik az a trend, ami a Varjak lakomájában vette kezdetét: a leírások túlságosan kirívóak és mintha nem képeznék az elbeszélés szerves részét, nagyon sok fejezet inkább anekdota, mint a történet szempontjából valódi jelentőséggel bíró „jelenet”, s őszintén szólva, nem tudnám összefoglalni, hogy pontosan mi is történik mintegy 1100 oldalon azon kívül, hogy más perspektívából lehetünk szemtanúi a Lakomából már megismert status quo kialakulásának. Kezdetben úgy véltem, hogy mindez kiküszöbölhető lett volna, ha Martin maga helyett másra bízza a szerkesztést, viszont az egész terjedelmen átívelő koncepciótlanság láttán be kellett látnom, hogy a probléma gyökere abban rejlik, hogy a szerző egyszerűen a történet fölé rendelte a szereplőit, ami inkább a szappanoperákra jellemző, semmint az epikus fantasy-kra.

Az ember lánya már nagyon vágyna a katarzisra. Sok helyen már meg-meg lehet pillantani a fényt az alagút végén, de csak azért hogy egy fricskával megint 'egy lépést előre-kettőt hátra' érzés fogjon el. Főtt a fejem rendesen, zseniális.

Íme egy újabb igencsak nehezen letehető rész, és ha már a Varjak lakomájából hiányoltuk a kedvenc szereplőinket, most itt vannak, kapjuk őket rendesen. Ők meg a bajt a nyakukba, de túl 4 regényen ezen már meg sem lepődünk.

Bár végig fenntartja a figyelmet, és tényleg izgalmas ez a kötet, nekem rengetegszer volt olyan érzésem, főleg az első felében, hogy a történet egyre csak terebélyesedik, de nem halad nagyon előre. Egyre több szereplő, egyre több szál, emiatt nyilván nem tud úgy haladni a történet, mint várnánk, és sokszor kevés jut 1-1 szereplőből. Ezért vontam le fél csillagot, amúgy nagyon szerettem.

Persze a legnagyobb probléma az, hogy megint annyi minden maradt félbe, annyi nyitott kérdés van, és most nem tehetjük meg azt, hogy leemeljük a polcról a következő részt. Túl hosszú idő fog még eltelni, míg megtudjuk, hogy alakul végül Westeros sorsa..

Nehez ezt a konyvet ertekelni… Nekem ugy tunik, Martin teljesitmenye az eddigieknel is jobban ingadozik: hol letehetetlen a regeny, hol meg annyira unalmas, hogy az ember el sem hiszi: ugyanazt a konyvet olvassa. Rengeteg jelentektelen(nek tuno) mellekszereplo, uj nezopontok, uj tajak, tobbszaz oldalnyi tortenelem, hosszu nevlistak irrelevans emberekrol… tul sok is. Egy ido utan az ember szeretne visszaterni a regi foszereplokhoz, megtudni, hogy megy a sorsuk. Nem jo, hogy minden masodik fejezet egy irrelevans esemenyt mutat be… nehany szereplo magatartasa teljesen ellentetes szemelyisegukkel. Arrol pedig, hogy most eppen melyik kedvenc szereploink hunynak el (?), mar ne is beszeljunk! A kony elolvasasa utan majdnem a falhoz vagtam mergemben.
Osszesegeben: nehany fejezet szenialis volt, de nagyon sok csak idohuzas, ezert szerintem sehol sincs az elozo konyvekhez kepest.