Száz év magány 88% 1113 csillagozás

A legerősebb élményem e könyv kapcsán, hogy hihetetlenül élénk színorgia vonul végig a történeten – olyan ez a regény, mintha egy végtelenített vászonra maga Hieronymus Bosch festett volna, legalábbis az ő képei ugrottak be százszor is, míg olvastam. A szereplők vagy tragikus hirtelenséggel, drámai módon, szó szerint halálnak halálával halnak, vagy átlépve és jelentősen meghaladva a 100 éves kort, elenyésznek. Szinte mindenki bolond, de legalábbis nem százas – viszont szeretnivalóan azok –, mindenki állandóan szerelmes, és üzekednek, bujálkodnak, párosodnak folyton folyvást. Miközben persze magányosak. Magányosak a folyamatosan nyüzsgő, meg-megújuló tömeg közepén. Követhetetlen, hogy ki kicsoda, ki kinek a fia, lánya, szeretője, bátyja stb., de úgy a könyv harmadánál rájöttem, hogy tulajdonképpen ez abszolút nem is lényeges. Aureliánók és Buendiák, Amaranták és Fernandák, Josék és Ursulák Laokoon-csoportja vett körbe, tekeredett rám, és valahogy nem is akaródzott kiverekedni magam közülük.
Nálam is a kedvencek közé került ez a könyv, mégpedig olyan kedvenccé, amit ezután már akkor is leemelek majd a polcról, ha szeretnék gondolatban újra elutazni Macondóba, vagy pusztán csak szeretnék belebújni újra ebbe az elképesztő Márquez-i hangulatba.

Ó, a földet, azt muszáj volt utána megkóstolni.

Félek azt mondani erről a könyvről, hogy mese, de az. Jobb szó nincs rá. Méghozzá huszadik századi mese, varázslatosan hosszú bekezdésekkel, kevés párbeszéddel, meghatározhatatlan humorral, valami ősi otthonossággal, családiassággal (családregénytől mit várjunk?), és esztelenül jó 400 oldallal. Ez tipikusan az a könyv, aminek a borítójáról hiányzik a figyelmeztetés: Vigyázat! Függőséget okoz! Tessék az olvasáshoz előkészíteni többnapi élelmet és ágytálat, és nem árt egy cseléd sem, a kedves neje/férje pont jó lesz erre.

Ez a regény valami mesebeli csoda. Nagyon-nagyon szeretem.

A sokadik újraolvasás után:

Vannak könyvek, amelyekben megáll az idő, és úgy térek vissza hozzájuk és beléjük, hogy tudom, semmi sem változott. Mostanra rájöttem, hogy ez is ilyen könyv nekem.
És nem tudom, hogy lehet így írni: ilyen elragadóan, végzetszerűen, ugyanakkor egyszerűen, magától értetődően. Olyan, mintha a szerző tényleg az írás által teremtené meg az egész világot, amiről ír, s mintha ő adna először nevet a leghétköznapibb dolgoknak is.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Mondj még egy könyvet:
-melyben egy oldalon több minden történik, mint egy egész átlagos regényben
-ahol csak kapkodod a fejed, hogy hogyan lehet ekkora fantáziával írni
-melyben a szereplők emberöltőket élnek
-melyben valaki csak úgy az égbe száll
-ahol több évig ömlik az eső
-ahol a családtagok a legfurcsább módon halnak meg
-ahol évtizedekig élnek úgy emberek, hogy tudomást sem vesznek róluk
-ahol a nevek tengere szinte elárasztja az olvasót, mégis mindenkiről tudunk mindent
-melyben szinte követhetetlen hány év is telik el
-melyben a szereplőkről nem tudni 80 vagy 180 évesek
-melyet ezek ellenére is olyan könnyű olvasni, ahogy a szereplők olvassák a titkos olvasmányokat
-mely száz évben talán csak egy születik, mégis száz év kellene hogy teljesen megértsd, felfogd és minden rétegét kibontsd
-melyet százszor is elolvasnál, akkor is más jutna eszedbe minden Buendíáról

Szégyen, hogy nem sikerült bejutni a Top10-be A Nagy Könyv szavazáson. A világ egyik (több értelemben is) legnagyobb könyve.

