A ​színész árnyéka 1 csillagozás

Gábor Miklós műveit olvasni olyan nekem, mint beszabadulni az intellektus mézeskalács házába, és fulladásig enni magam a legcsodálatosabb szellemi nyalánkságokkal. A színész árnyéka pedig még az eddigi, Miklósunk által felhúzott csodás házikókon is túltesz: ez már nem is ház, hanem palota. Ilyen kacsalábon forgó desszerttel eddig csak a Nichita Stănescuval készült beszélgetősdi-interjúsdi, az Antimetafizika volt képes meglepni – hiába, ezek a Kos pasik tudnak valamit, amitől fél pillanat alatt végérvényesen elfolyik a tükrös szívem. (És ha már elfolyt szív. Ezzel a könyvvel egyik kedves, engem jól ismerő barátném lepett meg, és már az átadást követő, nagyjából második pillanatban fennakadt a szemem a gyönyörűségtől, ugyanis dedikált példányt kaptam – nyilván más nevére szól, nem a magaméra, de attól még szerteszét ájultam magam.)

Gábor Miklós ismét a naplójegyzeteiből készült válogatást fűzi kötetté, akárcsak a Kicsi-világ-háborúban, az Egy csinos zseniben vagy a Sánta szabadságban, és bár az itt közölt naplórészletek (melyekből néhány a fent említett művekből már ismerős lehet) esetében a kronológia másodlagos szerepet kap, a cél nem bizonyos meghatározó évek vagy életszakaszok bemutatása, inkább mindig aktuális emberi és szakmai – a kettő, értelemszerűen, többször fedi egymást – kérdések szülte benyomások, érzések, tűnődések fejezetek (témák) köré csoportosított megosztása, a mű sosem kelti füveskönyvvé egyszerűsített gondolatszilánk-gyűjtemény benyomását, és hiába bejegyzésszerűen sorjázó, pusztán néhány soros vagy legfeljebb oldalnyi terjedelmű szövegrészekből épül fel, teljesen egységesnek hat. Ami pedig a fő: hősünk arcát és lelkét megint tökéletesen kirajzolják a papírra vetett sorok. Én pedig imádom, amit látok. Imádom például, hogy Gábor Miki anélkül képes odapakolni eléd önmagát, hogy kéretlenül és kínosan kitárulkozna, és imádom azt is, hogy amikor a kétségeiről beszél vagy önkritikát gyakorol, az mindig elképesztően hiteles, soha, egy pillanatra sem érződik szimpátiavadász, édeskés hazugságnak. No meg imádom a pallérozott elméjét, a fényesen ragyogó eszét – ő aztán nem az a színész, aki ugyan a színpadon tökéletesen eljátszik egy csomó mindent, de arcodra fagyasztja a mosolyt azzal, hogy képtelen értelmesen megfogalmazni a gondolatait, és két összefüggő mondatot sem tud elmakkantani.

De amit a legjobban imádok, az az, hogy tükörbe nézhetek. Már az első irodalmi értelemben vett találkozásunkkor rájöttem: mi ketten nagyon egyformán működünk, igen hasonlóan éljük a lelki életünket, hasonló kérdések foglalkoztatnak, hasonlóképp és hasonlók miatt kételkedünk, hasonló gunyoros félmosollyal nézzük önmagunkat. Szóval szeretem, hogy valaki az életen túlról is visszakacsint rám, és azt üzeni: „Én is így.”

Előre rettegek a perctől, amikor majd elfogynak azok a könyvek, amiket még nem olvastam tőle.