Idézetek
Lili, kedves kicsi barátnőm. most egy vallomás következik. Most még nem az, amit még félek leírni – hanem az, hogy rettenetes botfülem van és rémületes énekhangom.
105. oldal
Apám észrevette a fogadóbizottságot a távolban, és zavarában elmosolyodott. Nem volt szerencsés grimasz. A peron sápatag lámpáinak fényében felszikráztak Apám fémfogai, a viplák.
A két lány riadtan egymásra pillantott. Aztán restelkedve újra a peron felé fordultak.
Apám közeledett a sűrű hófátyolban.
Most már jól látszott, hogy szemüvegének bal oldali lencséjét, fél órával azelőtt, kínjában újságpapírral ragasztotta össze. Hagyott rajta egy kis rést, hogy a bal szemével is lásson valamit. A maradék területet az Aftonbladet aznapi száma töltötte ki.
Közelgett Apám a hólepte peronon, két számmal nagyobb, kölcsön télikabátja lebegett a bokája körül, és mintha könnyezett volna, talán a hidegtől, talán izgalmában. Ez méterekről is kivehető volt a jobb szemén, a vastag lencse mögött. És szélesen mosolygott, fém fogsorával.
Lili tényleg halálra rémült. Volt még egy kis idő, talán öt másodperc, hallótávon kívül. Zárt szájjal, mint egy szélütött, azt súgta oldalra.
– Neked adom! Cseréljünk!
S mikor apám már csak három méterre volt tőlük, megeresztett egy halk rimánkodást.
– Könyörgöm! Legyél te Lili!
162-163. oldal
Szürkült.
Apám elfáradt a kis emelkedő végén, nem tudott tovább tekerni. Tolta a biciklit vagy húsz métert, majd megállt.
A ház ablakain nem lógott függöny, még a kerítés mellől is, ahol Apám állt, be lehetett látni a szobába….
„…Az ablakokon nem volt függöny: beláttam egy kis munkáslakásba… Fáradtnak érzem magam. 25 év s mennyi, mennyi rossz. Én nem emlékezhetek harmonikusan szép családi életre: nem volt részem benne. Talán azért is vágyok rá olyan bolondul…”
135. oldal
A kórterem nyitott ablakában Lili és Sára ültek, olvastak.
Gold Judit bezuhant az ajtón.
– Lili! Lili! Telefonod van!
Lili ránézett, nem értette meg rögtön.
– Rohanj! Miklós hív!
Lili elvörösödött, leugrott a párkányról.
Szinte repült.
Leszáguldott a lépcsőkön, le a kórház pinceszintjéig, ahol berendeztek a betegeknek egy telefonszobát.
Egy nővér lépett ki éppen a helyiségből, megütközve nézte. Lili látta, hogy az asztalon a kagylót a készülék mellé helyezték.
Lefékezett, lelassult, szinte megállt.
Félve érintette meg a kagylót, óvatosan a füléhez emelte.
– Én vagyok…
Ezerkilencszáznegyvenöt július hetedikén Apám már Gotland tartomány Lärbro nevű falucskájának kórházában, egy tizenhat személyes kórteremben feküdt, a hátát nekitámasztotta a vánkosnak, és levelet írt.
A napfény arany sugárban zubogott be az ablakokon. Az ágyak között ropogósra keményített blúzos, fehér főkötős nővérkék cikáztak, földet súroló vászonszoknyákban.
Apám írása gyönyörű volt: csinos betűk, elegáns hurkok, lélegzetvételnyi rés a szavak között.
Miután befejezte a levelet, borítékot kerített, leragasztotta, s a lezárt kopertát egy tele üveg vizeskancsónak támasztotta az éjjeliszekrényén.
A borítékot két órával később egy Katrin nevű ápolónő magához vette, és a többi beteg levelével együtt postára adta.
13. oldal
Apám emlékezett egy tündéri délutánra, amikor kisfiúként annyira rabul ejtette Alekszej Tolsztoj Első Pétere, hogy elfelejtkezvén térről és időről, tűzvörös füllel száguldott át a cári udvar cselszövényein, a létra tetején. Estefelé érte jött az anyja, tavasz volt, és széles karimájú, bordó kalap pompázott a fején.
– Miki, hét óra van, elfelejtettél ebédelni. Mit olvasol?
A kisfiú felnézett, a nő a bíbor kalapjában ismerős volt, de mégsem tudta hová tenni.
113. oldal
Harry eltöprengett vágyának kacskaringós szeszélyén. Úgy tűnt, megmagyarázhatatlanul véget ért az a korszaka, mikor csak a sápadt, darázsderekú nők gyakoroltak rá hatást.
107. oldal
Apám végre ismerős terepre ért. Ezt nagyon szerette. Az elmúlt ósdi világ, amint elfújja a friss, szocialista szél.
65. oldal