2013. 02. 17. – Negyedjére olvastam a Száz év magányt. Korábban nem írtam értékelést, nem jöttek a szavak. Most sem garantált, hogy élvezhető monológ következik, de legalább ezentúl írásos forma is őrzi majd imádatomat.
12 lehettem, amikor először olvastam, azaz majd' tíz évvel ezelőtt. Már akkor is rabul ejtett, de túl fiatal voltam, nem érthettem a mélyebb mondanivalóját. Javarészt a humoros részek tetszettek (vagy azok, amik annak tűntek), illetve a mágikus realizmusra jellemző varázslatos elemek. Nem vesződtem azzal, hogy érdemben kövessem a családfát, csak olvastam, mert kellett. (Ekkoriban olvastam először a Monte Cristót is.)
Másodjára már tudatosan kerestem Márquez szavait, hiszen akkoriban érintett meg a szerelem szele. Minden Buendía romantikus érzelmeiben azt kutattam, mennyire hasonlít az enyémre, azok hol és miért buktak el. Mondanom sem kell, hogy amit szerelemnek hittem, kiskamaszos fellángolás volt (legalábbis akkoriban), mindenesetre táplálta a már akkor is túlbuzgó szeretetemet az irodalom iránt, s rámutatott, hogy bizony erőteljes párhuzam fedezhető fel irodalmi hősök élete s a sajátunk között, bár nem mindig olyan módon, ahogy az számunkra kívánatos lenne.
A harmadik alkalomra nem emlékszem ilyen pontosan, de az biztos, hogy ekkor rajzoltam a családfát és hogy bosszantó volt a tudat: ha egyetlen évvel idősebb vagyok (vagy nem novemberi születésű, s ezáltal évvesztes), abban az évben tettem volna le az emelt szintű érettségit magyarból, amikor ez a drágaság a tételek között szerepelt.
Most pedig újra elővettem. Tavaly nem akartam, s igazából most sem, valahogy a kezembe röppent és ott is maradt. Mindig érdekes olyan könyvet olvasni, ami már nem először fordul meg az ember kezében, s olyanformán összetett, hogy az életkor előrehaladtával mindig mást jelent az olvasónak. (Rendben, tény, hogy 21 múltam, de majdnem évtizedes kötődésem van a regénnyel, s bármilyen furcsán is hangozhat, állítom, egyik nevelőm volt.)

Legnagyobb megdöbbenésemre ez még mindig egy olyan történet, amelyből nem tudok kiemelni egy (vagy két-három) kedvenc szereplőt, mert ahogy halad a cselekmény és más kerül előtérbe, valahogy mindig ő lesz a kedvenc. Mindenkitől lehet valamit tanulni, s ha nem, az elrettentő jellem vagy cselekedetek is adnak valamilyen támpontot.

Olyan jó ez a könyv, minden mondata, mint a gyöngy, élvezet a szemnek és a léleknek. Gurulnak, csillognak, koccannak, a lánc pedig, ami belőle születik maga a tökéletesség.
Számomra a legnagyobb értéke, hogy egy örök darab. Ha végigolvassa valaki, akár rögtön újrakezdheti, ugyanúgy lebilincsel. Nincsenek lelőtt poénok, megfejtett rejtélyek vagy leleplezett gyilkosok, amelyek miatt a második-sokadik olvasás kevesebb, mint az első – még a szereplők neveit sem lehet megjegyezni.
Ha egy lakatlan szigetre csöppennék, ezt a könyvet biztos, hogy magammal vinném (persze a Praktikus Tanácsok, Ha Valaki Egy Lakatlan Szigetre Csöppen címü zsebkönyv mellett…).

A legeslegszebb történet. A legnagyszerűbb mesék egyike. Ez az irodalom lényege, a mese, az emberek tanítása anélkül, hogy ezt tudatnánk velük. Márquez megcsinálta.

Vége! Mindent elmondtak már róla előttem! Kedvenc!
Csak még két apróság talán:
1. Márqez egy ZSENI!
2. Kettő, ha fiam születik, és Aurelianonak akarnám nevezni, rajzoljatok hamuval egy keresztet a homlokomra és oda lőjetek!

Szerettem az Aureliánók és José Arcadiók történetét, Macondót, ahol négy évig, tizenegy hónapig és két napig is képes esni az eső, és ahol olyan, mintha az idő körbejárna. És szerettem az ott élő furcsa, érdekes embereket.
Szeretem a mágikus realizmust, szeretem Márquezt, az ő különleges mesélőtehetségét és a humorát. Ha nem estem volna vele szerelembe már korábban, most megtörtént volna.