Megérintette őket a lehelete, Moncharminnak a hajszála is égnek állt ettől a lehelettől… Richard pedig a verítékben ázó homlokát törölgette a zsebkendőjével… Igen, már ott volt a közelükben… mögöttük, mellettük, érezték, bár nem láthatták… Hallották a lélegzését… olyan közel volt hozzájuk, olyan közel… Az ember megérzi ha valaki bejön… Nos, ők tudták!… biztosak voltak benne, hogy hárman vannak a páholyban… reszkettek a félelemtől… Felmerült bennük a menekülés gondolata. De nem volt bátorságuk hozzá… Nem mertek megmozdulni, se egyetlen szót szólni, mely elárulná a Fantomnak, hogy tudnak róla, hogy itt van.
Képzeld, a kezemben volt egy gyűrű, egy aranygyűrű, én adtam neki… elveszítette… de én megtaláltam… tudod, az egy jegygyűrű volt!… És felhúztam az ujjára, és azt mondtam neki: "Tessék. Tessék!… Tartsd meg magadnak… és neki… Ez lesz a nászajándékom… a szegény, szerencsétlen Erik ajándéka… Tudom, hogy szereted az a fiatalembert… ne sírjál"
Nagyon kedvesen kérdezte tőlem, hogy mit akarok ezzel mondani. Én csak egy szegény kutya vagyok, magyaráztam neki, aki kész meghalni érte… ő pedig akkor mehet férjhez a fiatalemberhez, amikor akar, mert velem sírt… Daroga… gondold el… amikor ezt mondtam, úgy éreztem, hogy meghasad a szívem; de hát ő velem sírt… és azt mondta: "Szegény, szerencsétlen Erik!"
